VideóSzabó Imola Julianna videója Keresés a honlapon: |
Merényi Krisztián: Hold gyermeke
Telehold szórta fényét a városra. A lány imádkozott. Kábán hunyorgott a dunsztosüvegre. Kézbe vette. Ujjai a kiszivárgó eszenciától az üvegfalhoz tapadtak; az erjedés nyomhatta szét a korábban keletkező hajszálrepedéseket.
A sötét, penészes bérház egyik negyedik emeleti garzonjában él Liza, mintha a világ elől dugták volna el. Hosszú szőkésbarna hajjal, kerek szemekkel áldotta meg az Isten. Idejének zömét a székében tölti; ablakából órákig nézi a várost. Heléna nővér reggel érkezik. Délelőtt a közeli parkon sétálnak át. A ligetből kiérve Heléna így szól: – Meglátogatjuk a fodrász nénit? – Nem akar! – Csinos legyél nekem! Mit szólnak majd a legények? – Jó, akkó mennyünk kicsi vágás. Az éltes fodrásznő elbűvölő frizurát varázsol a pisze orrú lánynak. Hazafelé menet Helena szól: – Kedvesem, eredj, nem kísérlek vissza. Reggel találkozunk. Liza fél a sötétben, mégsem megy haza. Leül a park egyik padjára. Különféle irányból felröppenő énekesmadarak csalnak arcára mosolyt. Elszomorodik a száradt levélgyermekeiket hullató fák láttán. A szürkület felaprítja a maradék napfényt. Liza még mindig a padon ücsörög. Gondol egyet és felpattan. Letér az útról. A sárkányeregetőn vág keresztül. Arrébb a fűben néhány suhanc guggol. Közelebbről már hallja a sörmámorban röhögő kölykök trágár viccelődéseit. – Szervusz fiúcskák, van szép haja Lizának. A négy srác összenéz, majd a széles vállú kopasz: – Ni, egy jó bula! Hát persze, hogy tetszik a hajacskád. Gyere, te kis dilinyós! Igyál sört! Nesze! A lány finnyásan szagol az üvegbe. – Miért nem iszol? – kérdezi az egyik. – Nem isz máséból, nem szabad, meg büdös. A legillumináltabb fiú csalafinta mosollyal: – És mondd picim, más furulyáját sem szívogatod? Liza értetlenkedve: – Milyen furulya, hol az? – Na várj csak, megmutatjuk! Liza utat próbál törni, de amazok leszaggatják a ruháit. – Most majd megtanulod, hogy mi az a furulya – szól a kopasz. – Nem, nem akar! Fáj! Fáj! Mennim kell! A lány sörrel átitatott, szakadt ruhában vánszorog haza. Magánkívüli állapotban tünteti el az árulkodó vérnyomokat. Másnap reggel Heléna és Liza édesanyja érkezik. Az anya beidegzett mozdulattal, két kőszobor-csók kíséretében nyújtja át lányának a születésnapi ajándékot. Heléna bonbont és egy szűk karkötőt ad lányának. Szempillái, mintha verdeső madárszárnyak lennének. Hónapok múltával Liza hasa teliholddá gömbölyödik. Az anya lányához fordul: – Ha apád élne, ő is így döntene. Kiveszik belőled, nem fog fájni, jó ember a doktor úr. Nyugodj meg, nem kell az neked. Heléna másnap benyit az álmosan forgolódó Lizához: – Kedvesem, ébredj, nemsoká indultok a doktor bácsihoz. A lány az alvó ártatlanságot tetteti. Épp, amikor ismét a fejére húzza a takarót és a fal felé fordul, megszólal a csengő. A szobába lépő anya türelmetlenül rántja le lányáról a paplant. Liza öltözködés közben többször összecsuklik. A benne növekvő gyermekért könyörög.
A hasat nem nyitják fel, vákuummal szippantják ki. Liza méhe mélyén hörög a halál. Az embrió az asztalon, egy hosszúkás fémtányérban. A magához térő lány szalvétába tekeri, és a retiküljébe rejti az emberkezdeményt. Otthon epekedve várja, hogy egyedül maradhasson. Előszedi a felismerhetetlen húscafatot. Vízzel töltött befőttesüvegbe csúsztatja, fóliával szigeteli. A roskadt polcra teszi, azon töpreng, hogy vajon fiú-e vagy lány? Kulcscsörgés kelti. Ágya alá dugja a dunsztosüveget. Heléna ebédet főz, és kora délután azzal hagyja magára Lizát, hogy a fogorvoshoz megy. A lány az ajtócsapódás után mohón nyúl az ágy alá. A húsdarab élénken lebeg a vízben, pillanatra mintha megdermedne. Liza szeme könnyben úszik. Maga mellé fekteti az üveget, és órák hosszat gügyög gyermekéhez, lassan gurítgatja az üvegcsét távolabb és közelebb. Ebédjét összetúrja. Alvó gyermekéhez gőgicsél, majd az ő szemei is leragadnak. Reggel a földön találja a repedt falú üveget. A törés mentén buborékok. Az apróság a fenékre süllyed. – Anya neked varr nadrág, ne félj. És köt csinos sapkát, és vesz sok játékát is. Elalvás előtt azt kéri Istentől, hogy mihamarabb cseperedjen fel gyermeke. Álmában megelevenedik a magzatmaradvány; úszkál, bukfencezik, mint egy derűs halacska. A víz már nem áttetsző, a lebegő húsdarab kifakul. Az elkészült, szabálytalan ruhácskát gondosan leteríti üveggyermeke mellé. Már nem érdeklik a csivitelő énekesmadarak, a hétágra sütő nap. A darabjaira bomló, nyálkás foszladék szaga átsettenkedik a repedéseken. Az üvegbezárt magzat szomorú groteszkséggel mintha arra várna, hogy mielőbb visszadobják a kárhozott nyugalomba.
A Hold bevilágítja a szobát. Liza, mint egy éledező múmia, kinek teste átizzasztja a gyolcsot. Félálmában megrezzenni látja a vonal-kezeket. Verejtékét széttörli homlokáról, gubbasztva kémleli az éjt. A dunsztosüveget markolássza. Ujjai a kiszivárgó eszenciától az üvegfalhoz tapadnak. A lakást áthatja a bűz. A feltámadó szél arrébb préseli a város felett gyülekező felhőket. Ismét felragyog a kétségbeesetten világító Hold. Liza gyermekét látja mosolyogni az üveg csöndje alól. Nappali fényben fürdik a szoba.
Megjelent: 2016-07-25 16:00:00
|
