VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Köves István: Arcképcsarnok – A barátságos kőarcú
Rómába érkezve siettem berohanni egy utcai fülkébe, s vadul lapozni kezdtem a telefonkönyvet. Az első riadalomból ocsúdva – Tót Imreként nem találtam! –, másodjára ráleltem Amerigo Tot hívószámára. Szerencsém volt, ő maga vette föl kagylót, s barátságos dörmögéssel azonnal magyarra váltotta a szót. Elmondtam, szeretném fölkeresni a műtermében, s a kishitűek magabiztosságával hozzátettem: – Újságíró vagyok. – Nem baj – nevetett föl megértően –, gyere csak! Nem volt könnyű rátalálni a belvárostól félórányira kanyargó, szokatlanul önkényes rendű számozású kis utcácskában a házára, de aki ismeri a gazdát, nem tévesztheti el az ő kapuját. Bár az egyszerű kis réz névtáblán csak annyi olvasható: TOT, a lépcsőkorlát vörös muskátlisora, az időmarta lópatkó már távolabbról is útba igazít. Mások is könnyen rátaláltak. A Moro-gyilkosság utáni belpolitikai fölfordulás napjaiban vörös míniummal eltorzított sarló-kalapácsot festettek kapujára a jobboldali suhancok. Gúnynak, megszégyenítő bélyegnek szánták. A világhírű művész azóta sem távolíttatta el onnan – büszke rá. Akár az olasz baloldaliak őrá. Alig lépek be a kapun, a meredek lépcső tetejéről már zeng is felém a már annyiszor idézett, szívélyes fogadtatás: – Megjöttetek, magyarok? Bújjatok beljebb! Míg körbevezet egyszerűen berendezett, kolostorian fehér falú otthonában, gyors, pattogó kérdésekkel tájékozódik, ki vagyok, s mire leülünk a forró júliusban is enyhe, árnyas kertben, úgy érzem, máris többet tud rólam, mint én róla. Tárgyilagosan hárítja el udvariasan tisztelgő igyekezetemet: – Mi az a világhír? S hogyan készül? Fogalmam sincs! Néha magam is elcsodálkozom rajta. Talán egyetlen trükköt ismerek: Soha nem szabad elfogadni azt a helyet, amit mások jelölnek ki számunkra. Legyen az a hely megszégyenítően alacsony vagy zavarba ejtően magas, nem szabad vele törődni. Mindenkinek önmagának kell tudnia a helyét! Ezt föltétlenül írd föl, ezt üzenem a magyar fiataloknak, szobrászoknak és civileknek egyaránt. Harmatos kancsóból hűtött narancslével kínál, kérdezősködés közben maga is abból kortyol óvatosan. Érdeklődő szavaiból kiviláglik, napra készen ismeri nemcsak a magyar képzőművészeti életet, hanem a filmesek és a színháziak világát is. Major Tamás egészségéről kérdez, aztán Keresztury Dezső készülő könyvéről – amiről, be kellett vallanom, én még csak nem is hallottam. Amikor elhebegem, hogy ott voltam az 1969-es pécsi kiállításán és sorolni kezdem, mely munkáit ismerem, s lelkesen dicsérem a Csurgói Madonnát, félmosollyal bevallja, hogy bizony abban édesanyját és önmagát mintázta meg. Végképp akkor oldódik föl, amikor elmondom, a kedvéért már megnéztem a Termini pályaudvart, s láttam munkáit a Vatikánban is. Föláll, megropogtatja a derekát, barátságosan vállamra teszi súlyos kezét, s bevezet a tornácféléről nyíló, bérházszobákhoz szokott szememnek átláthatatlanul hatalmas és a kinti hőség után barátságosan hűvös műtermébe. Izgatottan kapkodom tekintetemet egyik szoborról a másikra, s közben egyszerre próbálom követni színesen áradó szavait és kidolgozott, hihetetlenül mozgékony, kifejező szobrászkezének gesztusait. Amikor azt hozza szóba, hogyan ugratta be az előző pápát, VI. Pált a Szent Év ünnepségeihez használt kalapácsocska és simító nyelének elkészítésébe, szeme olyan kamaszos kedvvel kezd csillogni, hogy attól kezdve alig is tudok másra figyelni. Különös, delejes vonzerőt szülő kettősség van a tekintetében: egyidejűleg néz nagy figyelemmel a közvetlenül előtte álló szemébe, s röppen el valahova a térbe és időbe mintegy elhelyezni, rögzíteni a pillanatnyi helyzetet, mozdulatot, látványt. Amikor hazatérésének esélyeiről faggatom, addig nyílt, őszinte mosolya megkeseredik, szája sarkába mély ráncok szakadnak. Leveszi vastagkeretes szemüvegét, mutatóujját húsos orrhegyének támasztja, mélyen szemembe néz, úgy mondja: – Nézd, fiam, Borsos Miklós annyira félti tőlem a helyet, mint kutya a koncát. Eddig is mindent megtett, hogy otthon ne szeressenek, eztán is meg fogja akadályozni, hogy szívesen lássanak. Pedig elférnénk ott ketten is. De ő nem bírja megbocsátani, hogy a Kőasszonyokat én már mikor megcsináltam. Kérlek, amit most mondtam, ne add közre, csak higgyék, nem tudom, ki áll az utamba. Kifelé menet, az egyik benyílóhoz közeledve, óvatosra fogja lépteit, ujjával engem is csöndre int. A sarokban, alkalmi heverőfélén, kabátba burkolódzva alszik valaki, lábánál, a pokrócon elborult borospalack. – Huszárik Zoli – mondja óvó és megbocsátó szeretettel a hangjában. – Nagyon későn jött meg, had aludjon még egy kicsit. Lábujjhegyen lépünk ki a vakító napfényben fürdő kertbe, valahonnan fűszeres leanderillat árad felénk. Szabadkozik, nem enged el üres kézzel, besiet két hatalmas albumért, a boltívnek dőlve ír beléjük pár szót, kezembe nyomja, aztán a lépcsősor tetején megáll, nem kísér tovább. Hirtelen megölel, erősen magához szorít, aztán szótlanul hátralép. Zavarban botorkálok a kapuhoz, töprengek, mit mulasztottam el, mit kellett volna még kérdeznem ettől a remek embertől, amikor fölharsan a hangja mögöttem: – Ne búsulj, kenyeres! Rövidesen Pécsre kell utazzak, ígérem, írok előtte, találkozunk még! Szinte tánclépésben mentem lefelé a piciny Via Marguttán, megkönnyebbedett és tisztult szívvel szálltam a belvárosba induló autóbuszra, s izgatottan silabizálni kezdtem, mit írt nekem a mester az albumokba. Csak a hotelhoz közeledve kezdtem riadtan törni a fejemet, mit is mondjak csoportunk feltűnően éber és érdeklődő tolmács-kísérőjének, merre jártam, hova tűntem, miért nem voltam velük a kollektív városnézésen. Hazatérve három hetilapban is megjelentettem egy-egy riportot Amerigo Tot-Tót Imréről és csodás szobrairól, a tőle kapott albumokból vettem ki hozzá illusztrációkat, s vártam a hatást. Hivatalosan semmi. Csönd. Mintha mi sem történt volna. Baráti szálakon annál több visszajelzés érkezett. Többen már azt is meggondolatlanságnak tartották, hogy főszerkesztői engedély nélkül fölkerestem, és írtam róla, voltak, akik óvtak a folytatástól, az érdekében végzett lelkendező házalástól, s végül néhányan megsúgták: ez a Tót tulajdonképpen egy gyanús alak, nem is olyan nagy művész, csak amerikai kém volt a második világháború alatt, onnan futtatják hálából. (Létezett a korabeli oral history-ban egy másik változat is, de az elutasításra az sem adott több indokot, nevezetesen, hogy a második világháború alatt ejtőernyővel ereszkedett le valahol az Alföldön, hogy személyesen adjon át egy fontos üzenetet Malinovszkij marsallnak. De hogy ki küldte az üzenetet, mi volt az?) Szó, ami szó, egy pillanatra megrettentem. Mit tudhatom én, kém volt-e. Ok nélkül csak nem hallgatna róla mindenki! Hiába tetszenek nekem a munkái, ha egyszer az ellenség szolgálatába állt. No de hohó! A német fasiszták ellen kémkedett, ha igaz egyáltalán, akkor meg most mi bajunk van vele? Itt aztán rendesen összekuszálódtak a gondolataim, két macska lettem, aki egymással civakodik, gyorsan elraktam hát ezt a problémát is abba az egyre telítődő dobozba, amire azt írtam gondolatban: józanésszel követhetetlen hatalmi ügyek. Tót Imre meg állta a szavát. Szeptemberben levelet kaptam tőle, jelezte, hogy hamarosan Budapesten lesz, hív majd telefonon, elvárja, hogy legyen rá egy szabad estém. Cigányzenés mulatozásra számítottam, csöndes vacsorázás, ejtőzés közbeni beszélgetés kerekedett helyette. Elmondta, tetszik neki a pécsiek igyekezete, úgy döntött, itt hagyja majd nekik a mostani tárlatára hozott tucatnyi bronzszobrát, mert látta, a Csontváry-gyűjteménnyel is jól bánnak, bízik abban, az ő munkáira is úgy fognak vigyázni. Vakítóan és melegen sütött a nap Mecsekalján azon a délutánon, hamarosan lekerültek az ünnepi zakók, nyakkendők a várakozókról, akik már a kiállítás megnyitása előtt ott toporogtak a pécsi Modern Képtár kerítése tövében. Tót Imre büszkén és meghatottan lépett a várakozók közé, ügyet sem vetve a televíziósok, fotóriporterek zaklató sürgölődésére, sorban köszöntötte az egykori iskolatársakat, ifjúkori barátokat, új keletű ismerősöket, mosolyogva intett a szerényen távolabb húzódóknak. Döbbenten láttam, a minisztérium és a képzőművészek szövetsége tüntetően nem vett tudomást az eseményről, erősen foghíjas volt a megnyitók megszokott protokoll-listája. Egy tanácselnökféle el-elfúló hangon mondott áhítatos köszöntőt, hosszan ecsetelte, mekkora megtiszteltetés érte a megyét, a várost a szülőföldhöz való kötődésnek ezzel a sajnos még szokatlan gesztusával, satöbbi, satöbbi, végül szeretetteljes hálájáról biztosította a körünkben megjelent világhírű művészt. Ő maga ezalatt úgy állt ott, garbóban és vállára vetett zakóban, mintha nem is róla lenne szó. A beszéd után néhány barátjával újra körbejárta a termet, néhány magyarázó szót ejtett a tucatnyi bronzszobor keletkezéséről, de érezhetően inkább csak még egyszer látni akarta kedvenceit, búcsúzott tőlük. Hosszabban időzött a Holdnéző előtt, s az egyik Kavicsasszonyt gyöngéden megsimogatta, aztán egyedül lépett ki a zsongó teremből. A baráti ajándékkal érkezett Tót Imrét a kurzus sértése kőarcú Amerigo Tottá változtatta. Legközelebb a budapesti nemzetközi kisplasztikai kiállításon találkoztunk. Fáradt volt, rosszkedvű, nem is igyekezett titkolni. Kerülte az érdeklődőket, befelé fordulva úgy tett, mintha a szék-szobrai helyét méregetné. Amikor arról kérdeztem, elégedett-e a fogadtatással, rezignáltan magyarázta: – Eleinte azt mintáztam, amit láttam, mostanában már azt, amit gondolok. És ez nem mindenkinek tetszik. A méretek már nem számítanak. Csak az igényesség. Tüntetően belém karolt és a közeledőket elriasztó intimitással kezdett beavatni az éremkészítés rejtelmeibe, különösen a viaszvesztéses technika kínálta különleges lehetőségekbe. Az előtérbe érve visszafogott hangon kérdeztem: – Több elismerést várt? Nagyon csalódott? – Nem ezt vártam, de nem vagyok csalódott. Mindenhol így szokott ez menni – felelte és fáradtan levette a szemüvegét. – Nézd, még mindig milyen szép, erős a napfény – mutatott előre, ahogy kiléptünk a kapun – ideteríti lábunk alá az árnyékot brokátszőnyegnek. Kell ennél fejedelmibb fogadtatás? Visszautazása előtt telefonüzenetet hagyott, estére vár a szállodai szobájában. Nagy társaságra számítottam, ünnepélyes búcsúztatásra, ahogy az már mifelénk a megbecsült, világhírre vergődött hazánkfiának ilyenkor kijár. Egyedül ült az elegáns szobában, lassan állt föl a karszékből, elém jött, megölelt. Darab ideig egy állólámpa szűrt fényében üldögéltünk, a nyitott erkélyajtón át a budai hegyek fényfüzéreire láttunk. Akadozott a társalgásunk, nem nagyon találtam a furcsa helyzethez szavakat. Kiléptünk az erkélyre, Amerigo Tot a korlátra támaszkodva végigfuttatta tekintetét a közben már estébe burkolódzott budai Duna-parton. Hallgattunk. Aztán nagyon mélyről szakadt föl belőle: – Képzeld, nem kellek nekik. Pedig csak tanítani akartam. A fiataloknak elmondani mindent, amire nekem még magamnak kellett keservesen rájönnöm. Lehetetlen, hogy ne tartanának rá igényt! Nem várt választ. Hallgattunk. Azután, alig hittem a fülemnek, halkan dalolni kezdett. Csak úgy maga elé. Akárha vallana, buktak ki belőle az ismerős népdalsorok: – Lovamat kötöttem szomorúfűzfához… Az utolsó sornál gordonkamély hangja befátyolosodott, korlátszorító ujjai kifehéredtek. – Reggel vissza kell utaznom Rómába, de hamarosan újra jövök haza. Talán akkor már hosszabb időre… Ez a robosztus termetű, hatalmas szívű, gyermeklelkű ember ismét megtartotta nekem adott szavát. Hamarosan újra hazajött. Hosszabb időre. A hivatalos értesítőlevél szerint december 13-án, a római Gemelli klinikán sorsával megbékélve hunyta le a szemét, de végakaratának megfelelően hazaszállították, s január negyedikén, Farkasréten örök nyugalomra helyezték. Temetésén már ott tolongott koszorúival minisztérium, szövetség, pártunk és kormányunk apraja-nagyja, a televízió kamerái előtt ott szipogott illedelmesen a hazai művészvilág színe-java. Arra gondoltam, ha most hatalmas markába kaphatná valamelyikük girhes nyakát…
Megjelent: 2016-07-11 16:00:00
|