Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: Királyliliom

 

Hagyd már abba bogaram! Rossz hallani, ahogy szidod, szidod a bunkó parasztját, az érzéketlen állatot, hogy sajnált csak.

Sajnált, mikor mondtad neki, hogy késik, hogy csak sajnált az abortuszért, hogy oda neked kell menni egyedül, és csak neked fog fájni, neki nem. Pedig jó ember az, te is mondtad sokszor, csak most tél van, fogytán a pénze, még a magzatelhajtásra se tudna befizetni téged. Hiába mondod, hogy többet nem fogsz lefeküdni vele soha ebbe’ a büdös életbe’, amiért azt mondta, hogy sajnál, és nem örült és nem futott, nem rohant el, hogy babaruhát vagy kiscipőt vegyen, amit kirakhatsz, nem tudom hová, mert közös otthonotok az nincsen. Legfeljebb a nyakadban hordhatnád a kis tipegőt szülésig, hát állj meg! Hagyd abba a szidást, mert akkor is tél van, és ha melléd állok a szidásban, úgyis véded, ha pedig azt mondom, jó ember, akkor újra szidni kezded, még jobban.

Pedig csak tél van, és tényleg jó ember, csak várd meg a tavaszt. Akkor újra munkája lesz, mosolygósabb lesz és megnöveszti benned a reményt, te pedig kikerekedsz, hízol és nevetve, magadon nevetve mondod, hogy olyan vagy, mintha álvemhes lennél, álvemhes kutya vagy macska. Aztán eljön a nyár,s amikor nyaralni mentek, kettészakadunk, a kolléganőid fele drukkol, hogy tényleg teherbe ess, meg legyen már fogva a férfi, döntsön végre, hogy akar-e téged vagy nem akar, a másik fele meg félt, hogy nehogy, nehogy gyereket csináljatok a semmire. És ez így megy már néhány éve, mert aztán az ősz jön, a fogyó munka ideje és a te vesszőfutásodé, amikor rossz hallani, ahogy marcangolod magad, szeded szét a testedet-lelkedet, hogy mi az, ami nem szép, nem jó rajta és benne. Ilyenkor még apádba és anyádba is belekötsz, sorra veszed az apád szerencsétlen tökét és anyád bávatag petefészkét, hogy mi az a csúf és gonosz tebenned, ami belőlük származik örökölten, hogy megtaláld az okot, az igazi okát annak, hogy miért nem kellesz igazán neki.

És akkor én szólok, szólok neked, hogy te nem ezt akartad. Emlékeztetlek az álmodra, hogy te csak egy házat akartál, egy kertet, ahol minden gyereked születésekor hársfát ültetsz és tavasszal a lányok fája alá rózsaszín virágot, a fiúké alá kéket vetsz. De hiába, hiába figyelmeztetlek, mert újra tél lesz, ahogy most is. És elkezdtek marakodni, és ő azt mondja végül, hogy elmegy, olykor hetekre feléd se néz, mintha kolostorba vonulna, mert nem keres helyetted mást. Csak félreáll, csak mintha melléd állna, hogy veled együtt várja a királyfit, az igazit, s ha olykor felbukkan, komolyan kérdezi, minden alattomosság nélkül, hogy van-e már új barátod, de te nem hiszel neki. Nem, mert olyan önfeledten temeti az arcát a hajadba ilyenkor, mint aki hazatért, és szagolja boldogan, szippantja be újra és újra az ismerős, kedves illatod és suttogja neked, és önnön magának is, hogy nem szabad, nem szabad, és nem ölel át és nem nyúl hozzád egy ujjal sem.

És te azt mondod erre, hogy ez pusztulás, hogy lehet, hogy jó ember, mert nem hiteget téged semmivel, ez akkor is pusztulás teneked, és legalább vigyünk királyliliomot a sírodra. És ha a koporsós temetés drága, legalább meleg tengerbe szórjunk.

Jó. Mondom neked, pedig utazásra végképp nem telne nekünk, jó lenne a tengerig a folyó is, de ezt már nem mondom, minek vegyem el tőled a reményt. Tavaszig.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-07-04 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.