VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Csepcsányi Éva: TuristacsalogatóA fekete mén többször bíztatta, combjaival szorítsa erősebben. A bükkök között beszűrődő fény csipkét rajzolt lóra, lovasra. Belemarkolt sörényébe, a megtermett állat fejét dobálta kínjában. Gyorsult a vágta, mégis zsongító biztonságérzet töltötte be, mintha anyja karjában pihenő gyermek lenne. Fél méterre térdeltek egymástól, a csönd egészséges, nyugtalan ütőérként lüktetett közöttük. Az édenkerti hajnalok lehettek ilyenek, csak ott nem borultak le a Teremtő előtt, még nem érezték a bűn térdre parancsoló súlyát. Igen, így ülhettek szemközt az Úrral egyszerűen, napbarnított arcukat Övébe rejtve. Izmaikban vibrált az erő, egy ugrással elérték a csillagokat, ha összekapaszkodtak. A férfinak a nő adott hitet, a nőnek a férfi bátorságot. Néha ma is megjelenik az ösvény, ami oda vezet: vissza. Selyemfonálként ível át a Dunán, tesz egy merész kanyart a Budai-hegyek, Pilis és Börzsöny körül, átfon néhány templomtornyot és egy-két gyermekszívet. Egyenes gerinccel imádkoztak, a durva, gyalulatlan térdeplő elzsibbasztotta lábukat, a kábító bizsergés szétfutott testükön. Az időtlenségből a férfi tért vissza hamarabb. A lány szeme kinyílt a váratlan mozgásra. Hideg napfény töltötte be a teret. Kifelé menet, az ajtóban elmesélte a férfinak különös álmát a fekete lóval. A külső valóság – arc, mozdulatok, hangszín, mosoly – csak rövid ideig tudták lekötni figyelmét, valami tragikomikus egyformaságot látott bennük. A férfi jellegtelenül nézett ki, nem ragadta meg a nők fantáziáját. De amikor a belső ember felragyogott benne, égetett, mint a július. Sűrű haja belobbanni látszott, kellemetlenül világoskék, kifejezéstelen tekintete megtelt éjszakával. Az orgona mellett, mindig csak a háta, a hosszú, bütykös ujjak könnyed mozgása. Vannak emberek, akik elhiszik, hogy könnyedén ugrálhatnak a párhuzamos létminőségek, a külső és belső világok között, holott csak unatkozó daimónok játékszerévé válnak tudtukon, sokszor akaratukon kívül. A folyókhoz mellékágakat lehet csatolni, vagy gátakat, zsilipeket építeni rájuk, a meder mégis megmarad, a víz makacs útja: szilaj, konok lelkek leképezése. A zongora megelevenedett keze alatt, mégsem harsogott, nyugodt áradású játéka kórusimára emlékeztetett. Ha esténként a Lourdes-i barlang felé sétált, végigkísérte a dallam, átsiklott nyitott tenyerén, hajába akadt, arcát simogatta. A beöltözés napja kérlelhetetlenül közeledett: két hét. Két hét múlva megkapja a habitust, a fátyolt, az örökfogadalmas nővérek fehér törzsű nyírfákként veszik körül, és zúg majd a Mindenszentek litániája, a véghetetlen ora pro nobis és miserere: A csóré létezést öleli át, akárcsak példaképe, Szent Ferenc, az ismeretlen leprást valahol Itáliában. Virágot keresgélő méh zümmögése ragadta ki elmélkedéséből, körbenézett, tekintete végül a réveteg Mária szobron állapodott meg. Reggel ötkor szaladt a kápolnába, talán a házfőnöknő nem veszi észre, ahogy besurran. A zsolozsma alatt találkozott tekintetük, kifelé menet félrehívta, míg a többiek átvonultak a refektóriumba. – Anna nővér, szedje össze magát! A héten másodjára késett. Van rá magyarázata? – Elnézést kérek Erzsébet nővér, máskor nem fordul elő, ígérem. – Feküdjön le korábban, talán könnyebben felkel. Na, jöjjön reggelizni! Éjjel megint felébredt, szélesre tárta ablakát, az erdő roppant zöld tüdőként lélegzet alatta. Biztos várja! Mennyit szenvedett ettől az egyenletes, személytelen derűtől! Miért mindig a tenger? Hogy kerülnek a Balti-tengerhez a Pilis szívéből? Illés kézen fogta, elindultak egy kis csapáson a rendház mögött, pár perc múlva már hallotta a tengert, élvezte a torkát kaparó sós levegőt. Illés átfogta vállát, leültette maga mellé a fa alá. A tavaszi éjszaka bölcs öregasszonyként figyelte őket. Minden éjjel sétáltak a Balti-tenger partján. Engedték, hogy átfollyon rajtuk az idő, az események, a terek, az imák, az emberek. Egyszer, mikor egyedül ment, egy fekete ló ügetett el mellette. Honnan szabadulhatott el? Megállt, ránézett. Ekkor ismerte föl benne Illést. Eltűnődött Illésen. Amikor rátörtek a szorongások, semmi sem tudta megnyugtatni, csak az ő jelenléte. Kezében megállt az olvasó, két Üdvözlégy között eszébe jutott egy rossz emlék. Csak a széles hátát látta, a szögletes mozdulatokat, várta, legalább felé fordul. Nem fordult, csak úgy odavetette: ne csipogjon itt, menjen inkább, végezze a feladatát, hagyja őt békén. Kimeresztett szemmel állt a küszöbön, a közömbös hát nem mozdult, betette maga mögött az ajtót. Zongoraszót hallott maga körül, egybefolyt a hullámok morgásával, az elképzelt párbeszéd légszomjat okozott. Fuldokolva vágta ki az ablakot. Nyúlós, egyenletes csend, egy-egy bagoly távoli huhogása. Kontúr nélküli neszek: macska, róka, sün. Mégis le kell mennie, nem lehet, hogy nem megy le, ha nem megy le, megfullad! A Balti-tenger melletti lengyel város, Hel környékén évtizedek óta járja egy mendemonda. Sokan szilárdan hisznek benne, mások szerint viszont csak egy turistacsalogató marketing-fogás: Ötven évvel ezelőtt vették észre először helybéli halászok azt a nyurga férfit, aki egy lányt szólongat kétségbeesetten. Azóta turisták százait vonzó nevezetességnek számít a parton évente egy- két alakommal felbukkanó alak. Néhány külföldi próbálta megszólítani, de észre sem vette őket. Még ritkább jelenségnek számít egy fiatal lány, aki egy Illés nevű férfit keres szüntelenül. Őt csak két-háromévente látják, mindig a hajnali órákban. Júliusban és augusztusban tömegesen mennek ki a partra az emberek, annak reményében, hogy felbukkan a titokzatos páros egyik tagja. Vannak spiritualisták, akik komolyan foglalkoztak a jelenséggel, bár rossznyelvek szerint nem érdemes energiát fektetni a kutatásokba, mert csak egy jó fantáziájú vállalkozó marketing-fogásáról lehet szó.
Megjelent: 2014-07-30 13:51:29
|
