Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: Csempészurna

 

Mi van? Hogy is van? Hogy visszacsempészik a rokonok a halottjukat a temetőbe? Hát mit csináljanak vele?

A halott a temetőbe való. Igaz, haza is vihetnék őt. De ott még nem tartanak. Szegénynek szegények ugyan, temetésre már nem telik. Hamvasztásra még csak-csak, de urnafalba helyezésre és cécóra, esetleg papra vagy valakire, aki csak úgy elmondaná a halotti beszédet, vagy legalább néhány keresetlen szót, arra már nincs pénz.

Pedig a halottnak jólesne, jólesne, ha láthatná, tudhatná, hogy nem élt hiába. Hogy legalább egyszer az életben valaki veszi őérte a fáradságot, és utánanéz, utánakérdez, sorra veszi minden jó cselekedetét, minden jóságát az életútjának. Hogy az itt maradók tanulhassanak belőle, ha akarnak, és reménnyel töltekezzenek belőle, hogy bárhogy is van, bárki is vagy, egyszer eljön neked is a pillanat, amikor nem szidnak, nem kritizálnak, nem elégedetlenkednek veled, nem el- és megítélnek, hanem azt, és csak azt veszik számba, ami jó volt tebelőled. És megköszönik szépen, meg a rokonok, barátok és ismerősök, hogy voltál, és hogy apa voltál, anya voltál, mérnök voltál, vagy egy nagy lóf…sz voltál csak, igaz, de akkor is ismertek és szerettek, mert olyan hitelesen, olyan naivul, szinte bájosan voltál az, hogy szerettek érte. Mert tanulság voltál úgy is, hogy az voltál, tanítása annak, hogyan lehet jól, igazán jól, teljesen elbaltázni ezt a jó kis emberi életet, ami tele lehetett volna sikerekkel, de nem lett tele mégsem. Szóval, ahogy tán az arabok szerint minden nap jó nap a halálra, énszerintem minden halott jó, megfelelő alany a gyászbeszédre, arra, hogy valaki egyszer, legalább egy órán át őróla beszéljen az egybegyűlteknek. Hogy valaki átsegítse őt innen oda, segítsen neki leválni rólunk, az élőkről, hogy nyugalmat találjon odaát, és segítse az élőket is, hogy nyugalmat találjanak ideát a szerettük (utáltuk, megvetettük, kisemmizettük, balekjuk, családi fekete bárányuk) nélkül.

Vagy nem ettől halott a halott? Nem a gyászbeszédtől? Hisz a keresztelőkor, barmicvokor csak nevet kapunk és bizalmat, hogy jó keresztények, csoporttagok, családtagok, hazafiak stb. leszünk, és ha meghalunk, helyettünk adnak számot arról, hogy beváltottuk-e a reményeket vagy sem, s ha van, van-e, található-e mentség minekünk, tehettek volna-e értünk még valamit mások, hogy jó, vagy csak egy jobb, kicsivel is jobb úton maradjunk, míg éltünk.

Vagy nem? Nem utolsó ítélet is egyben a gyászbeszéd? Az ember ítélete embertársa fölött, aki bár halott, de azért még ember, az ember halottja, az egésznek a halottja, az emberiség halottja. S ha így van, mi a halott ember temetés, gyászbeszéd nélkül?

Nézem hát az urnát a tv-ben, a temetőbe visszacsempészett, egy temetőbe belopott urnát. Az embert, akit elhamvasztatott a családja, de akit aztán pénztelenségből visszacsempésztek mégis. Nézem, nézem ezt a fura, eleddig ismeretlen csempészárut, ezt a műanyagba zárt emberi hamvat. Ezt a családnak mégis drága árut, ami attól értékes, hogy jó nagyot lehet spórolni rajta, és megértem a családot. És együttérzek vele, és a szegény rendőrrel is, aki nem tud mit kezdeni a nyomozati anyaggal, s akinek csak a kezét mutatják a riportban.

És figyelem a kezet, és elsimulok közben, ahogy most felidézem magamban. Nem háborgok már azon, hogy temetőink mennyire szegények, hogy évszázadok (talán kettő) óta csak a halottat dugjuk a föld alá pőrén, azaz csak ruhát adunk neki és koporsót, semmi tárgyat, semmi feltárni, elgondolkodni, vizsgálni valót a jövő régészének, antropológusának. Nem háborgok már, hogy mennyire felelőtlen, öntudatlan halók vagyunk, mert nem gondolunk arra, hogy egyszer ősei, ősemberei leszünk a jövő, a távoli, a nagyon távoli jövő emberének. S eszünkbe se jut segíteni őt, hogy ismerjen, megismerjen bennünket. Hogy kik voltunk, mit tartottunk fontosnak. Mi volt a munkatárgyunk, ekénk vagy üllőnk vagy mifenénk, és mi volt a dísztárgyunk, mit és miért tartottunk szépnek? És kerestük-e az egyensúlyt, a békét, a szentséges állapotot ott, kint a világban, és itt bent, a lelkünkben?

Mert nem ez, nem ez volt-e mindig a legfontosabb? Hogy annyi villám, kibillenés, egyensúlyvesztés után újra és újra nekilássunk a béke teremtésének a tárgyi, társadalmi, lelki egyensúly megtalálásának. Nem ez? Nem ez a törekvés ívelt át az emberiség fölött évszázadok, évezredek óta? Hogy ami van, az ugyan mire van? Nem azért bökdösi, forgatja, vizslatja az ember a valóságot kíváncsian, nem azért lett ez a faj kíváncsi, a legkíváncsibb minden faj közt, hogy aztán, de csak aztán, mint sapiens, mint gondolkodó lény, döntsön? Eldöntse, hogy az, amit bökdös, vizslat, mikroszkóp alá tesz, számítógépbe lök, amit megszámol, megfest, felnagyít, azt válaszba kiírja, mire való? A háborgására van-e, vagy a békéjére? Testi-lelki, anyagi-társadalmi békét hoz-e neki, vagy olyan lesz, mint anno, ősi villám. A félelmetes, az égből jövő, ami aztán megismerve, megszelídítve tűz lett, jótékony, áldott szent tűz. Meleget, puha húst adó valami.

És a csempészurna ugyan mivégre van? Elítélhetem-e én a szegény, spórolós családot, a gazdagot, ami még így is, még halottján is spórol? Ugyan ki vagyok én, hogy elítélhessek bárkit is? Dolgom-e ez énnekem?

Vagy jobban teszem, ha emlékezem a nyomozó hatóság névtelen kezére? A kíváncsi kézre, az örök kézre, ami felfordította az urnára ragasztott papírt. Ami egy kép volt, egy régi vagy friss többemberes fotó. Tán a halottról és arról, aki visszacsempészte őt, a helyére tette, oda ahova a csempész szíve, hite szerint való volt. (mert végül is haza is vihette volna szerettét.)

És a kéz csak egy pillanatra fordította fel a képet, aztán gyorsan visszahajtotta. Gyorsan, emberségesen, mint aki tudja, a kezében, zsigereiben érzi, hogy nem neki szánták.

Hogy ha tovább nézi, hasonlóvá lesz a sírrablókhoz, sírgyalázókhoz. S ezért valami ősi, rutin Tiszteletből visszafordította gyorsan, mert a kép színével lefelé volt ragasztva. Istenem, elzárva, elzárva szépen a külvilág szemétől. Mintha az a kép a hantja lett volna, a földje, takarója az aprócska műanyag koporsónak.

És a kéz még simított is egyet rajta. Szépen, emberségesen, s én mindent láttam, és azok is, akik éppen a híradót nézték. S ezért már semmi kedvem háborogni, mert így ez az ember mégis el lett temetve. A rendőri kéz volt a papja, halotti beszédének tartója, megemlékezője, gyászhuszára és sírásója is egyben, és legközelebbi hozzátartozója is. Talán kénytelen-kelletlen, de ez akkor is így esett. Ez a temetés akkor is így lett meg, de meglett. És az egybegyűltek mi voltunk, mi, bár gyors, tán félperces temetés volt. De az volt mégis, a kéz által, az utolsó simítás által az urnán.

És hát nem is háborognék én most már, de azért mégis? Ugyan kinek a halottja a halott, ha nincsen pénz az utolsó út kíséretére, hogy elkísérjük a megboldogultat utolsó útjára? És fontosabb-e az út végén a hova? Vagy inkább a honnan a lényeges? Az, ami per pillanat itt van?

Mert megmondom őszintén, nekem most semmi kedvem se lenne meghalni itt, ha ez ilyen macerás, már-már gennyes dolog. Ha olyannyira kiszámíthatatlan, mi lesz az én, most még élő, de alapjában dögnek való húsommal? Mert fogalmam sincs, anyám honnan, kitől vette a mondást, hogy „ha él, urának, ha döglik, kutyának”, de ez nekem akkor is ijesztő volt, és most is az. Bátor gyerek voltam mindig, de erre a mondásra rákérdezni sose mertem akkor se, bár értettem, hogyne értettem volna, mert apai ágon elég okos gyerekek születtek.

No de mégis, akkor is, ugyan kié az emberi … döghús anyám mondása szerint? Mert a kutyának adni, azt azért mégse. Inkább temessük egymást, gyerekek, együtt a tévében, aztán utánunk a vízözön. Jöhet a folyó, a szél, a sivatag, a bármi. Az utolsó pillantás után, amit ránk vetnek cca félmillióan. Nem olyan rossz ez, na. És prostira, frenetikusan, felajzóan olcsóóó!

Mert én bevallom őszintén, vannak. Vannak, akik tán nagyon, közepesen, vagy csak egy kicsikét szeretnek engem, de egy sincs, egyetlen egy se köztük, akinek volna egy temetésnyi dugipénze, amit rám szánhatna esetleg.

S így és ezért nekem most alávaló bűn lenne meghalni.

(Hát azért nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmi fog engem legfőképp életben tartani.)

Bár én eddig is úgy tudtam, a felém áradó szeretetnek kellene engem mozgásban tartani, igen, anyám a szeretetről sose beszélt, csak csinálta nap mint nap. És leginkább szívvel, kedvvel tette, amit tett. S csak ha beteg volt, akkor emlegette magára vonatkoztatva a kutyatápot, mint lehetséges utat innen, oda, de nem szomorúan, nem döbbenten, nem fanyarul, nem reaktív depisen, nem is nevetve, nem. Csak úgy.

Mellékesen. A betegség, a nátha, a vírus, az ízületi rosszabbodás stb. velejárójaként. A halált, csak úgy. Mellékesen, ami csak így, lazán, hozzá van csapva az élethez. Amit a Nagy Hentes valamikor hozzácsapott a húsboltban az emberhúshoz. A halált, mint mócsingot.

Zsíros mifenét, na!

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-06-06 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.