Keresés a honlapon:

Köves István: Sajtókaland a vadkapitalizmusban

 

- egy kis szezámmag a lócitromra -

 

Amúgy a szerkesztőségben rendszerint éjfél felé végeztem, ezért vacsorázni kijártam az egyik közeli, makacsul helyét kereső vendéglőbe – akkoriban, szerencsémre, még nem tudott dönteni: kedélyes, nagyfröccsös kerthelyiséges, vagy proccos, műfenyős koktélbár legyen belőle, az átmeneti paraszt-mondén stíl éppen megfelelt a hozzám hasonló, visszatérő futóvendégeknek. Ha volt szabad hely, a csöppnyi teraszon ültem le, magam lehettem az asztalomnál, de a szűkös tér következtében mégis csak félkönyéknyire a körülöttem otthonosan zajongó társaságtól.

Egyik este telt házat találtam, s már fordultam is vissza a teraszról, amikor széket kínáltak az egyik asztalnál. Két középkorú, zömök úriember közé szólt az invitálás, mindkettő cipzáras fekete bőrdzsekit viselt, s mindkettő előtt félig ürített söröskorsó apadozott. Attól, hogy csak egyikük elegyedett szóba velem, akár még ikrek is lehettek volna.

– Ott dolgozik – kérdezte a beszédes, s kivilágított székházunk felé biccentett –, a palotában?

– Ott. Igen – feleltem, s fejem forgatva nézelődtem pincér után.

– Redaktor vagy reporter? – faggatott tovább.

Megütötte fülemet a szokatlan szóhasználat, de már nem volt visszaút, társalognom kellett.

– Újságíró – szerénykedtem lehajtott fejjel.

– Azért jár busszal, nem kocsival?

Nem kérdeztem, honnan tudja, mentegetődzve a szemüvegemre mutattam:

– Nem vezethetek, rossz a szemem.

– A Fenyőnek is rossz a szeme, mégis vezet!

A hallgatag iker itt felvihogott, kiitta maradék sörét, s mégiscsak megszólalt:

– Megöntötték már annak a golyóbist.

Ez volt egyben az első és az utolsó mondata is, többet nem szólt.

Néztem vastag, szögletes ujjain a gyászkeretes körmöket, s a levegőben maradt, sejtelmes mondat egy fekete-fehér vadnyugati film jelenetét indította el bennem: barázdált arcú férfi hajol a tűz fölé, csőrös kiöntő edénykét lötyögtet a lángok fölött, majd óvatosan ügyes kis öntőformába csorgatja a megolvadt fémet. Fölé hajol, hosszan fújogatja, majd tenyerébe potyogtatja az elkészült fénylő lövedékeket. A távolból, valahol az árnyékba vesző hegyek mögül hiéna sikoltása hallatszik. A férfi fölegyenesedik, kalapját homlokába húzza, kutatva a távolba néz. Patadobogás, bendzsó-zene.

Ahogy kiléptem a vendéglőből, szinte nyomban elfelejtettem a filmet is, a mondatot is, az egymásba folyó műszakok minden mást, fontosabbat is kilúgoztak az agyamból. Pörögtünk, izzott a szerkesztőség, jól alakult a lap.

Hatvan nap elég volt arra, hogy az eladott példányszám nullszaldóssá tegye, azaz annyi legyen a bevétel, mint a ráfordított pénz, a következő két hónapban változatlan tempóban nőtt a népszerűsége a megyében, olyannyira, hogy nemcsak nyereségessé vált, de a konkurens Pest Megyei Hírek, amelynek megfojtására alakultunk, föladta, megszűnt. Még két hónapot adott Fenyő János, hogy kiélvezzük diadalunkat, aztán szilveszter este hatalmas jégkrémtortával köszöntötte a lap munkatársait, s miután kéjes sóhajok közepette bekanalaztuk a divatos csemegét, kaján vigyorral közölte:

– Barátocskáim, ennyi volt, elvégeztétek a feladatot, jól nyaltatok, januártól mindenki mehet Isten hírével, amerre lát.

Nem látszott ittasnak, inkább túlságosan is józannak, merev, jeges pillantással provokálta a döbbent karéjba merevedett ünneplőket, mer e valaki önérzetesen tiltakozni a nyilvánvaló méltánytalanság ellen. Magam is bénultan álltam a lehajtott fejű emberek közt, s arra gondoltam, gyorsan el kell felejtenem, hogy valaha is ismertem ezt az embert.

1998 egyik februári, késődélutánra hófelhőktől feketülő ege alatt ismeretlen tettesek szitává lőtték a Mártírok útjára kanyarodó autójában.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-05-16 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.