Keresés a honlapon:

Horváth János: Az alagút vége

 

El akartam mondani, mit érzek, de akkor Gabriel csellel próbálkozott. Két lánnyal voltam, férfiasságom delén, tele önbizalommal. Kell-e ennél jobb indítás egy hazafias beszéd bevezetéséhez? Tartsuk be a hármas egységet, intettek tanáraim, amíg még elég fogékonynak látszottam irodalmi dolgokban. Írtam verseket, főként szerelmeseket, de próbálkoztam a drámai hangvétellel is, az eposzig azonban, soha nem jutottam el. Prózai botladozásaim rendre az elején összeomlottak. – Nem baj – simogatták a buksimat az okosok -, majd úgy hatvanévesen, talán. Addigra megérik a próza is, ha akar. A bevezetés még csak ment valahogy, de a tárgyalási szakaszban rám akarták bizonyítani a fiatalkorúak megrontását. A befejezés siralmas volt. Csak az apa volt biztos, az anya személyét mindig homály fedte.

Birkózom a gondolatokkal, de nem jön homály a szememre. Tudatos vállon veregetés helyett választottam volna egy szebb jövőt is magamnak, de mire eszembe jutott, addigra azt már lefoglalták maguknak mások. A két nő valóban álom volt – mindig erről álmodoztam -, de ez olyan kései reneszánsz képzelgés maradt, mind a mai napig. Lugasok mélyén kerestem kielégülést, de az egyedüllét valósága rányomta bélyegét még a szerelmi életemre is, ebben sem voltam igazán tehetséges.

Hát akkor, miben? Évtizedek alatt sem tudtam összeszedni annyi bátorságot, hogy őszintén válaszoljak magamnak erre a kérdésre. Megvilágosodást mástól úgy sem remélhettem, ezért vártam, hogy hatvanéves legyek. Vártam, de hiába. Nem történt semmi. Azóta évek teltek el, és gyanítom, még egy esélyt már nem kaphatok, nem leszek újra, reményteli hatvan.

Szóval, most itt állok, hogy összeszedjem a gondolataimat, és elmondjam, mit gondolok erről a világról, de nem jut eszembe semmi. Mert annyi minden van a fejemben, hogy ahhoz nem elég egy életet újra leélni. A hétköznapok rendre elmúlnak, és kaotikus rendben követik egymást az ünnepek is, ismétlődően visszatérve némelyik, mások örökre a feledésbe veszejtve. Valahogy csak érzem magamat? Most nem akarok szót vesztegetni az ízületek megkopására, vagy az érrendszeri megbetegedésekre, annak minden következményével. De a lélek emelkedettségében bekövetkezett magasságesés azért elkeserít. Változó korban még csak reménykedik az ember, hogy ez nem az, de amikor az is elmúlik, már biztos lehetsz benne, semmit nem vesztettél. Valamilyen közérzetem lehet, vagy hasonló. Lehet, hogy várok inkább. Most olyan idők jönnek, amikor azt is megmondják, hogyan érzem magam. Legalább erre sincs gondom többé. Orwellt olvasgatok, és ez rossz jel. Kezdem kényelmetlenül érezni magam. Látom az alagút végén a sötétséget.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-05-08 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.