Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Kántor Zsolt: Mallarmé Rilkénél

 

Paul Celan emlékére


Mintha egy angyal öltözködne két ajtó között. Rilke a tükör előtt áll és belebújik a zakójába épp. Pont jó rá, begombolja. Bekapcsolja a rádiót. Etűd szólal meg, keringő formában. Belép a szobába Mallarmé. Beszél magában. „Olyan Rilke lakása, mint egy vers.” „A rózsát elnémítom és csendet öntök a helyébe.”

S hirtelen megszakad a zene és egy kellemes bariton hangja szól a készülékből: „Mint éj-ajkak közé férkőzött nyelv. Érzi a hús a sötétség zamatát, ahogy belekóstol a múló időbe. Csak szöveg a gondolkodás, suttogja a szél, mire elherdálja lényegét, ősz lesz. Viszi az elmét a korpusz. Hordozza a terhet. Mint feszültséget a szelep. Szolgál a fejnek. S maga se érti, milyen eszméket kerget.”

– Ez Paul. – jegyzi meg Rainer Maria. Mallarmé bólint. – Angyal érkezik gabonahágcsón.

Közben betoppan személyesen Celan s mi közben leveti a cipőjét, a komódra dobja a kabátját. Egy enciklopédia nagyságú kötetet a földre sodor. Majd odaül a másik két költőhöz a kör alakú asztalhoz.

– Egy igazi Poéta Doctus a pszichéjét csak bérbe adja a konferenciákra, – kezdi monológját Paul – s közben futtatja a fejében a programokat. Esze ágában sincs igazából odafigyelni a saját előadására. Nem vettétek még észre ezt a jelenséget? Átlapozza gondolatban az előre legyártott attitűdöket. Amiket szeret. Például a szabad akaratról szóló részletet. Az esőcseppekbe búvó, rejtett fényeket. A lét-elméletet. Az Isten létezése mellett szóló érveket. S a beszéde teljesen másutt van. Mintha a fején kívül gondolkodna. Mindig vissza akar menni a kitaláltba.

Mallarmé felnyit egy üveg aszút. A dugót egyetlen rántással húzza ki. Majd töltögeti az italt. Két kristálypohár összekoccan.

– Az ihletet élni kell, fiúk! Látjátok, ahogy a kezembe veszem az aranysárga italt, kinyílik a széltől a behajtott ablak. És csónak úszik az üveg-óceán közepén. Ott az elbeszélés az üveg borban. Mintha glosszoláliát konstituálna az esti kórtan. Látjátok, kiköt a szemantika szigetén az íz. Majd tolószék gurul a hanglemezen. Jól van. Nagymama ül benne, ridegen. Egy pöttyös labdával az ölében. Figyelj, Mallarmé! Feléd dobja a földgolyót. Elkapod?

– Én nem. Mintha egy nagybőgő borulna fel a másik szobában. – Szövi az eszmefuttatást tovább Celan. – A vonó szálain nedvdús gyanta. És egy tiltott módon oda tévedt hangya. Ott akar a teremtő lét jelenlétében tartózkodni. De az első vonagló vonó-mozdulat lefejezi a bogárkát.

– Barázdákon fut az olvasás-tű. – Válaszol rá Rilke. – Harmonikus konfliktusok esnek szét. Nagy idődarabok tapadnak a szavakra. Évekkel ezelőtt hagyta Mallarmé a szekrény párkányán azt a cserépszilánkot, és most a komód fiókjába teszi. Látod? Csoda, hogy kibírta idáig. Hogy nem tört rá a depresszió? Emlékszem, ahányszor itt jártam, mindig leesett. És nem tört el. Mert már maga volt a fragmentum időzés allegóriája.

– Amott egy bilincs. A zongoraszék alatt. – Suttogja Rilke. – Amulettek szerteszét, smaragd! A radír teleírva, kék filccel. „Ariadné. A Hold kettészakad.” A sarokban, a szekrény mellett, pókhálókkal átszőtt váza. Engem megdöbbent. Annyira árva. Mint az esztétikum paródiája.

– Egy nő keze lóg le az ágyról, nézzétek! – fedezi fel Mallarmé. – A könyv lapjain felébredt. Kijött a könyvből a hölgy. Arcán forró fények. Mintha ezért nem lenne megszokott az élet. És ferde a kinyílt kötet az amazon erotikus testtartása miatt. Takarjuk be a térképpel! Hadd feküdjön hanyatt!

– Íme, a diszharmónia ambivalens allegóriája! – Replikáz Rilke. – Megtörik a mítosz? Kérdezi a tudatalatti. Igen. Morogja egy küklopsz. Akarat lesz vagy alázat? Ha önmagadtól elszabadulsz. Mielőtt gondolkodóba esel, az elméd lázad.

– Minden lírikus gyáva. – Veti közbe a könyvből kilépett díva. – Mert a vonakodás a virtuozitás és a zsenialitás melegágya. Vagy vigasz? Kelepce? Jó illatú szájak között mászkál a katarzis máma. Egy szemfog a sírkő. A nemlét szünetet tart. Az emlékek kivárnak. S az idő itt is egy nagytestű állat. Nem telik, csak várat! És mégis a legolcsóbb lepkék cipelik a melankólia díszdobozát. Bosszúvágy illata száll. Az ember könyvekbe fekteti minden vagyonát.

– Kék szótövek nyílnak a szövegfolyó partján. – Folytatja Rilke. – Azzal van a baj. Mennyit bír el cselekvés nélkül a beszéd? Szemrehányás ez, vagy ösztökélés? Elég. Uraim, Ne játsszatok velem. Nulla óra van. A metafora árt. Közszemlére teszitek a hiúságomat, mint egy bazárt. Mint ceruzahegyező az akvárium mélyén. A dialógus lesüllyed a mű aljára és buborékokat ereszt. Egy film végén. Talán.

– Azután benövi a délutánt egy álom. Mert a koitusz egy léggömb. – Jegyzi meg Celan. – Benne a birtoklás szelleme mocorog. Mint hemzsegő kék zselé. Szemcsék és lágy, friss ecsettel pepecselt égbolt a közös sors vásznán.

– Én most a gonoszságon töprengek a gyönyör üvegén át. – Mondja Mallarmé. – Üde akkordok égöve vagyok. A nimfák újraírt kertjében. Rapszódiák ellenszereként nyugtatom elmém egy régi vers utolsó során, az emlékezés pelyhes-plüss nyugalmában. Micsoda régmúlt aggály! Félek, hogy elmúlik az inspiráció pillanata. S mire kigondolom, be is következik. Ejaculatio Preacox. Ez van, ha túl sok ötlet torlódik fel egyetlen perc – koncentrátum oltárán.

– A nő vérében ott van a gubanc. – Állatja Celan. – A gondolkodás procedúrává fajul.

– Ki álmodja a másikat? És ki akar kiszállni ebből a kontextusból? – teszi fel a kérdéseket Rilke. – Én nem. De elálmosít és fáraszt a túl sok tény. A beszéd, mint a nyelv ostorpattogtatása. Rendkívül elmés fecsegés. E miatt hántja le magáról a nyelv a miazmás héjat. A kaktusz sóhajt. Fél hat.

  
  

Megjelent: 2016-05-06 16:00:00

 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.