Videó

A Kincskereső videója.




Keresés a honlapon:


Juhász Zsuzsanna: Hát micsoda nő ez! (Egy pszichológusnő önesettanulmánya)

 

Avalokitésvara: jóságos buddhista istenség,

gyakran nő alakban ábrázolják

 

Na, most aztán elég. Elegem van ebből a nőből. Én a buddhizmust szerettem, tetszett a szabadsága, sokszínűsége, bölcsessége, de amióta te tanulmányozod, drágám, amióta te merülsz el benne, te incselkedsz vele, azóta megutáltam. Utálom, utálom a kényszeres szerzetesi szokásait, hogy semmi se jó a mesterednek, hogy bárhogy csinálod-csináljuk, lehetne máshogy is, hát mi vagyok én, gésa? Hát hogy lehetnék én gésa, hogy sétálgathatnék én a család-konyha és munkahely között két golyóval a hüvelyemben? És utálom benne a teljes meghatározatlanságot, az ember és a mindenség meghatározhatatlanságát. Hát mi ez, ha nem totális háború az ember ellen, énellenem, lassan már nem tudom, ki vagyok, ki vagyok neked, drágám, és lassan vagy egyre gyorsabban – attól félek -, te se fogod tudni, és akkor oda a házasságunk, oda a kapcsolatunk vagy mifenénk szentsége; amit még a kereszténységben kötöttünk vagy abban sem, mert templomi esküvőnk az nem volt, de egye fene, huszonegy éve történt, vagyis hát nem történt, fátylat reá. És utálom a hegyeket, folyókat, fákat és virágokat, ahova esténként elvonulsz, az irodádba megvilágosodni a könyveiddel. No nem, nem egy rizsestálkával az oldaladon vagy a kezedben vagy hol, hanem jól bezabbantva kedvencedből, az én májas rizottómból, az én konyhámban, s egy jóféle pohár vörösborral a kezedben, ami ugye az én kezem is a katolikus felebarátságban, de ne félj, nem sajnálom tőled. Nem a kezedet, hanem a kaját, azt nem, mert etetlek én szívesen, nekem ebből a nőből van elegem, hogy várod, hogy várod általa a megvilágosodást tavaly óta, ami nekem egy évezred, amitől nekem a te megvilágosodásod olyan, mint egy tojás, záptojás, mert ülsz rajta rendületlenül, de sose kel ki. De tőlem lehet két tojás is, végül is kettő van neked. Tudom drágám, tudom, nem kell mondanod, hogy kettő van, de ha tovább tanulmányozod ezt a nőt, nekem annyi lesz, nekem már egyre se lesz szükségem a te tojásaidból, és isten ne adja, neked se. Mert legalább az egyház az nem tiltja, az már beletörődött, hogy kettő van neked, nekünk, mindannyiunknak, és kezdhetsz is vele valamit az ő szentségben, legalábbis akkor, ha gyereknemzéshez használod, nekem. De nekem nem ezzel van bajom, nem, nem a te képességeiddel, drágám, értsd meg, hanem az enyémekkel, nem a te sudár pálmafáddal, hanem lassan az én szirmaimmal, drága kis szirmocskáimmal, amik csak senyvednek tavaly óta, annak a bazinagy lótusznak az árnyékában. Mert micsoda nő ez, ez a te Avelokitésvarád, de nehogy kijavíts, hogy rosszul ejtem a nevét, mert akkor vége, engem te ne javítgass, nekem te ne segíts folyton, mert igaz, hogy nő vagyok, de nem béna, diplomám van nekem is kishaver, és különben is. Nem mindegy neki, ha egyet rosszul ejtek, van vagy hatezer neve – de nehogy kijavíts – a kis cafkának, hát miért nem elég neki egy, nekem is egy van pont. Egy nevem, egy pasim. Hát micsoda nő ez, ugyan mit akar azzal a sok névvel, és a névhez más-más arccal, más-más mosollyal, más-más lótusszal a lába közt, mert nekem abból is csak egy van, és naná, hogy nem lótusz, ezt biztosan tudom, mert láttam már egyet, ne izgulj, nem átvitt értelemben láttam, mert akárhogy is volt, ha olykor szünetelt is a szerelmünk, - isten bocsássa meg, húsz év nagy idő – ha olykor hol te raktál engem, hol én téged pauzába, én akkor se fanyalodtam nőre, - bocsánat a nőktől – akkor se bírtam nő szerelmét soha, a Zsuzsibaba is csak dinnyével kínált meg engem, igaz, édes, tömör húsú göröggel, de nem a lótuszával. Én igazit láttam, igazi lótuszt, a gyerek ballagási ünnepélyén, ahová naná, hogy egyedül mentem el, mert te drágám vagy dolgoztál, vagy vártad a megvilágosodást, de lehet, hogy akkor még nem vártad, akkor még mást vártál, másféle ízt, csak ne az enyémet, nehogy. De ne javíts ki, tudlak én követni, te nem tudsz, te nem érted, hogy én már nem akarok buddhista lenni, se egzotikum, se tömör, ezertermős lótusz, se törékeny orchidea, mert gondolom, hátravan még neked a másik véglet, a fűszeres afrikai bennszülöttség, legközelebb abban fogsz elmerülni. De addig is, értsd meg, hogy féltem a szirmaimat, szegény kis árváimat, féltem mind a négyet, együtt is meg külön-külön is, a két nagyot is és a két kicsit is, ahogy tetszik, ahogy neked tetszik, ahogy neked és mesterednek. Mert nekem csak ez a négy szirmocskám van, és nem szeretem, ha árnyék vetül rájuk, mert én át nem ültethetem őket szárastul-gyökerestül mindannyiszor, ahányszor te… Mert azt még csakcsak megbocsátottam volna neki, neked, hogy istennő és hat karja van, világos: az egyikkel önti beléd, bocsánat, kortyonként itatja veled a drága lény a frissítő-gyógyító-erőre kaptató teát, a másik kezével a ginzengedet kaptatja felfelé, a harmadikkal a gyerekedet ringatja, a negyedikkel pirítja a hagymát, - a vöröset, nem a krókuszt – a májad alá, az ötödikkel hajnaltól napestig „görnyed” atyáidtól örökölt rizsföldeden (isten nyugosztalja azért azt az egyet a Farkasrétiben, aki megcsinált), a hatodikkal pedig, ha esze van, önmagával törődik. Végül is nő, ha istennő is, hadd szépítkezzen, hadd ápolgassa a lótuszát, én megengedném neki, értsd meg, végül is, én is megcsinálom azt, amit ő azzal a hat kezével, csak én lassabban, nem egyszerre. De mit kezdjek most a há… három szemével? Tudom, drágám, tudom, már mondtad, hogy szemből is három van neki, de bizonyára elfojtottam idáig, a pszichológus is ember, miből gondolod, hogy egy nyitott könyvet vettél feleségül, igaz csak az anyakönyvvezetőnő előtt, na tessék, az is nő volt, és különben is, az is lehet, hogy csak most értem rá felbuktatni a mélyemből annak a nőnek a harmadik szemét, hát mit csináljak, most kaptam egy hetet a munkahelyemtől, aminek ez a harmadik napja, a harmadik reggel, hogy nem kell készülődnöm, ráérek beszélgetni veled, törődni azzal, ami nyomaszt, lelassít, elfonnyaszt. Igen, úgy látszik, drágám, most jött el az ideje, a napja, órája és perce, hogy szembenézzek azzal, amit homályosan mindig is, jó, csak tavaly óta homályosan, de azért tudok. Hogy elég volt, hogy hiába nézem, igaz, csak homályosan ezt a szemet, ezt a harmadikat tavaly óta, én ugyan nem tudok vele mit kezdeni, mert a hat kéz még csakcsak, az ezer mosoly még csakcsak, legfeljebb azt érzetem volna, amit tavaly óta, hogy akárhogy kapálózok utánad ezzel a csak két kezemmel, a nyomába se érhetek ennek a nőnek, de ez a harmadik szem! Hát mért nem elég neki a két szép női? Nekem ebből elég volt, nekem ez a nő nem kell; tudom, drágám, tudom, nem keffentesz félre vele, istennővel elég körülményes is lenne, bár egy másféle tudatállapotban miért is ne lehetne? Lehet, hogy ezt keresed, drágám, a megvilágosodásban? De ez engem mostmár nem érdekel, nekem ez a nő akkor se kell, ha neked sikerül másállapotban, bocs, egy másik tudatállapotban szeretkezni vele, ..mert nekem akkor se kell. Én most feladom ebben a szent, bocs, megvilágosult pillanatban, én feladom a vele való lájtos női harcot, az értetek, férfiakért való harcot, az ösztönös, ősi, szent vagy mifene versengést ővele, versengést érted, teéretted. És nem érdekel, hogy a nyomába se érek, nem tudok és mostmár nem is akarok a nyomába érni, mert ezzel a harmadik szemmel betelt nálam a pohara, ne szólj közbe, tudom, hogy nem szokták pohárral ábrázolni, mert miféle nő ez, minek neki a harmadik szem, a homlokközépi, a nekem, a görögrajongónak küklopszi szem, nagy és pillátlan és szemhéjtalan és örök meredő. Hát miféle csajszi ez: istennő, aki valamelyik kezével csakcsak elkapja időben a hullót, a reményvesztettet, vagy emberlelket faló, buta szörny, hatalom, ami mindig csak ígérgeti a beteljesülést, a nirvánát, a mindent elengedésért, a mindenről való lemondásért cserébe. Hát micsoda vezeklőkeresztény beütés ez, ez a harmadik szem, ez a férfias, örömtelen szigor, és nekem ne is mondd, jut eszedbe, hogy bajsza is van – tejósiten! – a szerencsétlennek, hogy olykor bajusszal is szokták ábrázolni a kis hölgyet, mert eredetileg férfiisten volt. Hát azért jól kiszúrtatok vele, mert ti ugye, drágám igencsak tiltakoznátok, ha egyik napról a másikra, na jó, egyik évszázadról a másikra, csak úgy, a megkérdezésetek nélkül a véletlen vagy valami női isteni fohász melleket növesztene a ginzengetek fölé, bár ki tudja, Ha minden igaz, ez az évszázad a nők évszázada lesz. El is fogjátok tőlünk irigyelni, mint az édesburgonyát, vagy mifenét, amit nektek is, nemcsak a kölykeinknek-kölykeiteknek kaparunk ki a földből, ősidők óta, ha nektek odakint per pillanat nem sikerül egy büdös görényt se levadászni. De engem ugyan akkor se fogsz meg ezzel a bajusszal, nekem ugyan mindegy, hogy aki előttem áll, minek érzi magát, férfinak, nőnek vagy mindkettőnek. Az ember legfőképp ember, az isten meg isten, és szeretek én nő is lenni, ha lehet, de nem így, nem az értetek való harcban, a féltékeny acsargásban. Velem ugyan ne próbálkozz, én ugyan mostmár le nem kurvázom, le nem hímringyózom ezt a kis bajszos istennőt, ezt a nőt is, férfit is. Én ugyan nem mondom, micsoda szajha, hogy nem elég neki az a férfi, aki a nőket szereti, azok is kellenek neki, akik a férfit szeretik, biztos, azokat vizslatja a nagy hímszemével. Nem mondom, nem én, hogy a mindet akarja, az összes férfit, és nekem egyet se hagy. És nekem ne mondd, hogy a nőknek is segít, nekem ugyan ne segítsen, van énnekem barátnőm elég, ha akarja, törölje meg az orrát a gyerekeknek, mondja meg, hol olcsóbb a mosópor, mondja, hogy ahol eszik, oda nem piszkít, és akkor mint barátnőmet az asztalomhoz, az asztalunkhoz engedem. Ha nő, tisztelje bennem, hogy én is az vagyok, az egyetlen itt, ahogy ő is egyetlen vagy legalábbis első a számomra az ő otthonában. Ha nő, ha férfi, ne keltsen háborúságot férfi és nő között, ember és ember között, akik szeretik, még szeretik egymást, ne hintse el a féltékenység pusztító magvait, hadd ereszthesse el mindenki szíve szerint, akit és amit el tud ereszteni magától, ha eljön az ideje.

És nekem azt se mondd, hogy olyan éles a hallása, hogy még a sóhajokat is meghallja, te csak nyugodtan ácsingózz utána mostmár, akár álmaidban is, mert a sóhajt, ha figyel rá, az ember is meghallja. Remélem, én is meg fogom hallani az övét, ha majd elhagyod, elereszted. Mert ilyen az ember, megragad és elereszt, megragadják és eleresztik, én se tudok mást, csak az anyánk csecsét, amit mindenhova mindig magunkkal vinnénk, de ne nevess ki, mert azt is csak addig, amíg kicsik vagyunk, amíg fel nem fedezünk más ételeket és más forrásait a nyugalomnak. De talán a vágy, a mindig kéznél, szájnál levő bimbó után, megmarad bennünk örökre és alapja lesz, kiindulópontja minden majdani ragaszkodásunknak, ragaszkodásunknak a puszta léthez, ragaszkodásunknak a másik élőlényhez, aki nem mindig ugyanaz, de nem mindig más. Sajnos, mondanád te, hálistennek, mondanám én, mert nekem nem kell a változatosság, az csak téged gyönyörködtetett, míg én szűztiszta anyaszerepben léptem föl játszóterek, gyerekrendelők, vízpartok, erdei ösvények és kiállítási termek színpadán, a gyerekeinkkel, a két lánnyal, s aztán a nevedet, a te nevedet továbbvivő kisfiúval.

És igaz, hogy pár éve még az én álmom volt égbe szökkenő sziklán buddhista kolostort látni., igaz, hogy én akartam kis időre kivonulni ebből a páneurópai, keleti pálcikákkal megfüstölt, de még azért keresztény katyvaszból, de már nem akarok. Isten-istennő-szent ember lakozzék csak bennünk mindenkoron, mert ott a helye, nem falak közt.

És különben is, drágám, valaki azt mondta a minap, vagy csak a minap bukkant fel bennem, fene tudja, hogy a buddhista kolostorokban nőnek nincs helye. Hát menj csak te oda egyedül, mert tudod kinek van kedve két hétig a prérin, bocsánat, a fennsíkon táborozni, várva, hogy te arra várj, hogy megvilágosodj. Nekem ne mondd, hogy húsz fok van ott is nyáron, de micsoda húsz fok, micsoda két hét egy hatalmas, bár kultikus sziklafallosz tövében egyedül,. Míg te odafönt, odabent mantrázol, én idelent zsolozsmázhatnék árván, habár hűségesen. Hát micsoda sorsot, na jó, nyarat szánnál nekem, és nekem ne mondd, hogy csodálhatnám is, csodálhatnám a kőkemény sziklán – hát milyen legyen, ha kőből van -, csodálhatnám is azt a gyönyörű kolostormakkot, míg te benne tévelyegsz, bocsánat, keresed önmagadat. Mert mit nézzek én rajta két hétig, láttam én már eleget, már úgy értem, mielőtt veled összekötöttem volna a sorsomat, hát nem szégyelled magad? Két hétig táboroztatnád az én árva szirmaimat egy roppant szimbólum tövében, hát miért nem féltesz te engem a kísértéstől, és ne mondd. Ne mondd, hogy lesz ott bizonyára egy falu is, mert kell valaki, naná, hogy nő, aki kimossa a szerzetesrend gatyáit, vagy amit hordtok, csak nem jártok meztelenül? Bár transzban úgyis mindegy, akkor úgyse egymást látjátok, akkor úgyis a mindenséggel egyesültök, ha sikerül. És ne mondd, hogy vannak női szerzetesrendek is, annyira még nem vagyok öreg, tőlem lecserélhetsz egy fiatalabbra, de miért kellene nekem ezért kolostorba vonulni? Nem drágám, te mehetsz ahova akarsz, fölfelé, a meddő, bocsánat, meredő makkba a felhők közt. Jól van, drágám, most elszóltam magam, igazad van, elakadtam a tőnél, de te meg azt értsd meg, nektek akármekkora nagy, az gyönyörű, míg engem egy nagyságon túl, meddővé tesz, megöl. Hát én inkább lefelé megyek arra a két hétre, keresek magamnak egy olcsó kis, ne félj, nem férfiprostit, csak tengert, egy tengert, nem túl drágán és nem túl messze, és akárhány fok lesz, odaadom magam neki.

Belefekszem a sekélyébe, és hagyom, hogy lötyböljön, csak simogassa, mossa bíborszín szirmaimat, kultúrhulladékos agyamat két hétig, és engem nem érdekel, hogy sós, csak csinálja, csinálja azt, ami a dolga. Mert nekem a tenger, nem tudom, mondtam-e már, anyaöl-bölcső, ölelő apa, incselkedő fiú, és hű szerető volt mindig, és az is lesz, míg élek, veled vagy nélküled. Közeg, ahol se fájdalom, se vigasz, és ahol harc sincs, se semminek és senkinek a hiánya.

És dehogy vinném én a tengert a nirvánába magammal. Minek? Hisz ott is ilyen lesz, ez lesz Velem vagy énnélkülem.

Tudom.

  
  

Megjelent: 2016-04-22 16:00:00

 

Juhász Zsuzsanna

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.