Keresés a honlapon:

Hargitai Ildikó: Utolsó hangok

Mozdul egy kis szél, sodorja lassan a Duna fölött szállongó párákat, a nap is átússza végre a folyót, a vastag, néma ködöt mégsem képes felmelegíteni.
Piszok egy hideg van! Szakállára dér rakódott, keze rágémberedett a zsinórra,felváltva dugja zsebre, a fagy elől. Szép is volna, ha nem mozdulna azonnal amikor jön a hal! Igaz, ilyenkor lassúak, de neki jó módszere van, nem is árulja el senkinek! Tegnap legalább öt kilót adott el a mérnöknek! Jótevője, régóta ismeri, vagy tíz éve hozzá jár halért, a felesége meg úgy tudja, ő a nagy horgász! Kész röhej! Azt adja le a nőnek, hogy titkos helyre jár. Ki tudja, mivel tölti a rengeteg időt, amit horgászásra fog? Amúgy rendes az ipse! Olcsón adja neki, hogy ne kelljen a piacra járnia vele, ő meg pálinkát hoz cserébe, koccintanak, beszélgetnek, néha parázson megsütnek egy halat. Hogy az hogy tud panaszkodni! Szép lakása van a Duna soron, átlátni az Alföldre az ablakokból, távfűtés, meleg víz, meg ami kell, az asszony két kislányt szült neki, unokái is vannak, egész életében jól keresett, most meg magas nyugdíjat kap, aztán csak nyavalyog, ahányszor megszólal. Régen a kommunistákat szidta, most meg azt, aki éppen hatalmon van. Tíz éve egy dicséretet, egy jó szót nem hallott tőle, minden hír kiborítja. Régen, amikor még várt valamit az élettől, a világtól,tőle tudta meg, ami az országban történik, de már rég nem érdekli, kinek, mitől fáj a hasa!Neki ugyan nem fáj semmitől! Mindent elveszített, ami fontos volt, most már csendben elüldögél itt a parton. Hanem azért hiába van november vége,csak fölszáll végre az a fránya köd! A nap ugyan nem nagyon melegít, mégis, jobb érzése van az embernek! Na! Teljes a kivilágítás! A kórház sárgája úgy veri vissza a napot azzal a sok ablakkal, mintha az lenne a dolga! Hujj! Vigyázzunk! Teljes figyelmével a horgászzsinór felé fordul, bevág a halnak, húzza, engedi, fárasztja, ahogy kell, azután szépen a partra vezeti. A part sima, szépen kifekteti, kiszedi a horgot a szájából, dünnyög hozzá kicsit, hogy milyen jó reggeli lesz belőle. Már nekiáll a belezésnek, úsztatja a víz a belsőségeket, hólyagja a napon szárad, azt szereti kidurrantani. Száll a reggelben a sok szivárványos pikkely. Még megöblinti egyszer az egészet, besózza, nyársra húzza, egy csomó kakukkfüvet tesz a hasába, teli vele a túlsó part, aztán tüzet rak. Kicsit följebb húzódik a fák alá, egy mélyedésben itt tartja a száraz fát, itt a tűzrakó is, a ponyva alól szénacsomót vesz elő, alágyújt vele a fának. Vén fűz érdes törzsének veti a hátát, néz át a vízen, a városra, a Duna csöndesen locsog, a part, száradó ágak, rothadó kagylók, vizes homok szaga összevegyül a fa fanyar füstjével. Már lohad a láng, parázs hunyorog a vastagabb darabokon, ágasra teszi a nyársat, pirul a hal, illata nyálcsordító. Néha fordít rajta egyet, de inkább csak ül, engedi magába a nap fényét, melegét. Hajó húz el fölfelé, amikor enni kezd, óvatosan rakogatja szájából a szálkát, élvezi az ízt, illatot, nézi a vizet. Naponta látja, mégsem tud betelni vele. Olyan különös a víz! Mintha a legkisebb része is gömbölyű volna! Ahogy jönnek ezek a kis hullámfélék ki a partra, még amikor elsimulnak, akkor sem laposak soha. Vékony cigarettát sodor, ágacskát tart a tűzbe, azzal gyújtja meg. Lassan szívja, élvezi. Persze most is itt az emlék! Nem lehet azt elfelejteni! Tizenhét volt, kinn töltötték az estét a parton a fiúkkal, szalonnát sütöttek, kukoricát csövesen, krumplit, hagymát a parázs közt, az életüket álmodták. Már rég beépült nyaralókkal az a rész, akkor még kijött az erő a homokos partra, a víz olyan tiszta volt, hogy amikor úsztak benne, látták lent a kavicsokat. Kis halrajok cikáztak csendes öblökben, ha átmelegítette a nap a vizet. Hányszor elkötötték a papa ladikját! Volt egy szívbéli jó barátja, meglógtak, ahányszor lehetett. Tengeri hajós akart lenni Bandi! Kitalálták, hogy szökik meg az első alkalmas hajón. Ő csak egyszerű életet akart! Ülni a feleségével esténként kéz a kézben! Azon a nyáron, meg őszön a legnagyobb nehézségnek az tűnt, hogy majd oda kell állnia a lány elé. Hova lett azóta az a lány, akire vágyott? Zitának hívták. De nagy szerelem volt! Szívja az illatos dohányt, simogatja szép, fiatal felesége mellétc Nem szabad ebbe belegondolni! Még a könnyei is előjönnek. Jól van így őneki! Bejárta a világot, mégis hazajött. Megszerzett mindent, még sincs semmije. Mint a mesebeli lány. Hozott valamit, mégis üres a keze. Meg a szíve. Ó a fenébe! Sose akar rá gondolni, mégis mindig itt van. Olyan melegen sütött a nap akkor reggel, mint nyáron, pedig november eleje volt. Lehet persze, hogy a nagy gyaloglás, meg az izgalom miatt érezte úgy! Gyalog jött haza Pestről, a kollégiumból, hogy megnézze, mi van itthon, meg jóllakjon végre. Na, volt mit néznie! Ennivaló volt náluk mindig, megtermett a kertben minden, meg az udvarban, de azok a néptelen utcák a vasárnapi napsütésben! Mintha még az állatok is kihaltak volna a parasztudvarokból! Ivott néhány korty vizet, közelebb húzódott a tűzhöz, nézte a parázsban kirajzolódó sárkányokat. Nem volt veszélytelen a rádiózás, de ők Rákóczi jobbágyainak érezték magukat. Tenni akartak valamit, akármit ezért a hazáért, a szabadságért! Az életüket is odaadták volna érte azonnal, még ha nem is tudták, mi az, amikor mellettük hal meg a legjobb barátjuk. Ha most visszagondol magukra, akkor, úgy érzi semmit nem tett azóta, hogy semmilyen lett azóta. Most nem is tudja, mit tehetne, akkor meg nem gondolkodott, nem kérdezett, nem kételkedett, csak megtette, amit ott, és akkor tehetett. Szép, fiatal idealisták. Szabad Magyarországon akartak élni! Aztán iszonyúan csupasz, és hideg lett minden. Ugyanolyan sovány, tisztaarcú fiúk ültek a tankokban, amilyenek ők voltak. „Testvérek! Ne lőjetek!h Öten voltak, aztán már csak hárman, az ingük véres volt, és nem néztek többé egymás szemébe. Nem remegett Gyuszi hangja, pedig az ő gyomrát is görcsbe csavarta a félelem, amikor bemondta a rádióban „Rákóczi Rádió, Dunapentele. A Szovjet tankok, és légierők támadják Dunapentelét. A harc változatlan hevességgel továbbra is folyik. Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk. Rákóczi adó Magyarország.h Nem lehetett az Ikarushoz visszamenni, amin az adóval jártak. Már futás közben, a háta mögül hallotta a Himnuszt, ahogy a lövések szétszaggatják a dallamot. „Ne tegyétek le a fegyvert!hh c Rákóczi Rádióch Vér helyett szavak lüktettek az ereiben. Szavak lökték át a határon, szavak végig Európán, újabb határokon. Mit evett, hol aludt, ki mindenki segített neki, az agya semmit nem rögzített az utazásból. Meghalt, ott maradt a novemberi sárban Dunapentele sarában a barátaival. Csak a teste mentette az életét. „Rákóczi Rádió Dunapentelec Testvéreink, ne lőjetek!h Földeken dolgozott Ausztriában, Spanyolországban narancsot szedett, lányok is voltak. „Rákóczi Rádióch Franciaországban hajókat rakodott „Dunapenteleh. Ausztráliában házakat épített egy hatalmas városban, „Dobjatok le fegyvertch Újra hajók, Kanada, erdők, városok, erdők, „gyógyszert, kötszertch, és örökké a széttépett Himnusz. Egy reggel aztán kórházban ébredt, az utcán szedték fel, hosszan kezelték, az orvos fizette a költségeket. Ötvenhatban jött el ő is, céllal, pénzzel, most hát segített. Visszamenni soha nem akart. Munkát szerzett neki, nála lakott, lassan összeszedte magát. Élt.
Végleg felszállt a köd, a nap aranycsillámból rakott hidat a folyóra, ő meg elindult fáért. Partra húzta az uszadékot, had száradjon, ponyva alá, halomba rakta a nagyobb ágakat, jól kimelegedett, mire beesteledett. Szénával bélelt vackába húzódva vette elő a maradék halat, felélesztette a parazsat, úgy nézte a város mögé bukó bíbor napot. Volt odaát minden. Ház, feleség, kocsi, nyugodt, jó élet. Nagyon nyugodt. Nem is bírta. Egyszer elkezdte a szakállát növeszteni, de nem olyan civilizált, rendes, nyírott szakállt, hanem vadat, igazit! Mind rászálltak érte! Felesége, főnöke, apósa, anyósa, az egész gazdag, nyugodt Kanada! Először dacból nem érdekelte. Aztán már nem vághatta le. Nem fért volna a szabadságába! Pedig már nem dobolt akkor a vére semmi szavakat, semmi himnuszt, semmi lövéseket. Színházba mentek a barátaikkal egy este, magyar társulat játszott, vegyes közönségnek. Volt szmoking, volt páholy, távcső, ruhák, ékszerek, frizurák, és volt egy arc, a földszinten, egyetlen arc, ugyanazok a szemek, ugyanaz a fekete haj, karcsú nyak, azok a finom ujjak. Nem tudta, kik veszik körül, az idő megállt, visszaforgott, meglódult megint, Már nem kellett távcső, kint állt a hallban, tétovázott körülötte a tömeg, fogta Zita kezét, a szemét nézte, az arcát, vállán férje kövér, pecsétgyűrűs ujjait. Minden nagyon egyszerű lett megint. Néhány nap alatt hazaért, és ennek az útnak minden percére emlékezett. Dunapentelére kérte a jegyet, az új Népligeti buszpályaudvaron, türelmetlenül nézett rá a sofőr. Dunaújváros? Dunaújváros, Dózsa mozi. Hatalmasra nőttek a fák. A Vasmű vöröses füstje lágy rózsaszínbe vonta az estét, Se sár, se lövedéknyomok, emberek mindenütt, tarka ruhában, a széles utcákon, a lombok alatt, A színház mögött szobrok, gyönyörű park, új főiskola, új minden. Nem tudott hazamenni. Majd holnap. Egy darabig a szülői házban lakott, rendbe tette az udvart, a temetőben a sírokat, próbált itt élni, a helyét, a dolgát, a barátokat megtalálni, megkeresni. Megjavította a rossz, öreg ladikot. Az öböl nem volt a régi, és semmi más se volt a régi! Beszélgetni akart, de mindenki olyan gondokkal terhelt volt, olyan elégedetlen, olyan üres, ebben a csupa beton, csupa fa, sármentes világban, ebben a szabad, nyugodt, újravakolt világban! A régiek meghaltak, vagy megtörtek. Mindenki panaszkodott. Inkább a Dunára járt! A túloldalra evezett át, volt ott egy vad, szép, öreg part, órákat, napokat töltött el ott, kint érte tavasz után a nyár, az ősz, szállást csinált magának, horgászott, emlékezett, aztán végleg ott ragadt. Gyufa, zöldféle, dohány, só, kevés pálinka, ezeket elcserélte halért, más semmi nem hiányzott neki.
Innen úgy néz ki, mintha arannyal vonták volna be a házakat. A magas part sötétbe bújt, egy pillanatra kiélesednek az árnyékok, vörösbe változik a glória a város mögött, az ablakok keletre néznek, nyugatra, a múltra, ahonnan jöttünk, mások a jövőre.
A régiek közül nem maradt senki. „Testvéreink! Ne lőjetek!h Már nem látni a várost, felfénylenek a csillagok, a víz szól csak, ontja illatát. A Duna folyik itt, vize már nem áttetsző, halat nevel, szennyet mos le, folyik, folyik a Duna folyó, a csillagok mérték nélkül szórják a városra ezüst fényüket.

(Az idézetek a BBC rádió 1956. novemberi felvételeiből valók. A Rákóczi Rádió szólalt meg utoljára szabad Magyar rádióként azon az őszön.)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-07-29 16:22:04

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.