Hargitai Ildikó: Keresztcsontcsók
Nem vettem észre, hogy tetszem neki. Nem szoktam azonnal észrevenni. Nem tűnt fel az sem, hogy az e-mail címem kérte. Volt miről levelezni. Aztán kávézni hívott, sok bort ittunk, beszéltünk, amiről soha nem szoktunk, hallgattuk egymást nagy figyelemmel, az idő elgurult, valahová, elveszett ötforintos, egyikünk se ment utána. Egy ideje bizsergett már minden az asztalunk alatt, a pincér nem nézett ránk többé, mind hátukat mutatták a tükrök is. Akkor belecsókolt a számba, csókja áthatolt a szívemen, megérintette gerincemet, keresztcsontomat. Keresztcsontcsók. Azonnal, mindent akartam. Akár ott, a padlón, pincér, tükrök háta mögött, a mosdóhoz vezető lépcsőn, kamerák alatt, moziban, fagyott padon, bokrok alatt, mindegy, csak öleljen át, tartsa tenyerén az arcom, csókolja keresztcsontomat, mindegy, csak most ne hagyjon itt, jöjjön vissza, tapassza be szájával, nyelvével, tenyerével, vagy csak sápadt, hullott falevelekkel a lyukat, amit első csókjával a szívemen nyitott! Imádtam az internetet másnap, az első napon. Papírrepülőt hajtogattam gondolataimból, hófehér ködben szálltak hozzá kívánságaim. Soha nem voltam türelmes. A türelmet nem értem. Akkor nem fontos, ha nem kell azonnal. Tudom, tudom, ha nőies lennék! Szelídnek kéne lennem, meglepetten pillantani fel a csókból, esetleg hazakísértetni magam, búcsút inteni az ajtóból, ágyba feküdni egyedül, megvárni, amíg a férfi hív. De az nem én lennék akkor. Nem az a lány, aki megtetszett neki. Én azonnal akartam őt, és vele mindent. Nem akartam kedves lenni. Soha nem akarok. Nem akarok nőies lenni! Nő vagyok! Van, hogy egy pillantástól kinyílok, van, hogy érintés, vagy a hangja kell, most csók nélkül nem ment volna, de itt vagyok, csók ütötte lyukkal a szívemen. Nyilván tudok néhány apróságot az agy, meg a test kémiájáról, arról, hogy hol, és mitől keletkezik a szerelem, ha már annak nevezzük, így nem téveszt meg, hogy a lyuk beszél belőlem. A csók ütötte lyuk, amit nem a szíven kell befoltozni. Ha ismerném a férfit, aki ezt a mostani lyukat ütötte rajtam, s tágítgatta is még vagy két napig, ha ismerném őt, igazán, nem akarnék soha vele élni. Bármilyen okos, akármilyen jót beszélgettünk. Egyedül élni szeretek, fontos nekem, hogy ne legyen körülöttem minden pillanatban néhány kedves, vagy kedvetlen pár figyelő szem. De a lyukat a szívemen, ami nem is ott van, hanem széttárt lábam között, azt a lyukat, amit ő nyitott rajtam, senki más nem töltheti be. Két napon át szálltak a papírrepülők oda, vissza az ezerszer áldott interneten, aztán egyszerre nem zizegtek többé papírszárnyaik. Másodszor ment le a nap. Gyorsan, vagy lassan, nem is tudom, sebem túl régóta lüktet. A férfi ágyában fekszik, ül a balkonon, főz, kávét iszik, visszafelé ír egy történetet, pulóverből teker gubancos gombolyagot, talán sír is, vagy elégedett, jó ember akar lenni, mintaférfi, mint a férfi. Bár férfi lenne inkább! Jönne, töltené be lyukamat, ölelne, tartaná tenyerén arcom, nézné szemem, csókolná kersztcsontomat! Bár lenne férfi most! Aztán menne útjára tiszta szívvel, túl kémián, akkor beszélgethetnénk guruló időben újra, írhatna saját történetet, ne a másét, ne az enyémet! Én se akarom az övét! Csak őt akarom. Most. Aki csókjával vadul, aki csókjával borospoharak fölött, fagyott lépcsőn, gerincemen át, szívemet kinyitva a kersztcsontomig jutott.
Megjelent: 2014-07-29 16:02:12
 |
|
Hargitai Ildikó (Budapest, 1966) író, színésznő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
