Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Szilágyi Rohini: Viaszbáb

 

Tavasz elején rendet kell rakni a házban és a lélekben, ez nemcsak a paraszti élet regulája. Úgy illik, hogy Húsvét vasárnapját tisztaság fogadja. De a tavaszi rendcsinálás még a Húsvétnál is régebbi ösztöne az emberiségnek: egykor a tavaszi napéjegyenlőség napján kezdődött az újév; innen az ősi törekvés, hogy megújítsunk mindent magunkban és magunk körül.

 

Az alföldi Bartaliék álmát aligha zavarták meg a naptárral kapcsolatos elmélkedések. Ők csak azt tudták, hogy a téli sötétség meg a sok havazás után a friss napsütésben ugyancsak szembeötlő, ha a ház faláról lekopott a mész, fekete foltok, vagy a salétrom virágai ékesítik. Még csak szakember sem kell a jóvátételhez. Miklós bácsi meszet kavar a régi bádogvödrökben, és olyan akkurátusan mázol kívül és belül, hogy annak hét határból a csudájára járnak. A kis tanya messziről fehérlik, és a belépőt jó illat fogadja. A szekrényekbe mindig raknak levendulát, de ez nem attól van, hanem csakis a tisztaságtól.

Ahol az öreg ház szép fehérbe öltözik, nem szégyenkezhet tovább az istálló vagy a csűr sem. Tehénke már régen nincs az istállóban, ezért azzal gyorsan lehet végezni. De a csűrben és a kamrákban sok a régi holmi, semmire sem jó sajtárok, rocskák és lapátok, amelyek közé beveszi magát a por, meg ha minden jól megy, néhány egércsalád is. Így hát Terus néni vett egy nagy lélegzetet, és kihordott mindent az utolsó szögig. Elprédálni nem szabad, mert kellhet az még valamire, hanem az egész kollekciót meg kell tisztítani. Az ragyogjon a legjobban, ami a legrozsdásabb volt eddig. Máskülönben nem lesz áldás a tanyán, meg a hozzája tartozó gyümölcsösön.

Terus néni kicipelte még a százéves boronát is, amit akár az ördög is elvihetne, és akkor nem kellene kerülgetni többé. Leszedte a pókhálókat, meg a tavaly nyárról maradt darázsfészket, aztán lemosta a gerendákat. Benyúlt mögéjük is, ameddig elérte, és egyszer csak előhalászott valamit, aminek egészen biztosan nem ott lett volna a helye.

Gonoszjáró kezek csomagolták fekete vászonba. Az egész nem nagyobb, mint két arasz. Terus néni reszkető kezekkel bontogatta. Fekete viaszbábu volt a fekete csomagban, nem éppen művészi alkotás, csak amilyen ügyetlen embertől telik.

Terus néni majdnem elejtette az ijedtségtől, aztán összeszedte magát, és nagyon óvatosan tette le a csűr körül futó téglaperemre. Aztán odahívta az élete párját: Nézze már, mit találtam a gerendák közt!

 

Miklós bácsi már végzett a meszeléssel, és kevés lelkesedéssel szakította meg a délutáni ejtőzését. Lássuk csak, mondta lassan és dohogva, mire jó ez a vacak? Gyertyának nem, mert a kanócot kihagyták belőle. – Gonosz dolog ez – jegyezte meg Terus néni, az ujjaim hegyében érzem. – Ugyan már... – így Miklós bácsi, de nehogy már neki is gondja akadjon az ujja hegyével, csak egy rozzant seprűnyéllel piszkálta meg. Ezt vagy annak szánták, vagy se. De ha úgy, akkor mi célból? Mi volt körülötte? – Semmi, csak a százados mocsok. – Ez is elég mocskos már, bökdöste Miklós bácsi a varázsholmit, én ugyan nem tudom, hogy ez mi, de aki odatette, az nem rendes ember. – El kell égetni, vélte az asszony. – Az alighanem úgy lesz. Én azonban nem nyúlok hozzá addig, amíg nem látta a csépai ember.

 

A csépai ember a harmadik faluban lakott, és nem meglepő módon Csépáról költözött oda. A költözés okát mindenki másféleképpen tudta: vagy a fiai keveredtek kocsmai verekedésbe, vagy az ördög járt a portájukon, de a csépaiak azzal fenyegették, ha nem szedi össze a motyóját, megnézik, milyen a koponyája belülről. A csépai ember komolyan vette a fenyegetést és elhurcolkodott; bár lehet, hogy ebben nincs igazság, és csak a nagy lányához akart közelebb kerülni, hogy öregségére legyen ápolója. Akárhogy is van, nevezetes személy a csépai ember, mindenféle praktikák tudója.

 

Az bizony jó lesz – mondta erre Terus néni, mert az olyan ember, hogy leveszi a rontást. Van neki egy látó kamarája, belenéz, és meglátja, ki kötözte, ki csomózta meg. Olyan az, mint egy gép, csak bekapcsolja, és pörög, mint a motolla.

Ki mondta ezt a szamárságot? – Nem szamárság ez, én a csépai embernek a vejétől tudom. – Az öreg csak a fejét csóválta, még ilyen babonaságot, azt a látó kamarát még nem szagolta senki. Fekete kutya szőrével kell levenni a rontást, nem látó kamarával. De azért a fejébe nyomta a kalapját, és áthajtott a harmadik határba, hogy elhozza a csépai embert. Útközben kifaggatta, hogy is van azzal a gépezettel? – Nincs nekem semmilyen gépezetem, tiltakozott a „varázsló.” Mindenfélét összebeszélnek az emberek, igaz, még a vejem is. Irigykednek, mert cserepes kőházban lakunk, és a kocák mindig malacosak. – Isten áldása van a házukon, szomszéd. – Jámbor szóval kellett volna erre válaszolni, az íratlan szabályok szerint, hanem a csépai ember hallgatott, és még el is fordult, mint aki hallani sem akarja az istenes beszédet.

Hátha mégis rejteget a ládájában egy gépelyt, töprengett Miklós bácsi, és csak azért veszi le a rontás, mert az ördöggel van komaságban?

 

Sokat nem veténkedhetett, mert megérkeztek a Bartali tanyára. A csépai ember fürgén ugrott le a szekérről, pedig már megvolt vagy 70 éves. Hol az a rontás?

Megmutatták neki, azóta se nyúlt hozzá senki, talán még a macska is elkerülte. Azt várták, hogy összecsapja a kezét, szörnyülködik egy sort, átkot mond a pokolfajzatra, aki az efféle bábut mások csűrjébe, gerendája mögé csempészi. De semmi ilyesmi nem történt. A csépai ember elpittyesztette a száját. Régi holmi ez már, Bartali néném, rég elvesztette az erejét. Ki tudja, hány éve porosodott a gerenda mögött. Mióta laknak ebben a tanyában? Csak tíz éve? No akkor nem is maguknak tették ezt oda. Égessék el, aztán egy szót se róla többé. – Nagy kő esett le a Terus néni szívéről, de csak nem fogja megvallani, hogy egy haszontalanságtól ijedt meg. Ezért veszett oda a tehenünk – mondta nagy meggyőződéssel. – Ezért ugyan nem. Ez csak egy darab rongy, egy darab viasz.

 

A varázsholmi hamuvá égett, és a csépai ember pénzt sem fogadott el a tanácsadásért; mindössze egy bécsi pint rozsólist vitt el, azt is csak azért, mert nem hoz szerencsét, ha üres kézzel bocsátják útnak. – Ez bizony nem sok, mondta a veje, amikor a szerzeményt megszemlélte. Jóféle pálinkát adtak volna inkább! – Szerencsétlen emberek azok, vette védelmébe Bartaliékat a csépai ember, nagy ellenségük van. Húsvétra kigyulladt volna a házuk, ha ezt a játékszert meg nem találják. – Mégse mondta nekik. – Minek mondtam volna? Az asszony már így is halálra rémült. Nem élik túl, ha megtudják, milyen gyűlölet irányul feléjük. – És most már biztonságban vannak? De mennyire, bólogatott a csépai ember, miközben töltött magának a rozsólisból. Semmi ereje a gyűlöletnek, ameddig nem tudnak róla.

 

A veje annyit sem szólt erre, hogy nocsak. Egyszer aztán meggondolta magát, és kiment a szerszámos kamrába. Remélem, legközelebb nem rozsólissal szúrják ki a szemünket a Bartaliék, mondta magában. Elővett egy kétarasznyi viaszbábot a többi közül, és gondosan becsomagolta egy darab fekete vászonba.

  
  

Megjelent: 2016-03-11 17:00:00

 

Szilágyi Rohini

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.