Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Zsille Gábor: A szerző

 

Bella István emlékének

 

A szépirodalmi szerző egy mindenevő, átlagos méretű, szárnyas állat. Szárnyát csak ritkán, ünnepi alkalmakkor viseli, például szerzői esteken – hétköznapokon lecsatolja, és íróasztala egyik fiókjába rejti. Teste négy részből áll: fej, kéz, potroh, papír. Különleges ismertetőjele a hatodik ujja, amely a darwini törzsfejlődés során jelentősen meghosszabbodott, és úgynevezett tollá alakult. Ha figyelmesen megnézik példának okáért egy költő kézfejét, láthatják, miről beszélek. Ha üres papírlapot lát, a szerzőn eluralkodik az ősi, visszafoghatatlan ösztön, hatodik ujját a papírra helyezi, és ütemesen mozgatni kezdi. Közben ujja hegyéből sötétkék, esetleg fekete színű folyadék szivárog, úgynevezett tinta, amely szabályos vonalakat, szakszóval betűket formáz a lapon. Ezt a tevékenységet szaktudományosan úgy nevezzük: a szerző ihlik.

Az ihlet egy színtelen, szagtalan anyag, kémiai vegyjele nincs. A szerző az ihletet legtöbbször szavak, máskor élmények formájában veszi be, kevés alkoholos folyadék kíséretében, azután hagyja feloldódni a szervezetében. Az ihlet hatása normális esetben késleltetett, végeredménye megjósolhatatlan. Az ihlet érkezésének pillanatában a szerző feltűnően bamba, már-már hülye ábrázatot vág, azután nem történik semmi, azután megint nem történik semmi – végül a szerző módosult ujját a papírlapra helyezi, és ütemesen rángatózik. A költői élmény, ha lehet, még az ihletnél is titokzatosabb. Ha a költőt szűk életterében, úgynevezett barlangjában keressük fel, azt látjuk, hogy egy kanapén hever, és az égadta világon semmit sem csinál. Ezt a folyamatot szakszóval úgy mondjuk: költői élménygyűjtés. Más szaktudósok ugyanerre a heverészésre a témakeresés kifejezést is használják.

A szépirodalmi szerző rendkívül szerény állat, táplálkozási igényei alacsonyak. Néhány falat kenyéren, enyhén füstölt tokaszalonnán és néhány pohár fröccsön heteken keresztül képes eltengődni. Ezeket a szerény igényeket szaktudományosan úgy nevezzük: költői szabadság. Az állam tisztában van a költői szabadság értékével, éppen ezért egy falattal több tokaszalonnát sem ad a szerzőnek. Az éhező, legatyásodott szerző szervezete végül felmondja a szolgálatot, és bekövetkezik az éhhalál, a tetem pedig bekerül egy hullakamra tepsijébe. Ezt szaktudományosan úgy mondják, hogy a szerző halhatatlanná válik. A halhatatlanná vált szerző temetésén a búcsúbeszédet egy feltűnően jól táplált minisztériumi vezető mondja, aki határozottan kijelenti, hogy a szerző magasztos gondolatatait a kortársak közül senki nem értette meg – ő, a minisztériumi vezető viszont igen. A halhatatlanná vált szerzők különféle utcák és terek talapzataira kerülnek, bronzba öntve, arcukon természetellenes derűvel, rendkívül kényelmetlen, kifacsart testtartásban, kezükben iszonyú nehéz, bronz papírtekerccsel.

A szépirodalmi szerző sokszínű, bizonyos esetekben határozottan ellentmondásos lény. Ha valamilyen fényűző irodalmi rendezvényen vagy egyéb ünnepségen jelentős mennyiségű táplálékhoz jut, összezsugorodott gyomra hirtelen többszörös térfogatúra tágul, és elképesztő mennyiségű ételt habzsol be. Például budapesti kisnyugdíjasok a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik fogadásán testközelből megfigyeltek egy átlagos alkatú, elhanyagolt szőrzetű, kellemetlen testszagot árasztó költőpéldányt, aki hat és fél perc leforgása alatt, teljesen egyedül kiürített egy ötliteres, színültig pakolt üvegtálat, amelybe a rendezőség frissen mosott epret pakolt.

Tudományos értekezésem keretében szeretnék végképp eloszlatni egy téves elképzelést. A közvélemény – az iskolai tankönyvek hatására – makacsul úgy képzeli, hogy a szépirodalmi szerző egész életében egy meredek sziklaszirten áll, azaz nem is áll, hanem öt centivel a kopár szikla fölött lebeg, napi három műszakban lángol, kezében hazafias és forradalmi versek kéziratai, máját felhevült keselyűk tépik, mellszőrzetét fújja az alkonyi szél; ám a szerzőt mindez nem zavarja, ugyanis ő szenvedni akar, ő egy próféta, ő egy lángész, egy főállású példakép ésatöbbi, ésatöbbi. A legújabb tudományos kutatások viszont megállapították, hogy a szerzők közönséges, halandó emberek – viszonylag normálisak, van anyagcseréjük, és szabadidejükben szívesen járnak Fradi-meccsre, illetve játszanak számítógépes zombiirtó játékot.

A szerzők teljesítményük alapján több osztályba sorolhatók. Eszerint vannak nagy szerzők, kismesterek, kis szerzők, szerzőcskék. Természettudományos kutatások kimutatták, hogy az 1950-es, 1960-as és 1970-es években nagy szerzők kizárólag a Szovjetunióban éltek. Magyarországon viszont a rendszerváltás után nagy szerzők kizárólag a Szabad Demokraták Szövetsége környékén voltak.

A szerzők feltűnően vonzódnak a reménytelen ügyekhez. A középkorban toronyszobákba zárt, tíz centi vastag erényövvel lelakatolt csípőjű grófkisasszonyokat szerettek. (E kisasszonyok voltak az úgynevezett lovaghölgyek, szaktudományos kifejezéssel: lovaginák. Kevéssé entellektüel alakok e kifejezést hosszú Ó-val ejtik.) A reménytelen szerzők a 19. században forradalmakat robbantottak ki, világcsúcs szintidőre gyalog bejárták az egész Kárpát-medencét, vagy éppen nyomtalanul eltűntek egy kukoricaföldön, Segesvár mellett. Napjainkban viszont a reménytelen szerzők kulturális társaságokat vezetnek vagy folyóiratokat főszerkesztenek, és napi három műszakban gazdasági kimutatásokat, adónyilatkozatokat és pályázati dokumentációt készítenek. Mindamellett akadnak kirívóan reménytelen szerzők, akik valamiféle különös hóbortnak engedelmeskedve szépirodalmi kiadót alapítottak, és azt hosszú éveken keresztül vezetik. Ezt az irodalmi tevékenységet szaktudományos kifejezéssel úgy nevezzük: mazochizmus. A szépirodalmi kiadóvezető mazochisták különösen veszélyesek, ezért jobb őket szüntelenül szemmel tartani. Például ha hírét vesszük, hogy valahol szerzői estjük van, mindenképpen jelen kell lenni, és éberen figyelni.

A tőzsdecápák és a zálogházasok számára a legszebb nevű magyar szerző Arany János. A falusi állattenyésztők Juhász Gyulára esküsznek, a Szlovák Kisebbségi Önkormányzat tagjai pedig Tóth Árpádra.

A szépirodalmi szerző nagyon szereti a játékosságot. A környezetében élők gyakran azzal vádolják, hogy elvicceli a dolgokat. Máskor viszont nagyon komoly, gondterhelt ábrázattal filozofál, és még a legegyszerűbb dolgokról is rendkívül bonyolultan, áttételesen beszél. Az irodalmi játékosság nagy veszélye, hogy a közönség szinte percek alatt megszokja, amikor pedig a szerző komolyra vált, a közönség figyelme azonnal lankad, és szórakozottan várja az újabb poénokat. Elárulhatom, hogy újabb poénok márpedig egyáltalán nem lesznek, a komoly mondandóm pedig már nagy ravaszul, a sorok közé rejtve közöltem.

  
  

Megjelent: 2016-02-15 17:00:00

 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.