Keresés a honlapon:

Berecz Ágnes Gabriella „Visszatérés a tengerhez”

1.
A lakberendező kiváló ízlése szerint tervezett hálószobában félhomály volt. A franciaágynak csak a fél oldaláról nyúlt fel egy terpeszkedő fénysáv a selyemtapétára. A túloldali faragott éjjeliszekrényen a sötét olvasólámpa úgy gubbasztott a nagy csendben, mint egy alvó gomba.
Szabó Antal csak akkor pillantott oda, mikor mocorogni hallotta a feleségét, aki az imént még egyenletesen szuszogott, de most a másik oldalára fordulva, félálomban kérdezte:
- Miért nem alszol még?
Szabó Antal legyintett, hisz ehhez a kérdéshez évtizedek óta akár az órát is hozzáigazíthatta volna. Már akkor is, amikor még nem ilyen ősz, hanem dús, sötétbarna tincsek terültek szét az asszony párnáján.
- Mindjárt oltok - morogta maga elé, és le is tette a könyvét. Aztán mégsem nyúlt a kapcsolóért. Kiült az ágy szélére, talpával tapogatta ki a süppedős, meleg szőnyegen a papucsát. Felvette köntösét, majd a bársony sötétítőfüggöny mögött a teraszajtót halkan eltolva kilépett az éjszakába. Azelőtt a hálószobában is dohányzott, csak mióta felújították, a felesége nem engedi. Azt mondja, belemegy a kárpitba a szag és ezeket a finom holmikat nem lehet hetente mosni.
A kert feketén folyt össze a teraszlépcsővel. Szabó Antal mélyet szívott a cigarettájából, s míg máskor a holdat szokta lesni a fenyők csúcsai között, most az imént befejezett olvasmányán törte a fejét.
- Nem, Lorenzónak nem kellett volna meghalnia. Ezt Moravia elszúrta. Hol a hamutartó?
Megtalálta az asztalon, leült vele az egyik fonott fotelba.
- Az egész novella során azt várná az ember, hogy kibékül a feleségével.
Az tetszett neki, ahogy Moravia a háború utáni tengerpartot leírta. A szelet, a víz habos fodrozódását, a homokból kiálló szögesdrót-maradványokat, a találat érte kis étterem romjait, az aknáktól szétszakadt fenyvest mind-mind olyan életszerűen ábrázolta, hogy az ember szinte oda tudja képzelni magát. Csak a vége volt rossz.
- Attól félt Moravia, hogy túl csöpögős lenne a kibékülés? Vagy nem tudta, hogyan fejezze be a történetet?
Szabó Antal nem sokat elmélkedett a kérdésen, mert fázni kezdett a lába. Noha még csak félig szívta el, elnyomta a cigarettáját és bement lefeküdni. Miután lámpát oltott, még jó darabig álmatlanul feküdt a sötétben és ismét a háború utáni Olaszországon gondolkodott, és azon, hogy vajon Lorenzónak milyen esélyei lehettek volna, ha életben marad.

2.
A házak között helyenként már megpillantották a Balatont, amely szélfútta, tarajos vizével elutasítóan ágált a látogatók ellen.
Szabó Antal ötlete volt ez a kirándulás, szerette volna újra magához édesgetni a feleségét, vagy legalábbis valamelyest rendezni házastársi viszonyukat. A nő konok hallgatása elbátortalanította, azért csak igyekezett megszólítani:
- Már látszik a Balaton.
A nő nem felelt. Szabó Antal a visszapillantó tükröt igazgatta, amelyben egész úton lopva pislogott a felesége felé. Látta, hogy mozdulatlanul, egyenes derékkal ül. Kabátja kettőbe hajtva a térdén, kigombolt blúzából kecsesen emelkedett ki karcsú nyaka, sápadtsága érzékivé varázsolta az arcát. A szeme azonban támadóan tekintett előre. Szabó Antal ettől meg is ijedt volna, ha az asszony lebiggyedő ajkán haragot látott volna, és nem egy gyermek eltökélt dacosságát.
Lehajtott egy kis füves térségre, aztán leállította a motort. Pár percig mozdulatlanul nézték a vizet.
- Talán szálljunk ki - indítványozta.
Elindultak a sétány felé. A parti kövekre hangosan csattant fel a víz, cibálva a fennakadt nejlonzacskókat, sörösüvegeket és egyéb szemetet. A betonjárdát jó darabon kisodródott, rothadó nádszőnyeg takarta, keskeny utat hagyva az arra járóknak. Szabó Antal előre engedte feleségét, így kedvére bámulhatta, miként már az előbb is a visszapillantó tükörben. Közben arra gondolt, hogy valamennyi kudarc és szerencsétlenség közepette, ami az utóbbi időben érte, ez a legkeservesebb… Ez a kései, őrült fellángolás a felesége iránt. Azelőtt sose volt szerelmes belé. Valamikor, a karriere csúcsán sebtiben vette el, mert úgy érezte, jól megvannak, és most, hogy oda a zajos sikeresség és a hatalom, lám, most beleszeretett a feleségébe. Az pedig hallani se akar róla.
- Tetszik? - pillantott a feleségére.
- Mi? A Balaton? Nem először látom.
Szabó Antalt újra elfogta a szorongás. Közelebb lépett a feleségéhez, karon fogta.
- Idehallgass! - szólt aztán fojtottan - beszélnünk kell.
A nő azonban elhúzódott.
- Beszélni? Már eleget beszéltünk.
- Szeretném tudni, mi bajod van velem.
- Semmi. Csak épp nem értem, miért kellene tovább együtt élnünk. Ennyi az egész.
- Semmit nem érzel már irántam?
- Nem is éreztem soha. Most még kevésbé, mint valaha.
- De annakidején - makacskodott Szabó Antal -, mikor megleptelek egy-egy ajándékkal, vagy adtam egy borítékot tele pénzzel, a nyakamba ugrottál, megöleltél, és azt mondtad, szeretsz.
- Nem téged szerettelek. Ajándékot kapni szerettem - helyesbített a nő nyomatékosan, látszott rajta, hogy bosszantja gyermeki mohóságának felhánytorgatása.
Szabó Antal belátta, hogy most őszinte. Az olyan nőknél, mint a felesége, a hála eléggé hasonlít a szerelemhez. Talán nem is ismer másféle szerelmet.
- Én pedig… - mondta lecsüggedt fejjel - mióta rosszul mennek a dolgaim… én életemben először… tessék... nem is tudom, hogy mondjam meg neked.
- Jaj, csak ezt ne! Könyörgök, ne mondj semmit! - kiáltotta az asszony.
- De hát végül is megtudhatnám, mi bajod velem?
- Az a bajom, hogy nem akarok tovább egy börtöntöltelék felesége lenni! - csattant az ingerült válasz.
- Csak pár napig voltam bent. Politikai okokból… te is tudod!
- Ezt mondod te! - vágta rá az asszony - Az emberek viszont azt mondják, másért. És azt is, hogy visszakerülhetsz, akár már holnap is!
Szabó Antalt dühös lett. Leginkább azért, mert érződött a hangsúlyból, hogy az asszony csak azt szajkózza amit másoktól hall és túlságosan nem is biztos a dolgában.
- Csak beszélsz bele a világba! Fogadok, hogy azt se tudod, ki voltam és mit csináltam egész házasságunk alatt!
- Hogyne tudnám!
- Nos?
- Hát… egyike voltál azoknak az ügynököknek… a csapból is ez folyik. Valami három per… mit tudom én!
- Ez nem elég! Miféle tisztséget viseltem?
- Mit érdekelt engem a tisztséged! Azt tudom, hogy mindenki úgy emlegetett, mint valami párthatalmasságot. Meg hogy féltek tőled. Meg hát hol otthon voltál, hol Pesten… hidd el, más dolgom is volt, mint a tisztséged!
- No persze - mondta a férfi mézédesen - eközben épp elég dolgod volt a megyei párttitkárral. Mondd, legalább jó szeretőd volt az a szemétláda?
Az asszony úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy lelepleződött.
A férfi folytatta a faggatózást:
- És azt legalább tudod, mi történt azóta? …tudod?
A válasz sértett vállvonogatás:
- No lám, most meg hülyének nézel! Pedig okosabb vagyok, mint hiszed!
- Nem kétlem… de hát mondd, mi történt?
- Jött a rendszerváltozás, aztán odalett a nagy kommunista hatalmatok… és most kiderült minden disznóság, amit csináltatok… tessék, ez történt… meg vagy elégedve?
- Derék. És véleményed szerint én miért vesztettem el mindent?
- Miért? … Mert most a kommunizmus ellenségei vannak hatalmon!
- És kik a kommunizmus ellenségei?
Az asszony ezúttal nem szólt semmit, csak beharapta az ajkát és fölvetette szemét az égre.
Szabó Antal agyán vak, tehetetlen düh kezdett úrrá lenni. Úgy érezte ez a tudatlanság sokkal rosszabb bármiféle ítéletnél! Ez lesz a bíróságon is? A nyilvános televíziós meghurcoltatásnál is? Az ország közvéleménye ugyanennyi tudatlansággal, ilyen tömény ostobasággal fogja őt leköpni? Így még a valódi vétkeiből se marad semmi!
- És mi az a kommunizmus? - kérdezte még.
Csönd. Szabó Antal hirtelen karon ragadta feleségét és rázni kezdte.
- Felelj te bestia! … Hallod? … Miért nem felelsz?
- Hagyjál - tépte ki karját az asszony durcásan - Ebbe nem megyek bele! Tudom, hogy azt akarod, gondoljam meg magam… de megmondom kereken: nem maradok veled tovább! Érted? Ez az utolsó szavam!
- Cserbenhagysz? Épp akkor hagysz el, mikor más asszony becsületből hű maradna az urához? Amikor támadások és meghurcoltatások érik? Ráadásul olyasmiért, amit nem is értesz egészen… afféle szóbeszéd miatt?… szeszélyből?
Az asszony toppantott.
- Az nem szeszély, hogy a barátaim nem hívnak meg többé! Sőt! Nem is köszönnek az utcán! Hogy ujjal mutogatnak rám: ni, ez annak az ocsmány besúgónak a felesége, aki a kollégáiról, de még a rokonairól is aljas jelentéseket írogatott. Azé, akit szerencsére lebuktattak és börtönbe is került! És az se szeszély, hogy nincs semmim! Hogy mindenünket elkobozták, és a nyilvános lelepleződésed óta egy perc nyugtom sincs! Már értesítettem a Mamát, hogy hazamegyek. Arrafelé legalább nem ismernek és ott talán a bulvársajtó se talál meg! Elég volt! Nem akarok tovább veled élni!
Szabó Antal ott maradt egy fűcsomóra szegezve tekintetét. Felesége ítélkező kijelentéseire gondolt, s egyszeriben mintha maga se tudta volna, hogy tulajdonképpen mit is csinált, mi is volt ő az elmúlt harminc évben. Rádöbbent: voltaképpen semmire sem emlékszik az életéből, ami a rendszerváltozással összeomlott.
Arra ocsúdott, hogy motorzúgást hall. Odafutott a parkolóhoz, de üresen találta. Már csak a fojtó port lehetett érezni a levegőben. Még csak nem is haragudott. Majd stoppal hazamegy, mint sráckorában. Kigyalogol az országútig, nincs messze. El is indult, de valami visszahúzta. Kedve támadt újra lemenni a partra. Újra belefeledkezni a Balaton végtelen mozgásába, mielőtt végleg magába nyeli a város, a számonkérés, a szembesülés, és ki tudja, talán jogos megaláztatás.
Látszólag töprengve gyalogolt a part menti betonpadkán, de valójában nem gondolt semmire. Egy idő után a csuklójához nyúlt, nem volt rajta óra. De hová is sietne? Két mólóval odébb észrevett egy kis vitorlást. Milyen keskeny, finom vonalú teste van! A felszerelést benne hagyták. Ebben a szélben biztos jól repülne. Azelőtt, a vállalati üdülőben sokat vitorlázott. Nem soká nézegette, pár perc alatt elkötötte, s már kint is volt a vízen.
Élvezte a harcot a szél ellen, észre sem vette, hogy a vízpermet teljesen átnedvesítette a ruháját, csak repült, repült. Maga sem tudta, mennyi ideje jött ki. A part már alig látszott.
Arra emlékezett még, hogy nem bír kiúszni a hajótest alól. Valami rátekeredett a lábára, ő pedig nyelte, nyelte a vizet, elfogyott a levegője.

3.
    Szabó Antal a lakberendező kiváló ízlése szerint tervezett hálószobában hirtelen ül fel az ágyában. Rémülten kapkodja a levegőt. Úristen, mi történt? Hogy tudott a takaró így rászorulni az arcára? Lihegve támolyog ki a nappaliba. Hű, ez iszonyú volt. Szerencsére ritkán vannak ilyen rémálmai. Kezét a mellkasára szorítja, aztán a zsúrkocsinál remegő kézzel italt tölt magának. Nem is nézi, vodka-e vagy gin, felhajtja. Tölt még egy nagy adagot, s a kristálypohárral kezében nehézkesen zuttyan le a fotelba.
- Mi volt ez? - kérdezi magától, azután lépésről lépésre igyekszik felidézni az álom részleteit. Mire a végére ér, kapcsol.
- Hát, persze! A Moravia-novella, amit lefekvéskor olvastam! Innen a párhuzam! Mi is volt a címe? „Visszatérés a tengerhez”.
S hogy ilyen ügyesen megfejtette a rejtélyt, mosolyogva ingatja a fejét, csak egy rossz álom volt! Múlik a rettegése. Nem! Ő nem járt úgy, mint Lorenzo. Szerencsére!
Ismét kiadósat kortyol, közben cigarettát, hamutartót hoz. Legfeljebb majd morog az asszony, hogy miért nem megy ki rágyújtani.
Minálunk, a rendszerváltás után senki sem járt úgy, mint Lorenzo a háború után. Bár keveset tud róla, hogy mi történt Olaszországban a fasiszta tisztségviselőkkel, a novellából azt veszi ki, hogy ott se a hatalom, se a közvélemény nem volt ilyen elnéző a funkcionáriusok iránt, mint itt a kommunizmus bukásakor. Persze, ha lett volna felelősségre vonás, neki akkor se lehetett volna baja, gondolja a pohárra meredve. Egyszerűen, mert észnél volt.
A nappaliban elégedettségszínűvé válik a cigarettafüst. Minden rendben. Újabb nagy korty után eszébe jut az a délelőtt, mikor annakidején ráébredt, hogy vége a dalnak. Gyorsan kellett cselekedni. Odahaza és a vállalatnál is megsemmisített minden iratot. A pártirodán sem volt nehéz dolga, pillanatok alatt eltűnt a neve, ahonnan csak lehetett. A belügyben meg szerencsére nagyon jó kapcsolatai voltak. Az aktája, a napi jelentései, amik a háromperhármas csoportfőnökségnek készültek, drágák lettek, de nem baj. A pénz nem számított. A barátaival ügyesek voltak a privatizáció kezdetén is.
- Jó ez a vodka! - az újratöltött poharat a fotel karfájára ereszti, közben mérlegel. A vállalat pénzügyi igazgatója és a vezér végül is együtt vették meg a céget. Piszok jól jártak, nem kétséges, de hát ő se panaszkodhat. Az óvoda és az egyik vállalati üdülő az övé lett. Közel állt már a nyugdíjhoz, ugyan mit kezdett volna egy saját céggel? Jól volt ez így. Az óvodát elkótyavetyélte, de nem kár érte, mert így a Nemzetbiztonsági Hivatal levéltárában egyetlen szemét történész spicli se találhat semmit.
- Na, és ha mégis? - Szabó Antal mosolyog, és tudja, hogy nem csak az italtól kezd ellazulni.
A hülye kis Lorenzóra, aztán a rémálmára gondol. Még hogy elkobozni minden vagyonát? Meghurcolni? Kiközösíteni? Börtönbe zárni? Hangosan a vodkás pohárra röhög: itt, Magyarországon?  Jó, persze már kilencvenben is sejteni lehetett, hogy semmi se lesz. Semmi számonkérés. Ahhoz népharag kellett volna, de nálunk nem volt ilyesmi. A rendszerváltó értelmiség ereje igazából olyan kicsi társadalmi súllyal bírt, hogy valójában a régiek átmentett hatalma maradt az erőcentrum. Időnként persze ment egy kis csámcsogás, és pár havonta azóta is felröppen egy-egy név valamelyik ügynöklistáról, de aztán mindig elül a téma. Néhányan ilyenkor moralizálnak egy kicsit, de a közvélemény már halálosan unja. Lejárt lemez.
- Megúsztuk - dönti el magában végérvényesen. Most már kimondhatja. És nem csak megúszták, de jól is jöttek ki belőle. Már vége. Már eltelt, mennyi is, már több mint tizenöt év. Már nyugodtan alhat.
Megint rágyújt, és fejét a puha támlának dönti. Aztán a negyedik vodka után az jut eszébe, hogy a fasiszta Lorenzo-félék jó része valószínűleg szintén megúszhatta. Talán Moravia épp ezért írt erről. A fröcsögő, véresszájú moralisták közé tartozna? Ezért robbantja fel szegény Lorenzót a tengerparton egy ottmaradt aknán? Hm. Mindegy.
Elnyomja a csikket, leteszi a kiürült poharat. Feltápászkodik és elégedetten tekint végig a felújított nappalin. Szép ez az új garnitúra, máris szereti. Szerencsére nem okozott gondot az ára. Pazar nyugdíja van, és az asszonnyal remekül élnek. Néha okos az Isten.
Halkan lép be a hálóba. Megszédül, érzi, hogy becsípett. Sebaj. A gyenge félhomályban elnézi az alvó feleségét, és érzelemmentesen állapítja meg, hogy bizony, megöregedett. Vajon ha belebukott volna az ügynökmúltjába, mint álmában, az asszony elhagyta volna? Valószínű. Mindegy. Felesleges ezen morfondírozni. Sose tagadta meg tőle a testét, igaz, nem is szenvedett a férje miatt úgy, mint Lorenzo felesége. Békésen itt szuszog mellette. Jól vannak, ez a lényeg!
- Éljen a forradalom! Végül is tökmindegy, melyik!
Spicces vigyorral a képén lekapcsolja az olvasólámpát: - Mindegyiket megnyertem!
Derűsen nyögdécselve fordul a fal felé.
Jól alszik.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-07-29 09:38:23

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.