Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Bene Zoltán: Menekülés (regényrészlet)

 

Menekülés

 

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

 

Másnap, 2030. március 15-én hajnalban esni kezdett az eső. Alig több mint egy hét telt el az Áramszünet Kezdete óta. Attól fogva mindig így neveztük azt, ami 2030. március 5-én kezdődött, majd 7-én beteljesedett: Áramszünet. Így, nagy kezdőbetűvel. Március 5-ét és 7-ét pedig az Áramszünet Kezdeteként emlegettük. A későbbiekben találkoztunk olyanokkal, akik Végnek, Összeomlásnak, Nagy Romlásnak, vagy éppen − holott nem egy, de két napon történt − Annak A Napnak nevezték a civilizáció egyik pillanatról a másikra bekövetkező megszűnését, mi azonban Kírával mindvégig megmaradtunk az Áramszünet kifejezésnél. Itt, Menedéken is ezt a szót használja mindenki. Találó, pontos és hiteles szó. A tapasztalat bebizonyította, hogy kizárólag az áram tartotta életben azt a régi világot...

Álltam Kíra szobájának ablakában és bámultam az esőt. Világéletemben szerettem bámulni az esőbe. Élveztem, ahogy csorognak lefelé az esőpatakocskák az üvegen, egymásba futnak, egyesülnek, szétválnak, tavacskákká duzzadnak, hogy pár másodperc múltán több ágú csermellyé szakadjanak szét.

– Az ég sirat bennünket – hallottam a hátam mögül Kíra hangját. – Azért ne vedd komolyan, nem vagyok ilyen szentimentális.

– Esőisten nem Mexikót siratja, hanem minket – szellemeskedtem.

Éreztem, ahogy Kíra a hátamhoz simul, átölel. Finoman megharapta a jobb fülcimpámat.

– Ma nemzeti ünnep van – jegyeztem meg.

– Inkább lett volna – javít ki Kíra. – Attól tartok, nincs már nemzet, ami ünnepelne.

– Talán igazad van – hagytam rá. – Szétesett minden.

– Közelíthetjük az álláspontokat – súgta a fülembe Kíra elbizonytalanodó hangon. – Apámékét és a miénket. Kereshetnénk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat. Igaz, nem ezt terveztük, de lehet, hogy tényleg nem sok értelme van futni. Ha egy elhagyott tanyára akadnánk, például, milyen remek lenne, nem?

Tehát Kíra elgyöngült, állapítottam meg magamban. Meg tudtam érteni: az otthon hamis biztonságérzettel töltötte el.

– Állatokat tarthatnánk – sorolta tovább. – Nem zárhatjuk ki a lehetőségét annak, hogy egy-két évet kell csupán kihúzni. Addigra valami talán kialakul. Helyi hatalmak jöhetnek létre, városállamok vagy törzsek, vagy a fene tudja, mik. A szükségben újjáéledhetnek a közösségek.

– Vagy erőre kaphatnak csoportok, akik más csoportokat az uralmuk alá hajtanak – vettem át a szót.

– Pontosan! – csapott le a szavaimra Kíra.

Megfordultam, magamhoz öleltem.

– A baj ott van, kedves, hogy amennyiben bevesszük magunkat egy tanyára, ugyanott tartunk, ahol most. Tenyésszünk állatokat? Rendben. Tegyük föl, hogy találunk és meg is szerzünk annyi jószágot, amennyivel megalapozzuk a tenyészetet, de földet hogyan művelünk? Takarmány és kenyér miből lesz? Nem értünk hozzá, eszközeink sincsenek… Még ha lelünk is a tanyán mindent, ami kell, mihez kezdünk, hozzáértés híján? S ha netán képesek is lennénk rá, miként maradna észrevétlen a szántóföldünk, hogyan tudnánk megvédeni a termést?

– Akkor vonuljunk, mint a nomádok?

– És keressünk egy csoportot, amelyik befogad, ahogy terveztük. Értsd meg, tanyán meghúzni magunkat jó ötlet, de csak akkor, ha az a tanya jól felszerelt, védhető és elegendően lakják, köztük olyanok, akik értenek a gazdasághoz…

Kíra elkomorodott.

– A családodnak nincs ötlete, hogy merre induljunk? Nincs egy cimbora, aki…

– A családom nem élt társasági életet.

– Értem. Akkor a leghelyesebb visszamenni, Szeged felé.

– A városban nagyobb a kalamajka, mint vidéken, ez biztos – ellenkezett Kíra. – Most te nem gondolkodsz józanul!

Beszélgetésünket ezen a ponton kopogtatás szakította félbe. Kinyitottam az ajtót, Noel állt előttem.

– Gyertek! – intett, s elindult a konyha irányába.

A konyhában három idegen férfival találtuk magunkat szemközt. Mind a három arcát sűrű szakáll borította. Egyikükről messziről lesírt, hogy keleti származású, a másik kettő európainak tűnt.

– Ő Zemar – mutatta be Fatima a nyilvánvalóan keleti férfit. – Az unokatestvérem.

Zemar kifejezéstelen arccal nézett ránk, aztán hirtelen mozdulattal felém nyújtotta a kezét.

– Mondd a lánynak, öltözzön rendesen – mondta, miközben a kezemet szorongatta. A hangja nyugodt volt, az arcán halvány, gúnyosnak tűnő mosoly suhant át.

– Lenge? – próbáltam szellemeskedni, de Zemar nem értette, arckifejezése szigorúra váltott. Fatima néhány szót szólt hozzá afgánul, Kíra pedig visszaszaladt a szobába, a rövidnadrágja fölé egy melegítőt húzott. Ahogy visszatért, Zemar elégedetten bólintott.

– Ők ketten itt Mohamed és Barna Mohamed – bökött Zemar társaira Noel. Ebből rögtön tudtam, hogy renegátokról van szó (az iszlámra áttérők előszeretettel veszik föl a Próféta nevét), egyúttal megértettem a kék szemet, világos hajat és sápadt arcot is.

– Neked vannak terveid – nézett a szemem közé Zemar.

– Konkrétan nincsenek – ráztam a fejem. – Egész egyszerűen csak úgy hiszem, az a legjobb, ha keresünk egy erős csoportot, amely befogad és megvéd bennünket.

– Ez már egy terv, ne tagadd – szögezte le Zemar, azzal sarkon fordult és kiment a házból, nyomában a két Mohamed. Mindhármuk hátán keresztbe vetett puska függött. Mielőtt becsukták maguk mögött az ajtót, Zemar foghegyről visszaszólt:

− Két óra múlva indulunk.

– Számon tartják egymást – fordult hozzám Noel, mikor magunkra maradtunk. – Fatima és Ahmed miatt jöttek. A házunkban nem találtak minket, de kinyomozták, hogy itt vagyunk.

– Zemar azt jelenti, oroszlán – szólt közbe Fatima. – Évekig élt Belgiumban, utána egy ideig itt, Magyarországon, végül Németországban. Most is onnan érkezett.

– Hogyan? – ámultam.

– Egy kis hajóval, a Dunán.

– A sodrással?

– Eveztek és vitorlát is készítettek. Zemar testvére Budapesten élt, érte vállalta az utat. És Ahmedért. És talán értem. Namirt nem találta meg. Ahmedot és engem igen.

– Hányan vannak?

– Zemar három társával jött Németországból. Társainak nincs családjuk, mert Allahot készültek szolgálni egész életükben…

– A mecsetben?

Fatima megrázta a fejét.

– Értem – mondtam.

– Talán érted, talán nem. A lényeg, hogy itt vannak, Pesten csatlakozott hozzájuk három magyar, akik nemrégiben tértek meg a Prófétához, ez a két Mohamed és egy Iskander nevű fiú.

– Összesen hét fegyveres férfi – összegeztem.

– Igen. Erősek és megbízhatóak. Hozzájuk kell csatlakoznunk.

– És mi lesz az ára a védelemnek, Fatima?

Az asszony megvetően mért végig, mielőtt válaszolt.

– A férjem sem lett muszlimmá… Ha nem tetszik, nem jössz.

Elszégyelltem magam:

– Bocsáss meg – motyogtam.

Fatima kivonult a konyhából, a sarkában Noel és Ahmed. A csöndes, szerény nő helyét egyszerre mintha egy királyné vette volna át: méltósággal, magabiztosan lépkedett. Eleonóra, Dávid, Nándor és Réka elképedve bámultak utána.

– Szerintem menjünk velük – javasoltam.

– Muszlimok – nyögte Réka. – Olyan sok rosszat hallani…

– Most megváltozott a helyzet. És Fatima mindig is muzulmán volt – emlékeztettem.

– De ezek másmilyenek! – vetette ellen Réka.

– Itt helyben lemészárolhattak volna, ha akarnak – állt mellém Kíra. – Lehet, hogy csak Fatima miatt nem tették, de ez esetünkben lényegtelen. A családi kötelék miatt később sem fognak bántani minket.

– Honnan tudod? – durcáskodott Réka.

– Sehonnan – szólt közbe Nándor. – De nem válogathatunk…

– Hány muzulmán lehet az országban? – kérdezte Eleonóra.

– Nem sok, legfeljebb pár tízezer – válaszoltam. – Nyugaton milliószámra élnek, errefelé viszont sokkal-sokkal kevesebben vannak még. Éppen ezért szerintem kevésbé veszélyesek itt, mint Bécstől nyugatra.

– Menjünk velük, amíg nem találunk jobb társaságot! – állt mellém Kíra határozottan. – Igaza van Hunornak. Nem ücsöröghetünk tétlenül. Előbb-utóbb találunk valami olyan közösséget, csoportot, amelyiknek lehet jövője. Akkor faképnél hagyjuk a Próféta embereit. De egyelőre ez a legjobb megoldás. Hatunknak semmi esélyünk.

Visszavonultunk a szobánkba. Mivel ki sem csomagoltunk, összepakolni sem volt mit. Kíra elment mosakodni, én a könyvespolcán turkáltam. Egy megviselt, 2020-as Galaktika folyóiratszámot emeltem le, átlapoztam. Ma sem tudom megokolni, miért, de végül belecsúsztattam a hátizsákomba a néhány könyv mellé. Mára négy oldal maradt belőle: egy közhelyes, a bulvár hangvételtől sem messze álló novella eleje. Az ezredforduló után nagy divatja lett az apokaliptikus látomásoknak, ez az elbeszélés is ebbe a sorba illeszkedett. Az írás címe: Kudarc, a szerzője egy bizonyos Futury Ferenc (nyilván álnév). Ami megmaradt belőle, mindösszesen ennyi:

 

Az égbolt narancssárgán izzik. Mintha az egész firmamentum, ami odafönt lüktet és árasztja a vakító, szikrázó fényt meg a bágyasztó hőséget, egyetlen, hatalmasra duzzadt Nap volna. Sehol egy felhő, sehol árnyék. Tudom, sehonnan sem remélhetek kíméletet. Órák óta tekerem a kerékpárt, a hajdani autópályán csak úgy falja a kilométereket a rozsdaette járgány. Áldom az eszem, hogy a láncot indulás előtt jó alaposan meglocsoltam sűrű lével, amitől most könnyű tekerni és nem nyikorog olyan fülsértőn, mint egyébkor. Amúgy is erősen kell figyelnem, nehogy összetörjem magam. Nem hiányzik a gép jajgatása. Az aszfalton hatalmas lyukak tátongnak és – akár keményre dermedt vakondtúrások – tengelyig magasodó buckák púposodnak. Ameddig csak ellátok, betontömbök és acélcsövek hevernek szanaszét. Ezek a csövek hajdan oszlopokként szolgáltak az út egyes szakaszai mellett épített kerítéshez, amivel állítólag a forgalom zaját fogták föl a régiek. Az autók roncsaiból ma számtalan hasznos eszközt készítünk, s egyik-másikban sűrű lé is akad (a cigányok úgy hívják: benzin), amivel a kerékpárjaink láncait kenjük. Valaha azonban az autók maguktól jártak (senki sem érti, miképp), s közben hangosan zúgtak. Embereket szállítottak mindenfelől mindenfelé, a sebességük sokszorosan meghaladta a leggyorsabb bicikliét is. Ezt mind a cigányoktól hallottam, márpedig ők biztosan tudják. Mindenesetre én hiszek nekik, náluk jobban senki sem ismeri a világot. Triciklikaravánjaik keresztül-kasul járják a vidéket a Tiszta Folyótól a Duhaj Folyamig. Igaz, valamelyik ősöreg, fogatlan cigány egy alkalommal megpróbálta bemesélni nekem, hogy ezeket a vizeket egykor Tisza és Duna néven ismerték, s ezt én természetesen nem hittem el, mindazonáltal bízom a szavukban. Útjaik során számos emberrel találkoznak, eszmét cserélnek, hírekhez jutnak. Az áruk mellett ezeket hozzák-viszik. Nem zárkóznak úgy el a falvakba, mint mi. A bőrük többnyire sötétebb, s a nyelv, amelyen szólnak hozzánk, hangyányit más, mint a miénk, mégis könnyen értjük egymást. Szerencsénkre. Így jutunk információkhoz és hasznos holmikhoz.

Ezen tűnődöm épp, amikor hirtelen fékeznem kell. Mintha valami szokatlant látnék úgy húszlépésnyire előttem... Valamit, ami nem szokásos tartozéka az útnak – nem lyuk, nem bucka, nem törmelék.

Igen. Jól sejtettem. Emberi test hever ott.

Óvatosan közelítem meg. Lassan pedálozok, végül közvetlenül mellette megállok. Leszállok a kerékpárról, a járgányt csonka betontömbhöz támasztom. Egy lány hever a lábamnál. Kopaszra nyírt, sovány teremtés, verejtékben úszó testére rátapadt a lenvászon rövidnadrág és a valamikor fehér, immár inkább piszkossárga ing. Halkan nyöszörög. Lekuporodom, fölemelem a fejét. Nyitott szemébe nézek. Pusztító spirál nyílik a tekintetében. Ijedtemben hátrahőkölök. Ajkai cserepesek, a bőre tenyérnyi foltokban hámlik. Ijesztő, borzongató jelenlétet érzek a közelében. Szorongást lélegzem be, úgy járja át a tüdőm, akár a kigyulladt mező füstje. Visszalépek a biciklimhez, lecsatolom a kulacsot a vázról. Letérdelek a lány mellé, fejét az ölembe vonva megitatom. Néhány csöppet lenyel, a többi lefolyik az állán. Fölitatom a zsebkendőmmel, megnedvesítem az ajkait. Halkan sóhajt, nyitott szeméből mintha hamu peregne a kézfejemre. Szólok hozzá, ám ő csak bámul rám szótalan. Próbálom elmagyarázni, hogy egy Ladikos nevű faluból jövök, ahol hozzám hasonlók laknak, és egy bizonyos Rozsőrlő néven nevezett birtokra tartok, ami itt lehet valamerre, hogy utánanézzek a földijeimnek, akik három hete mentek oda tíz kosár hallal és tíz kosár nyúllal. Igyekezetem kudarcba fullad. Azért elmondom még, mintegy magamnak, hogy nem értem, miért kellett odamenniük, miért nem volt jó, ahogy eddig, a cigányokon keresztül bonyolítani a cserét. Én nem hiszem el, hogy ez jóra vezet. Nem hiszek abban sem, amit néhányan közülünk mind hangosabban gajdolnak az esti tüzek mellett. Azt állítják, régen az emberek ide-oda szaladgáltak, nem bírtak egy helyben ülni. Úgy hiszem, tévednek. Én nem szeretek másutt lenni, kizárólag otthon, az Erősek ennek ellenére engem választottak erre az útra, idegen földön keresztül, idegen földre. Jólesik mindezt elmondani a kopasz, csont és bőr lánynak, közben fürkészni a tekintetét, s tompa fénye mögé üszkös gerendákat képzelni.

Neszezést hallok, elnémulok. Ahogy fölemelem a fejem, négy alakot pillantok meg, tőlünk tizenhat-tizenhét lépésnyire. Legyezőszerű alakzatban lépkednek felénk, amiképpen a vadászok cserkészik be zsákmányukat a puszta magas füvében. Kezükben husángok, szemükben gyűlölet. Közelednek. Fölugrok. Csöppnyi hezitálás után a lányt hátrahagyva a kerékpáromra kapok. Őrülten tekerni kezdek abba az irányba, amerről jöttem. A négy fickó a nyomomban lohol. Esélyük sincs, tudom. Nem érhetnek utol, a szívem mégis vadul kalapál, majd kiszakad a mellkasomból. Taposom a pedált, a nap gyilkos sugarai a tarkómat döfködik, szakad rólam a víz. Üldözőim kurjongatnak, artikulálatlan hangon ordibálnak, végül elmaradnak, hangjuk belevész a messzeségbe. A nekem meg az anyámnak szánt szitkokon kívül a boszorkány szót üvöltötték a legtöbbször, állapítom meg magamban. Nyilván a lány miatt, gondolom. Az izzadtság belefolyik a szemembe, csípi. Úgy döntök, a küldetésem ezennel véget ért. Kudarcot vallottam.

Még mindig idegen földön bár, de már hazafelé kerekezem. Egyenletes tempóban, csöndesen. Elemózsiás zsákom üresen lifeg az ülés mögött. A szédítő hőségben feszt azon jár az eszem, mi lehet a lánnyal? Pironkodom, amiért megfutamodtam. Dacára annak, hogy semmit sem tehettem volna, szégyellem magam. A lány azóta biztosan halott. Vagy lebunkózták, vagy a Nap végzett vele…

Hogy eltereljem a figyelmem a lelkifurdalásról, azon töprengek, vajon mindannak ellenére, ami történt, hagynak-e majd békében élni otthon az Erősek? Nem vetnek-e ki maguk közül az enyéim? Nem leszek-e magam is az ismeretlen martaléka, mint a kopaszra nyírt, sovány lány? Mert ő annak az áldozata, tisztán érzem. Annak, amitől félünk mindannyian, mert mi magunk vagyunk, mégsem ismerjük forrását. Mi magunk vagyunk, mégis tehetetlenek vele szemben. Félek most is. Viszont reménykedem. Pedig az égbolt őrjítő narancssárgán izzik, akár a máglya. Mintha az egész firmamentum, ami odafönt lüktet és árasztja a vakító, szikrázó fényt meg a bágyasztó hőséget, egyetlen, hatalmasra duzzadt Nap volna. Sehol egy felhő, sehol árnyék. Sehonnan sem remélhetek kíméletet. Mégis reménykedem…

 

A történet kifejlete elenyészett, ez a húsz esztendeje nyomtatott négy oldal azonban tíz éve velem van. Fogalmam sincs, miért tartottam meg. Talán mert olyan jellemző. A naiv butaságunkra…

 

***

 

Két óra múlva elindultunk. Hét fegyveres muszlim férfi, Kíra családja meg én – összesen tehát tizenöten. Nem tudtuk, hová tartunk, az úti cél abban a helyzetben teljesen lényegtelennek tűnt. Ma úgy gondolom, a fegyveresek a Közel-Keletre kívántak eljutni, az övéikhez. Talán sikerült is nekik, talán nem, ezt már sohasem fogom megtudni.

Alakzatban haladtunk nap nap után, Zemar irányította a csapatot. Mikor leültünk pihenni, mindig rombuszt formázva tettük, mielőtt elindultunk, valamelyik puskás fiatalember minden alkalommal körülszimatolt. Éjjel váltott őrség vigyázta a csapat álmát. Valahányszor település akadt az utunkba, nagy vargabetűt írtunk le, messzire elkerültük. Ha kószáló emberekkel találkoztunk, kitértünk egymás elől. Akik csatlakozni akartak hozzánk, mindet elkergettük. A Tiszán csónakon keltünk át. Nem kellett sokat keresgélnünk, találtunk elhagyott ladikot. Zemar értett a vízhez.

Az ötödik napon Zemar a kezembe nyomott egy töltött revolvert és a hátvédbe osztott.

− Figyelj, fülelj! – utasított. – Ha nem tudsz vele lőni, nem gond, a többség a hangjától megijed majd.

Figyeltem, füleltem. A nappalok egyre melegedtek, éjszakánként viszont fáztunk. Szinte sosem tértünk be elhagyott tanyákba, mindig a szabad ég alatt háltunk. Nagy hátizsákokban konzerveket cipeltünk magunkkal, olykor valamelyik szakállas fiatal elejtett egy-egy nyulat, s egyszer őzet lőtt egyikük. Zemar esténként, ölében térképpel és iránytűvel megtervezte a másnapi útvonalat. Értette a dolgát. Észrevétlenül haladtunk.

A hatodik napon két sebesültre bukkantunk egy faluszéli ligetben. Fogytán volt a vizünk, ezért kockáztattuk meg, hogy betérünk valami lakott (vagy néhány napja, hete még lakott) helyre. Nem emlékszem, melyik faluban történt, de már átléptük a kerítést, amit a 10-es évek derekán építettek az ország déli és keleti határain. Vagy a Vajdaság észak-keleti fertályában, vagy a Temességben történhetett mindaz, amit a következőkben elmesélek. A sebesültek, akiket egy bokor aljában találtunk, magyarul beszéltek, segítségért rimánkodtak. Mindkettő meglehetősen rossz bőrben volt. Zemar úgy határozott, megállunk és meghallgatjuk a beszámolójukat, utána majd eldöntjük, segítünk-e rajtuk, vagy a sorsukra hagyjuk őket. A ligetben aprócska épület állott, nemrég még büfé üzemelt benne, oda húzódtunk be, falak közé, védhető helyre. A berendezést összetörték, a polcok üresen tátongtak. A hűtőszekrény ajtaja letépve. Zemar minden ablakhoz fegyverest állított, Barna Mohamedet pedig szaglászni küldte. Ezek után megtudtuk, hogy a két sérült katolikus, míg a támadóik ortodoxok. A pópa vezetésével törtek rájuk egykori szomszédaik, a feleségeiket elhurcolták, őket alaposan elagyabugyálták és kikergették a faluból. Mivel nem tudtak hová menni, visszaoldalogtak, azóta itt bujkálnak a fák közt, hátha az asszonyaik a keresésükre indulnak.

− Azt se tudják, hogy itt vagytok – vágott a szavukba Dávid. – Ugyan miért kutatnának utánatok? Azt hiszik, már árkon-bokron túl jártok.

A férfiak erre újra abajogni kezdtek, akár az óvodás gyerekek.

− Két egész sonkát és egy oldal szalonnát is elvittek azok a mocsadékok – hajtogatták eszelősen.

Ennek hallatán Zemar kiköpött.

− Itt hagyjuk őket – döntött.

Készülődni kezdtünk az induláshoz, a két nyomorult siránkozást, könyörgését igyekeztünk elengedni a fülünk mellett. Csaknem kiléptünk már az épületből, amikor visszatért Barna Mohamed.

− Körülvettek bennünket – lihegte. – Nem értem, mit akarnak, de dühösnek látszanak.

Zemarnak arcizma sem rezdült, a többieken azonban nyugtalanság vett erőt. Nekem is összeszorult a gyomrom. Kíra közelebb húzódott hozzám. Mindannyian sejtettük, hogy ennek nem lesz jó vége.

Hamarosan valóban kurta csatát kellett vívnunk.

Egymás után kettőt is.

Az első ütközet azzal kezdődött, hogy a bősz falusiak kőzáport zúdítottak ránk. A berobbanó ablaküvegek kisebb sebeket ejtettek egyikünkön-másikunkon. Zemar és emberei legott „Allah akbár”-t ordítottak és sortűzzel válaszoltak. A falusiak erre jajveszékelésben törtek ki, s a szélrózsa minden irányába rohantak eszeveszetten. Mi, kihasználva a pánikot, sietősen elvonultunk. Amint biztonságos távolba értünk, Zemar megvető arccal legyintett a háta mögé.

– Csürhe, valóságos csürhe – sziszegte. – Olyanok, akár a disznaik, amiket zabálnak.

Tempósan haladtunk keleti irányba. Eleonóra fájlalta a jobb karját, attól tartott, eltörött, amikor eltalálta egy kő. A sálammal fölkötöttem a kezét a nyakába, többre most nem jutott idő, Zemar úgy hajtott bennünket, akár juhász a nyáját a vihar elől.

Mégsem voltunk elég gyorsak. Néhány kilométerrel később váratlanul újfent ránk támadtak, s ezzel kezdetét vette a második csetepaté. Széles, bokrokkal és fákkal tagolt mezőn jártunk. Bal oldalunkon szántóföld húzódott, azon túl épületek sejlettek. Felderítőnek kiküldött társunkat minden valószínűség szerint elfogták vagy megölték, ezért érte csapatunkat olyan váratlanul a rajtaütés. Ráadásul sokkal szervezettebb próbálkozás volt, mint a kődobálóké. Bár az sem kizárt, hogy ugyanazok támadtak ránk újra, akik a ligetben, ám ezúttal eszesebben cselekedtek. Pillanatok alatt zűrzavar támadt. Jobbról és balról egyaránt lövések dörrentek, emberek kiáltoztak artikulálatlan hangon. Magam is belesütöttem a pisztolyomat a vakvilágba, közben láttam, hogy Zemar meg az emberei gyakorlottan, fegyelmezetten összezárnak, fedezik egymást, közrefogják Fatimát és Ahmedet. Én alkottam a hátvédet, a csoport legvégén gyalogoltam, előttem Kíra és az apja, közrefogva Eleonórát.

− Lemondtak rólunk – kiáltottam oda Kírának. – Lépjünk le!

– Rendben! – szólt vissza Kíra és hihetetlen lélekjelenléttel terelte a szüleit maga előtt. Futni kezdtünk. Néhány golyó bizonyosan elfütyült a fülünk mellett, ám ez nem jutott el a tudatunkig. Jó húsz percig szaladtunk nyílt terepen, göröngyös szántóföldeken és mezőgazdasági utakon; egy romos, rozsdaette gyárépületen és egy elhagyott birkakarámon is keresztülvágtunk, végül megérkeztünk a vasúti töltés oldalába.

− Ha el akartak volna kapni a támadók, simán elkapnak – lihegtem egy vasúti őrház málladozó vakolatú falának támaszkodva. Kíra és a szülei mellettem ziháltak.

− Talán az Allah akbár miatt nem foglalkoztak velünk – mondta Kíra. – Zemar meg a többi úgy üvöltözte ezt a két szót, hogy a süketek is meghallották. Őket tartották ellenségnek, nem minket.

− Igazad lehet – bólintottam. – Írmagját is ki akarják irtani a veszedelemnek. Mégis kötve hiszem, hogy elbántak velük. Azt hiszem, többnyire sörétes puskákkal lövöldöztek ránk, legfeljebb egy-két igazi fegyverük lehet.

− Most mit tegyünk? – kérdezte Eleonóra. Halottsápadt volt, sérült karját a melléhez szorította.

− Nincs értelme megkeresni azokat a…. a többieket – Kíra hangjában dühöt éreztem. – Nem vagyunk fontosak nekik úgyse.

− Nem bennünket védtek, az egyértelmű.

− És Nándor meg Réka?

Egyikünk sem látta, mi történt velük, azonban mivel Fatima mellett lépkedtek, föltételeztük, hogy ők is a védelmi gyűrűn belülre kerültek. Egy ideig tanakodtunk, mitévők legyünk, végül arra jutottunk, visszafordulunk Magyarország felé, illetve abba az országba, amit nemrég még Magyar Köztársaságnak neveztek.

− Jobb lett volna ki se mozdulni – zsörtölt Kíra édesanyja.

− Nem – ellenkezett a férje. – El kellett jönnünk. Láthattad, mi folyik a világban. Előbb vagy utóbb ránk törtek volna.

– Így viszont elveszítettem a testvéreimet. Valószínűleg soha többé nem találkozunk.

Dávid szóra nyitotta a száját, Kíra azonban sietve beléfojtotta a szót:

− Ha nem találunk igazi barátokat, végünk lesz hamar – vonta le a tanulságot.

− Akkor keressünk! – indítványoztam kétértelműen mosolyogva.

– Előtte megnézem, mi történt velük – tettem hozzá. – Ti maradjatok itt, benn a házban.

– Ne menjek veled? – érintette meg Kíra a vállam.

– Ne – ráztam a fejem. – Anyukád karjával törődj.

– Nekem kéne… – hallottam Dávid hangját, erre megszaporáztam a lépteim.

Szerencsémre enyhe köd ereszkedett a tájra. Bokortól bokorig osontam. Bő félórámba telt, mire a támadás helyszínéhez értem. Egy lélek nem sok, annyit sem láttam. Öt-hat percig lapultam a bokrok tövében, s mivel nem észleltem semmi mozgást, úgy döntöttem, alaposabban körbenézek. Sajnáltam, hogy nem tanultam meg nyomokból olvasni (hol is tanulhattam volna? – világéletemben városban laktam), ennélfogva hiába nézelődtem, vizsgálódtam, nem lettem okosabb egy fikarcnyival se. Nem találtam semmi jelét annak, hogy az ismerőseimet megölték vagy elfogták, amiképpen annak sem, hogy megmenekültek. Azon a ponton, ahol Zemarék körbefogták Fatimáékat, nem láttam vért a földön. Egyfelől ezért, másfelől Zemart ismerve szinte biztosra vettem, hogy kitörtek a támadók gyűrűjéből és folytatták útjukat keletnek. Úgy döntöttem, megtettem, amit meg kellett tennem, indultam vissza Kíráékhoz.

 

***

 

A vasúti őrház udvarán kút állott, a vize ihatónak bizonyult, mindenesetre a következő napokban nem betegedett meg tőle egyikünk sem, pedig több liternyit benyakaltunk. Úgy döntöttünk, a házikóban töltjük az éjszakát. Eleonóra karja estére fölpuffadt és hosszúkás véraláfutás jelent meg a könyöke tájékától egészen a csuklójáig. Mikor az ujjait mozgatta, erős fájdalmat érzett.

– Eltörött – jelentette ki Kíra, miután óvatosan végigtapogatta. Az udvaron széthajigált lécekből sínt rögtönöztünk, egy pólómat csíkokra szaggattunk, hogy szorosan körbekötözzük vele a lécek közé igazított végtagot. Gyógyszerkészletünkből fájdalomcsillapítót adtunk Eleonórának. Dávid aggódva figyelte a ténykedésünk, közben gyöngéden simogatta a felesége ép kezét. Ha akarta volna, se tudta volna palástolni elveszettségét. Sajnáltam. Kétség kívül őt viselte meg a legjobban az Áramszünet. Nem nehéz megtalálni a magyarázatát. Ő veszítette a legtöbbet: a világunkba vetett rendíthetetlen, szilárd hitét. A felesége, Eleonóra bezzeg nem omlott össze. Férjével ellentétben ő nem boncolgatta, csupán elfogadta az új helyzetet, pusztán élni akart, nem kívánt egyebet, mint szeretteivel maradni, minél tovább. Én mindig is kételyek közt éltem, akárcsak Kíra. Noha meglepődtünk azon, ami történt és váratlanul ért bennünket az összeomlás, egy pillanatig sem gondoltuk úgy, hogy a lehetetlen vált lehetségessé, midőn a civilizáció olyan gyorsan roppant össze, akár hurkapálcika egy teherautó súlya alatt. Ezért őriztük meg – Dáviddal ellentétben – cselekvőképességünket.

Ránk ereszkedett a szürkület. Éhesek voltunk és fáradtak, ennivalónk nem maradt, ezért inkább gyorsan elvackolódtunk. Hanyatt feküdtem, Kíra az oldalamhoz simult. A mennyezetet bámultam, hallgattam a környék neszeit. Bogarak percegését, nyugovóra térő madarak kiáltásait, meghatározhatatlan távoli hangokat, zajokat.

− Még csupán néhány hónapja foglalta el a cári trónt Gorbacsov – kezdtem mesélni, hogy megtörjem a ránk boruló homály hatalmát −, azaz csak nemrégiben vált pártfőtitkárrá a nagy Szovjetunióban, amikor eljutottam Berlinbe. Életemben először. Nyolcvanöt nyarát írtuk, az Heysel-stadionbéli tragédia évét, amikor harminckilenc szurkoló vesztette életét a Liverpool-Juventus BEK-döntőn.

– Abban az évben születtem – jegyezte meg Dávid.

– Én a tizennégyet töltöttem – vettem vissza a szót –, általános iskola után, gimnázium előtt álltam, egyfajta senkiföldjén, ha úgy tetszik. Nyertem az utazást, méghozzá az úttörő olimpián. Ez a kifejezés nektek már nem sokat mond, nekünk jóval többet jelentett. Az Úttörő Szövetség legnagyobb sportrendezvénye volt, és én nyolcszáz méteres síkfutásban az országban a második helyen végeztem. Az úttörőolimpikonok közül huszonhetet vittek ki az NDK-ba jutalmul, köztük engem. Potsdamban laktunk, az ottani Pegagogische Hochschule kollégiumában. Nagy, koszos, szürke város volt akkoriban Kelet-Berlin, az élelmiszerboltokat a rohadó tej szaga uralta, a cukrászdák előtt sorok kígyóztak, holott odabenn négy-öt asztalt foglaltak csak el a vendégek, a többi üresen állt. A pincérek szocialista öntudata nem engedte, hogy több embert szolgáljanak ki, mint amennyit jónak és méltányosnak ítéltek. Miután bejutottunk, a süteményeket kicsit édesnek, ám alapvetően finomnak találtuk, az üdítőket ellenben ízetlennek. A fagyira színes cukordarát szórtak, ez számunkra új volt és izgalmas. Az utcai árusoknál egy márkáért gofrit lehetett kapni, s mi betegre zabáltuk magunkat belőle, mivel soha azelőtt még csak nem is hallottunk arról, hogy létezik ilyesmi. Csodálkoztunk, hogy az íze hasonlít ugyan a palacsintához, de mégsem egészen olyan. Menő dolognak tűnt az utcán lépdelve fölfalni. A városnéző buszon ugyan ötven ülőhely volt, a fele ablak mellett, mi mégis a busz elejét kellett, hogy föltöltsük. Nem ülhetett huszonöt gyerek az ablakok mellé, a sofőr ugyanis addig nem indult el, míg szépen, sorban, kettesével el nem foglaltunk a busz elejében harminc ülést: huszonhét olimpikon és három kísérő. A maradék húsz ülés üresen tátongott, elvégre, gondolta magában a kelet-német sofőr, rend a lelke mindennek. Akkor is, ha értelmetlen az a rend, gondoltuk mi. No, nem így, ilyen finoman, de ennél lényegesen vulgárisabban, a buszvezető szüléjének bizonyos, a fogantatásban és a világra hozatalban egyaránt elengedhetetlen szerepet játszó testrészének sűrű emlegetésével. Maga a városnézés mégis jól sikerült, kivált, hogy hamarosan a kontrasztot is megélhettük. Ugyanis valami különös véletlen, hogy ne mondjam, csoda folytán az egész bandát átvitték egy egész délutánra Nyugat-Berlinbe. Gyanítom, ez a húzás a kísérőink partizánakciója lehetett. Szűk folyosón keltünk át a határon, Stasi-katonák vizsla tekintetének össztüzében, s odaát egy teljesen más világ fogadott bennünket. Úgy éreztük magunkat, mintha egy másik földrészre léptünk volna. Az utcákról enni lehetett, az emberek változatosan, színesen öltözködtek, az élelmiszerboltokban a kinti hőség ellenére (vagy amint Ernő bácsi, az edzőm mondta: éppen azért!) hűvös volt. A Vilmos császár katedrális fogott meg leginkább, ez a háború után újjá nem épített, de új épületrészekkel megtoldott székesegyház; csodáltam, ahogy a régi templom maradványai szimbiózisban éltek a modern elemekkel. Lenyűgözött, hogy ilyen is lehet. Ugyanakkor megijesztett a hajléktalanok látványa, tudniillik ott találkoztam először fedél nélkül élő emberekkel. És az emléktáblákkal, amelyeket azoknak állítottak, akik keletről nyugatra próbáltak szökni, de kudarcot vallottak, a Stasi-katonák golyóitól lelték halálukat. Megrendítő élmény volt. Ösztönösen megéreztem, hogy valami nagy baj van a mi táborunkban. Jó vastagon került szar a palacsintánkba. Németország keleti fertályán ugyanúgy, mint otthon, Magyarországon. Nálunk talán nem lőnek le embereket olyan sűrűn, mint az NDK határán, gondoltam, de ami nálunk folyik, azzal sincs rendben minden. Egyszerűen nem azonos azzal, amit állítanak róla. És ez a kijelentés a szocializmus egészére igaz. A szovjet típusú rendszerben harsogóak az ellentmondások, szembeötlőek a paradoxonok. Ezt ott, a fejfáknál ijesztően élesen és pontosan éreztem. – Igaz, azóta már azt is tudom, hogy mindaz, amit Nyugat-Berlinben láttam, éppen úgy szemfényvesztés és csalás és ámítás, mint ami keletebbre zajlott. Csak a módszer volt más. Azóta megismerhettem a másik módszert is, hiszen pár év múltán arra váltottunk. A Szovjet Birodalom elbukott, lezajlott a módszerváltás. Azt követően más képlet szerint folyt a parasztvakítás, mint korábban.

− Most bezzeg a hamisíthatatlan valóságba csöppentünk – jegyezte meg Kíra, szokásához híven a lényegre tapintva.

− Ahogy mondod, kedves – simogattam meg. A szüleit időközben elnyomta az álom. Kíra a vállamra hajtotta a fejét, hamarosan ő is elszenderedett.

Gondolom, az aznap átélt események miatt nem jött álom a szememre, csak forgolódtam hajnalig. Igyekeztem elterelni a gondolataim a ránk leselkedő veszélyekről, a kilátástalanságról és tanácstalanságról. Kevés sikerrel. Folyvást a megoldási lehetőségeken töprengtem, mit tehetünk, mik az esélyeink? Aztán egyszer csak az az éjjel jutott eszembe, amit halálfélelemben töltöttem otthon, Szegeden, évekkel korábban. Egy délután minden előzmény nélkül, egyik pillanatról a másikra rosszul lettem a boltban, alig bírtam hazavánszorogni. Többször hánytam, aztán menni kezdett a hasam, végül egyszerre mind a kettő gyötört. Órákon keresztül alul-fölül ömlött belőlem a mocsok, ráadásul állagában és színében alig különbözött az a matéria, ami a számon bugyogott elő attól, ami a seggem lyukán keresztül távozott belőlem. Amikor nem a vécékagylón vagy fölötte görnyedtem, akkor az ágyamban hevertem, akár egy darab fa, a tagjaim fájtak, a medencecsontom sajgott, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, a szívem a fülemben kalapált, a szemgolyóm pulzált, mintha kirobbanni készülne az üregéből. Azt hittem, végem, s hajnal felé már nem is bántam volna különösebben, ha a halál megszabadít a kínoktól. Pirkadatra végre jobban lettem. Délután még orvoshoz is eljutottam. Kiderült, egy finom kis rotavírust szedtem össze valahol. Hát, senkinek nem kívánom.

Hirtelen halk neszezésre lettem figyelmes. Hamarjában azt sem tudtam, hol vagyok, s rutinszerűen a lámpa kapcsolóját kerestem. Másodpercekbe telt, míg rájöttem, miért nem találom. Addigra észrevettem a két izzó szempárt az arcomtól úgy másfél méternyire. Noha néhai cicámnak, a vak Bélának nem világítottak a szemei a sötétben, nagyon is tisztában voltam azzal, hogy egy macska figyel. Nem mozdultam, hagytam, hadd analizáljon kedvére. Pár perc múlva aztán, halkan dorombolva, hozzám bújt. Egyik oldalamon Kíra testét, másikon a macskáét éreztem. Ettől valamelyest megvigasztalódtam, s noha szorongásom nem múlt el, már nem tűnt reménytelennek a holnap.

– Téged választott, nem engem – jegyezte meg Kíra reggel a szép, fehér alapon vörös foltos kamasz cicát cirógatva.

– Mindig vonzottam a macskákat – dörmögtem.

– Azért ne bízd el magad – mosolygott Kíra. Kényelmes fekhelyet készített az állatnak a hátizsákjában. A kis jövevény örömmel foglalta el a kuckót és nem ijedt meg akkor sem, amikor Kíra a hátára vette a zsákot.

Eleonóra enyhe hőemelkedéssel küzdött. A karjára panaszkodott, de miután újabb fájdalomcsillapítót diktáltunk belé, javult az állapota és elindulhattunk. Nyugatnak tartottunk, hátunk mögött a felkelő Nappal mentünk szótalan.

Hosszú életem során számos alkalommal tapasztalhattam meg saját bőrömön valamiféle felsőbb hatalom létezését. Nevezzük Istennek − az egyszerűség kedvéért, nevezzük Istennek azt, ami segített a bajban. Hol Feri vagy Sonka képében, hol egy kósza gondolat formájában, hol más alakban, de legalább három-négyszer kihúzott a csávából az Áramszünetet megelőzően. És azon a napon, mikor elhagytuk a vasúti őrházat, ismét hallatott magáról.

Nem kellett sokat baktatnunk, míg elértük a kerítést, ami néhány héttel azelőtt még határzárként funkcionált. Több lyuk tátongott rajta, mint egy tésztaszűrőn, nem esett nehezünkre átkelni rajta, visszatérni arra az oldalára, ahonnan napokkal korábban elindultunk. Ismét az akkor már aligha létező Magyar Köztársaság területén jártunk.

Dűlőutakon kutyagoltunk, elhagyottnak tűnő vidéken. Az aszfaltozott utakat kerültük, bár okát nem tudtuk volna adni, miért. Órákon keresztül gyalogoltunk, több tanyaépületet is magunk mögött hagytunk, falvak, hajdani állami gazdaságok hidroglóbuszai intettek felénk a messzeségből. Néhány kóbor kutya, egy-egy aranysakál egészen a közelünkbe merészkedett olykor, de hangos szóval elzavartuk valamennyit. A fák ágain üldögélő, szántóföldeken álldogáló varjak jobbra-balra hajtották a fejüket, úgy vizslattak bennünket, néha elkárogták magukat, olykor szárnyukkal sután csapdosva arrébb ugráltak.

A sokadik útkereszteződéshez érve egyszerre két figura bukkant föl előttünk a semmiből, mintha a földből nőttek volna ki. Egy idősebb, kövér férfi és egy nyeszlett suhanc. Puskát tartottak a kezükben.

− Hová mennek? Mit akarnak errefelé? − dörrent ránk a dagadt mindenfajta bevezetés nélkül. Megtorpantunk. Próbáltam kitalálni, mi lehet a jó válasz a kérdésre, csakhogy mielőtt bármire jutottam volna, megszólalt Kíra:

− Keve, te vagy?

A nyeszlett suhanc leeresztette a fegyverét.

− Kíra? Hát te? Mit keresel itt?

A kövér férfi az ifjoncra sandított, mire az hadarva elmagyarázta, hogy Kírát a főiskoláról ismeri, Szegedről, rendes lány, nem kell tőle tartani.

– És a többiek? – firtatta a testes alak.

− A szüleim és a kedvesem – válaszolt Kíra.

Keve és a kövér erre barátságosan bólintottak felénk, bár a puskát csak a fiú engedte a lábához. Különösen engem mértek végig tetőtől talpig, s láthatóan egyiküknek sem nyerte el igazán a tetszését, amit láttak, ám ezt nem tették szóvá.

− A nagyszüleim tanyáján lakunk – közölte Keve. – Néhány nappal ezelőtt pár fickó majdnem behatolt a területünkre, azóta őrjáratokat szervezünk.

− Tőlünk nem kell tartaniuk – jelentettem ki.

A kövér jóindulatúan felém biccentett, puskáját a vállára vetette.

− Én is úgy vélem. Hová igyekeznek?

− Nincs igazán konkrét tervünk – ismerten be. – Szívesen csatlakoznánk valami csoporthoz, mert négy magányos ember nincs túl nagy biztonságban ebben az új világban.

− Ne aggódjanak, nem zavarjuk el magukat. Ha a fiam ismeri ezt az ifjú hölgyet és jót áll érte, az nekem elég. És minél többen vagyunk, annál erősebbek leszünk. Attól félek, elérkezik majd a harc ideje is, talán nem is túl sokára, ha akarjuk, ha nem.

− Akkor talán maradnánk egy darabig… – motyogtam, miközben Kírára pillantottam.

– Maradunk – mosolyodott el. – Anyámra amúgy is ráfér egy kis ágynyugalom, ahogy az orvosok mondanák…

Így kerültünk a tanyára.

  
  

Megjelent: 2016-01-18 17:00:00

 

Bene Zoltán (Szeged, 1973.) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.