Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Vehofsics Erzsébet: Liliput

 

Álltam a sír szélén.

Körülöttem fekete ruhába öltözött, síró madarak. Embermadarak, akik küzdöttek a fájdalommal, a kétségbeeséssel. Fájt a búcsú nekem is, valahogy mégsem tudtam haladni a szertartás menetével. Egy-egy szófoszlány el-el jutott a tudatomig, de a gondolataim máshol jártak.

Álltam a sír szélén és a tekintetem a távolba révedt. Mennyire kicsiny vagy gyermekkorom faluja! Hány évet, majd nyarat töltöttem el itt, ezek között a házak között, a dombok között. Ismertem itt minden szegletet, minden kaptatót, minden botjára támaszkodó öreget.

Te temető, itt a Lesence lankáin, milyen hatalmas voltál! Milyen nehéz volt ide felkapaszkodni annak idején! Emlékszem virágot hoztunk a sírra, a dédanyám sírjára. Mert elment az angyalok közé, és nem vitt többé kézen fogva misére.

Idelátszik a templomtorony. Csak az előbb fejeződött be a gyászmise. Akkor, régen nagymisére siettünk, boldogan. Versenyeztünk a kaptatón, ki ér oda hamarabb. Harangszóra indultunk, de már előtte ünneplőbe öltözve vártuk a hívogató hangot a kapu előtt. Milyen hatalmas volt régen ez a templom, olyan tekintélyt parancsoló! Szinte elveszettnek éreztem benn magam akkor.

Most belépve, bár ugyanazt a Krisztust köszöntöttem, ugyanaz a Szűzanya mosolygott le rám, ugyanazon tabernákulum előtt hajtottam térdet, talán még a pap is ugyanaz, mint gyermekkoromban, de a templom, mintha törpeország temploma lenne. Aprócska padok, aprócska oltár, aprócska pap, aprócska szószék, de szétáradó szeretet. Ilyet a nagyváros robusztus templomaiban nem éreztem soha.

A templomkert végéből idelátszik nagyanyám háza. Most is ott hajolgat botjára támaszkodva a veteményeskertben. Mindig siet, mindig dolgozik, mindig célja van. Nagy ember ő, pedig már elfér a hónom alatt. Milyen délceg volt ő is, akkor régen, mikor a hátára kéredzkedtem, mert elfáradtam a hosszú gyaloglásban! kilenc gyereket nevelt fel becsülettel és most olyan apró, olyan ölelni való. Itt a ház is; a kert, mint egy darabka zsebkendő. Mennyi emlék, mennyi bevillanó kép. Mindenkinek volt helye, mindenki elfért, még kergetőztünk is, ha kinn esett az eső. Most ez is kicsi, ez is szűkös, ez is mesebeli.

Álltam a sír szélén, és azon vettem észre magam, hogy imádkozom. Imádkozom, hogy nehogy a nagyanyám legyen a következő. Szeretnék még ide visszajönni, ebbe az aprócska faluba, de ha ő elmegy, nem lesz már miért.

  
  

Megjelent: 2016-01-15 17:00:00

 

Vehofsics Erzsébet (Tapolca, 1966.)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.