VideóA Ma7 csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szilágyi József: Januári édes
Pörölyként emelkedik és zuhan a csizmájuk – állapította meg mély értelműséggel Zé a régi találkahelyen, a Kossuth tér sarkán megállva. Díszőrök. Szolgálat. Szolgálnak. Bárkit, bármikor. A reggeli szürkületben a galambok már belefagytak a félcentis hóba. A karácsonyi kalácsillat itt felejtett maradéka rádermedt a hegyláncként tornyosuló országház zuzmóira; az ablakok barlangnyílásokként sötétlenek, bennük itt-ott tüzek fénylenek.
Aliz nem jön el. Nem nyafogok, én az örök optimista. Túl vagyok a hajnali szakértésen, a honatyáknak tetszett a vízminőség megőrzési tervezetem, Vermesnek, a kutatási igazgatónak is. Tegnap siralmas arckifejezéssel adta át a megszűnt státusszal járó végkielégítést, mintha neki fájna. Külső szakértőként állandóan számítanak rám. Lőre ízű biztatás. Abból Aliz és a gyerekeink rezsijére nem futja. Segélyért folyamodjak kandidátus létemre? Ha tudná, hogy itt várom... Eltitkolhatnám, hogy az én fellépésemnek vége, kiírtak a szerepből. A díszlépcsőház aranyozott lámpaoszlopai között hajszálpontosan puffannak a csizmák a bársonyszőnyegen. Vascsizma, vasfegyver, vaselme… Te csak egy gyönge nő vagy, Aliz, hajlasz, mint a nád. Eljössz ma, Aliz? Kiengedi a madárkát az érdemeiben kiérdemesült papa és a vele morcosult mama? A gyerekek a nagyiék birtokában, valamiféle látszatok kedvéért. Fizikailag legalább rendben, feltéve, hogy sikerül szereznem valami megbízást. Az asszony maga az otthon… Le kell mondanom a légyott-kuckót, boldogságunk szűkre szabott színterét. Amúgy is abszurd titokban randizni a feleségemmel. Bérgarzonocska szorításában, a középosztály spanyolcsizmájában, feszesre húzott szemellenzőkkel. Láthatási engedély nélkül a saját családomban, csak azért, mert az egykori legfelsőbb bíró rangon alulinak tartotta egy proli származású tanársegédhez adni a lányát. S egy évtizednyi áskálódás révén félig-meddig már sikerült elválasztania bennünket…
Nem kaptam sokkot, optimista vagyok születésemtől fogva. Íme, hát megleltem magamat, súlytalanul, a hátizsákban csak fehérnemű, fogkefe, pótfelvételi kérvény a lányomnak, Borinak, elemzésköteg a Kárpát-medencei karsztvizek állapotáról, szendvicsek. Forró teát majd ahogy-adódóan iszom… Könnyű vagyok, mint a madár. A leglengébb szellő elrepít a Mont Blanc magányába.
Hát nincs kegyelem? A mindennapi szörnyű szürkeség tömlöcéből csak a bűn, a betegség, a nyomorúság zsákutcáiba van menekvés? Az őrök az örök negyedkör közepén járnak. Ugyanúgy összefutnak majd a körív szélén, mint tegnap és azelőtt, aztán szétválnak. Nincs pánikhangulatom. Nem vesztettem el a talajt a lábam alól. Veszek egy új hátizsákot, ebből a szétesett cipzáron kikandikál Aliz régi kendője. Ő is belefásult már. Együtt élni, de külön. Csak egy kis odúban összebújni néha, titokban. Mert huszonévesen beleszeretett a kétszer annyi idős tanárába? Majd ha kinyögtem a papáék szanatóriumi díját, nem vicsorognak Cerberusként, amikor Aliz szobája felé indulok. Egy család búvópatakként csurranó karsztvizeit bűn megmérgezni…
A reggelből lett a dél, abból meg a délután, a parlament épülete elhagyott oromként tornyosult a félhomályban, s egyre sűrűbben kavargó hópelyhek öltöztették rezzenetlen hóemberré Zét. A bakák is mozdulatlanná dermedtek, lépésre emelt csizmájuk megállt félúton, lefagyott a látványhaptákolás, ahogy főnökeik sem vitézkedtek már odabent egymást überelő szózatokkal. Merre kormányoznak a kormányok? Kit pártolnak a pártok? Miért helyben repülnek a madarak? A Dunába suhannak a városlakók? Kibukkannak még a tavasz zsengéi, a nyár fényei, az ősz ízei? Tisztára forrják még magukat a búvópatakjaink? Miért? Minek? Kinek? Ha már ő sem jön el….
…Csak tedd ide az ajkamra az ujjaidat, Aliz, annyira szeretem őket itt. Téli infúzióként dermedt elmémbe vezetik mindazt, ami asszony, ami mámorító, forró januári puncs, heves cseppekbe gyűlik még hideg számlák alján is. A malomkövet lerepíti a mellemről, vissza a vitézkedés világába, oda, ahol te csak félve rebbented körül tekinteted, amitől téged érintetlen érzelemhártyád mégis megvéd, mint mindörökké szűz istenszülőt, mindörökké, ámen…
Már az éjszaka fagytonnái gördültek a térre, amikor a pislogó hóemberre rábukkant Aliz, talán attól az érzéktől vezérelve, aminek nincs párja, csak a tüneményes asszonyokban, akik – erő és hatalom ide vagy oda –, otthonná varázsolják az életet. Aliz mosolygott a hóban, puhán és édesen, mint egy csupor méz: – Gyere már, Zoli, te málé, újra összeköltözünk! Meggyőztem őket!
És akkor végre, januárban, Karácsony lett a szívemben.
Megjelent: 2016-01-04 17:00:00
|
