Keresés a honlapon:

Szőke Imre: Kis Karácsony

 

 

Ezen az őszön szinte soha nem én voltam az első, valaki mindig volt már a Keretben, amikor megérkeztem. Nem gond. Amióta nincs kanapé a galérián, nincs is miért sietni, aggodalmas tekintettel nézni fölfelé, vajon elfoglalták-e a legjobb helyet, és ha igen, ki volt az, leülhetek-e mellé. Ezeket az aggodalmas-reménykedő tekinteteket számtalanszor láttam kihunyni annak idején a másik oldalról, én, a nyitáskor az ajtóban toporgó, idejekorán kanapét foglaló, notórius első vendég.Terpeszkedve volt alkalmam megfigyelni, hogyan leplezik el apró, de jelentős csalódottságukat legtöbben egy pillanat alatt, tekintetüket elkapva rólam, kormos, szürkésfekete kipufogógázt pöffentve aurájukból, a következő pillanatban viszont már láthatatlan vállukat vonogatva: jó lesz ma estére a második legjobb hely. Legalábbis azok, akik nem ismertek, és nem akartak leülni mellém, hogy beszélgessünk. Később már sok barátom lett, állandóan diskuráltunk, de nem emlékszem, hogy miről. Csak arra, hogy kényelmesen (árván, vidáman, elhagyatva, sűrűn, édesen, mustárosan). Valahogy. 
Beszélgető statisztikám leromlott azóta, változtak a körülmények, nincs kanapé, csak helyette kényelmetlen székek, és kicserélődött a közönség, de mindez alig számít valamit ahhoz képest, hogy két éve kölcsön kaptam egy netbook-ot, fölé temettem az arcomat, mélyen a kékes-fehéres fénybe, és azóta vagy olvasok vagy írok. Nem annyira különleges, és kevésbé bölcs dolog, de ez van. Most is itt ül mellettem egy férfi, nagyon szívesen beszélgetne, én meg csak írok. Néha mesélni kezd, fölnézek, udvariasan bólogatok, hogyan szokta tölteni a karácsonyokat, érdekes, igen, nem szereti a magyar konyhát, inkább az olaszt. Én? Nem, nem állítok fát sosem.
Kora este, amikor megérkeztem, két lányt találtam itt a galérián, egyikük sírt. Ismertem őket régebbről, mondtam, üljenek át hozzám, biztos jobb lesz nekik az én fantasztikus, vigasztaló jelenlétem, meg minden. De nem számítottam rá, hogy ennyire kijöttem a gyakorlatból. Amikor elmesélte, hogy épp ma rúgták ki a munkahelyéről, csak ennyit mondtam: „engem is”. És mit éreztél? - kérdezte kíváncsian. - Azt, hogy mellbe lőttek – feleltem. Akkor sírt egy kicsit. - De hogyan lehet túlélni ezeket a dolgokat? Hogy néha sikerül, gyakran meg nem, és amikor sikerülne újra, kurvára elromlik megint? - kérdezte szegény, huszonéves, tapasztalatlan lány, és én beavattam a titokba: - Sehogy. 
Ekkor már négyen ültünk, megérkezett még egy barátnő, együttérzéssel szemlélte fejét lehajtó, eléggé csinos, barna hajú társát. Én meg arra gondoltam, itt az ideje, hogy mindhárom lányt egyszerre dobjam fel. - Tudjátok, mik voltak Oscar Wilde utolsó szavai? 
Az a tapétás szöveg – válaszolt a csöndes, szemüveges csaj, aki kezdettől fogva velünk volt, de eddig nem szólt egy szót sem.
Borzalmas ez a tapéta, egyikünknek mennie kell – igyekeztem feltámasztani a szitává lőtt poént, de senki nem mosolygott vissza rám. 
Hajni kért magának papír zsebkendőt, törölgette a szemeit, és talán régi beszélgetésinkre utalva így szólt: 
Azért van jó hír is.
Mi lehet az - kérdeztem a szemébe nézve, hideg, huncut mosollyal – csak nem férjhez mész?
Erre megint összecsuklott. Az asztalra borult, a könyökére, és mintha félig zokogott, félig nevetett volna, hisztérikusan. 
Szóval nem – tettem a vállára a kezem. - Bocsánat!
Nincs vőlegényem – mondta, mikor valamennyire összeszedte magát. - Az a jó hír, hogy koszorúslány leszek valaki másnak az esküvőjén.
Biztosan nagyon szép leszel.
Bori, az utoljára érkező barátnő hátrasimította szőke haját, és közbeavatkozott. 
És pont karácsony előtt egy nappal rúgtak ki, basszus, szép kis időzítés. Hajni ekkor elmesélte neki a részleteket, én pedig hátradőltem a székemen, és azon gondolkodtam, mi vigasztalót mondhatnék még, ha megint rám kerül sor. Tekintve, hogy engem is épp most tettek utcára, alig jutott valami eszembe. Tulajdonképpen csak egy. Előrehajolni, és keblet feltáró őszinteséggel, nyíltan vállalni szolidaritást minden megszomorított embertársammal: „Nem basztam egy éve, nem basztam egy éve” - visszhangzott a fejemben, és őrült késztetést éreztem, hogy félbeszakítsam a beszélgetést, és tényleg, abszolút vigasztalásként, kamaszos hangon rikkantsak egyet Hajni felé: „nem basztam egy éve, de oké vagyok!” 
Belecsíptem a bal karomba, nehogy megtegyem. De egyszer csak csönd lett, és nem múlt el, és nekem valamit újra mondanom kellett, ami mindannyiukhoz szól, egyenesen a szívükhöz, hiszen én vagyok itt a művész, tegnap is felolvastam vagy negyven embernek, és mennyire élvezték.
Tudjátok, mi jut eszembe erről a Karácsonyról? - törtem meg hát a csendet.
Nem.
James Dean utolsó szavai. Megvan, hogy ő ki volt?
Bori fölnevetett, Hajni a tenyerébe temette az arcát.
Mit mondott?
Autóbalesetben halt meg, és közvetlenül előtte csak ennyit: „Lát minket. Meg kell állnia!”
Hajni néhány pillanat múlva fölállt, szó nélkül lement a lépcsőn, és nem is jött vissza többet. 
Amikor barátnői aggódva utánamentek, épp hányt a vécében. Azt hiszem, nem sikerült megvigasztalnom. Azt hiszem, tényleg nagyon kijöttem a gyakorlatból. Hiányzik a kanapém.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-07-28 18:25:55

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.