Keresés a honlapon:

Szőke Imre: Karola

 

Karola nálam aludt. H. lepasszolta Z.-nek, aki viszont magával hozta a Klubba, és letette mellém a kanapéra. Ám, mielőtt Karola „beleegyezett” volna, hogy nálam aludjék, megkérdezte, vajon úriember tudok-e maradni EBBEN a helyzetben? Mielőtt ezt megkérdezte, háromszor hányt a vécében. Mielőtt háromszor hányt a vécében, hosszan zokogott a vállamon.

– Biztos lehetsz benne – mondtam neki –, hogy nem akarok visszaélni EZZEL a helyzettel. 
Karolából folyamatosan ömlött a szó, és nem azért, mert én olyan piszok jól tudok hallgatni, hanem, mert állandó, belső késztetésnek tett eleget. Húsz órás ismeretségünk tökéletesen meggyőzött erről. Lazán összefüggő, homályos történeteinek lényegét három fő pontban foglalnám össze:

1. Karola férjnél van.
2. Kereszténynek vallja magát.
3. A férje olyat tett vele, aminőt még soha senki, s Karola most nem kívánkozik haza.

Két dolgot hozzá kell tennem. Húsz órás ismeretségünk nem győzött meg arról, hogy történetei minden pontban fedik a valóságot. S ha mégis így volt, akkor Isten bocsásson meg nekem, Karolának és a férjének is.

– Hol van a jegygyűrűd? – kérdeztem, amolyan botcsinálta mesterdetektív modorban.
– Ekcémás a kezem – felelte –, képtelen vagyok hordani.
Így és tovább. Mindenre volt válasz.

Az ekcémát leszámítva, Karola fiatal, nehéz csontú, kicsattanóan egészséges lánynak tűnt. Úgy éreztem magam mellette, mint valami buddhista szultán, aki egyáltalán nem érti, miért pont neki mesélik az Ezeregyéjszaka Meséit. Egymás után rendeltem a málnaszörpöket. Senkit nem akartam lefejeztetni.

Ám lassan kirajzolódott előttem egy férj képe. Karolánál sokkal idősebb, nem éppen jól szituált férfiú, amolyan lakótelepi hedonista, aki makacsul elutasítja magától a gondolatot, hogy hívő keresztény legyen. Most épp vidéki házban éldegél fiatal arájával, mert az olcsó, és gyakran álmodozik csoportszexről. És volt valami, amit a maga nyers valóságában, a házasság intim keretei között akart kipróbálni végre. 

Szodoma és Gomorra emlékét Karola most száraz vörösborral kívánta kimosni magából. Nem sikerült, így hát visszatértünk a témához. Látnom kellett magam előtt a hason fekvő, kiszolgáltatott leányt, s kéjvágyó urát, amint kötéllel a kezében jő, asszonyának kezeit megkötözvén így szól:

– Na, akkor most s...be dughatlak?
Ó, hát persze, drágám.

– És te nem akartad ezt? – kérdeztem, vigyázva, óvatosan.
– Nem, én ezt nem AKARTAM – felelte Karola kifürkészhetetlen arccal.
– Akkor tehát, most elválsz tőle?
– Nem, nem akarok elválni tőle.

Ennek előtte és ezután is záporoztak rám a hol erre, hol arra kanyargó történetek, amelyek majd mindegyike szexuális tartalmakat hordozott. Karola biliárdozott egy lánnyal, akiről kiderült: leszbikus.
Karola technódiszkóban szórakozott, s megtudta két fiúról, hogy azok BUZIK. Ő, a maga részéről SOHASEM fogja megérteni, HOGY lehet valaki buzi. Karolát valamiért mindig is az olyan pasasok vonzották, amilyen a férje. Talán nem helyes, de így van.

Szédültem. Péntek este lévén tömeg jött össze a Klubban, sűrű füst vett körül minket. Már tudtam, H. elérhetetlen, Z. lelépett, s Karola alig várja, hogy meghívjam magamhoz, de még nem ajánlottam fel.

Arról faggattam ezt a nagy testű, mégis formás leányt, miért nem válik el, vagy miért nem tesz feljelentést, ha egyszer úgy érzi, megerőszakolták. Úgy nézett rám, mintha nem ezen a bolygón élnék. Először is, szereti a férjét. Másrészt pedig kereszténynek vallja magát, s a keresztényeknek nem olyan könnyű a válás. Harmadrészt viszont nem akar hazamenni. Ez van. Nagyon remélte, hogy ezen a bolygón élek, s van legalább egy matracom, amin elalhat.

Rövid szünetet tartottunk, amíg lement a mosdóba. Amikor visszajött, kért még bort magának, elhelyezkedett a kanapén, s hangját némileg lehalkítva folytatta a mesélést.
– Tudod, bár állandó, enyhe undort érzek, a legrosszabb az egészben, hogy volt benne jó is.
– Tényleg?
Közelebb húzódott hozzám, és az este folyamán először, kíváncsian nézett rám.
– Azt mondják, vannak olyan nők, akik szeretik az ilyesmit – sóhajtotta és lesütötte a szemét.
Ekkor én, a jóságos szultán, bár kissé zavarba jöttem, mégis így szólottam hozzá:
– Hát igen, lehet azt élvezni, csak jobb, ha síkosítót használ az ember. 

Nagyon gyakorlatias mondat volt, az empirikus megközelítésből fakadó hűvös, tárgyszerű üzenet, melynek felvilágosító jellege tagadhatatlan. Azt gondoltam, ha valamivel hozzá kell járulnom Karola házaséletének reformációjához, a hedonista férj által támasztott igények legalább konstruktív felfogásához, hát ez a visszafogott intelem alkalmas lehet rá. De tévedtem. Karola zokogni kezdett.
Először a vállamra dőlt, majd miután tétován átöleltem, egész a mellkasomig furakodott, s vagy húsz percen át megállíthatatlanul, rázkódva sírt. Szemben, az asztalunk másik oldalán ülő fiú elkerekedett szemmel nézett felénk.

– Semmi baj, mindjárt megkönnyebbül, éppen ideje volt – jelentettem ki, s demonstráltam, mennyire kézben tartom a helyzetet. Őserőt és magabiztosságot sugároztam. Mintha pontosan tudnám, mi történik, s mintha legalábbis minden nap levezényelnék egy ilyen életformáló megkönnyebbülést. S mintha a pulóveremet is eleve könnyszálakból és fájdalmas emlékek vérplazmájából kötötték volna.

Karola szipogott kicsit, s még mielőtt újra magával ragadta a csuklások és rengések ereje, a következőt suttogta készséges mellkasomba.
– Azt hiszem, én nagyon, nagyon szűk vagyok OTT. Azt hiszem, enyém a világ legszűkebb s...lyuka.
És csak zokogott tovább.

Igen, és aztán valóban elmentünk hozzám, Karolának felajánlottam egy matracot a galérián, s én lent, egy kiszolgált kanapén próbáltam elaludni. Karola ekkor már egész jókedvű volt, mint említettem háromszor hányt a Klub vécéjében, a sírhatnékja is elmúlt, felszabadultan folytatta az Ezeregyéjszaka Meséit. Én pedig újabb tanáccsal álltam elő:
– Nos, ha elválni sem akarsz, de hazamenni sem, és végképp nem tudod, mit tegyél, bízd a dolgot Istenre. Imádkozz minden nap, de csak a Miatyánkot, hogy legyen meg az Ő akarata, meg minden. Azt hiszem, Karola mosolygott.
– Igen – mondta –, minden nap szoktam imádkozni, és igen, a Miatyánkot is. 
– Meglátjuk mi lesz – sóhajtottam. De nem tudtam elképzelni. 

Másnap, amikor már ettünk valamit, kávéztunk és nyújtózkodtunk, Karola megkérdezte, vajon máskor is alhatna-e nálam. Azt válaszoltam, hogy nem. Homályos, rossz érzés keletkezett mind a kettőnkben.
– Miért nem? – Bizonytalanul, egyáltalán nem követelődzve firtatta ezt. 
– Minden eddigi szívből jött – mondtam – de nem akarok képmutató lenni. Nem tudom, hogyan reagálnék legközelebb.

Aztán a villamoson egymással szemben ültünk, Karola felhívott valakit, de az lerázta őt. Tanácstalanul nézett a telefonjára. Felhívott valaki mást, de az is lerázta. Kinézett az ablakon, már nem akart mesélni. Én sem voltam már buddhista, jóságos uralkodó.

– Szerinted most mit tegyek? – kérdezte a Blaha Lujza téren, ahol megálltunk egymással szemben, elköszönni. 
– Ha van hová hazamenned, akkor menj haza – feleltem. 
Úgy tűnt, mintha még valamit mondani akarnék, Karola készségesen megállt, figyelt. 
– Igen? 
– Áh, semmi.

Elindultam a Klub felé, zsebre tett kézzel, felhúzott vállakkal, hideg, ködös idő volt. Húsz méter után visszafordultam, mégis csak megadni Karolának a telefonszámomat, s megengedni, hogy olykor nálam aludjon, de már eltűnt, fölszállt egy másik villamosra.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-07-28 16:48:13

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.