Keresés a honlapon:

Szőke Imre: Az üveges balladája

Nem tudom a férfi nevét. Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy néhány évvel idősebb nálam. Margit és én, ha olykor szóba kerül közöttünk, csak így beszélünk róla: az üveges.

Az üveges őszül. Valószínűleg kopaszodik is, de hogy leplezze, egészen rövidre nyíratja a haját. El tudom képzelni, amint végigsimít a koponyáján, tenyerét kellemesen csiklandozzák a sörték. „Sokkal kényelmesebb így, mama, örülök, hogy rábeszéltem magam. 

Tíz évvel ezelőtt, amikor ebbe a kőbányai házba költöztem, az üveges meg a felesége már itt éltek; mintájául azoknak a földszinti családoknak, melyek isten tudja mióta kitartanak, és ha rajtuk múlik, sohasem költöznek el innen. Tulajdonképpen érthető ez a hűség. Nem rossz környék, nem is rossz ház ez. Tavaly télen a népszámlálási biztos mesélte, hogy még az 1800-as évek derekán építették a környékbeli sertéstelepek, vágóhidak munkásainak. Vagy a sörgyáriaknak. Nem tudom, mert túlságosan dühítettek a kérdései. „Ehhez mi közük van?” – hajtogattam, és tehetetlen szemrehányással néztem rá. „Mi közük a vallásomhoz? Meg hogy mekkora a lakás? Meg hogy milyen jogcímen lakom itt?” Titkolnom kellett, hogy albérlő vagyok, nehogy már az adóhatóság Margit nyomába eredjen, de utálok hazudozni. Felbassza az agyamat. A kapuhoz vezető folyosón álltunk, és ez a borotvált képű, vézna férfi nyugodtan tűrte, hogy valamiért itt most nekem áll följebb. Végül segített kitölteni az egész kérdőívet, megmondta, melyik kérdésre kötelező válaszolni, melyikre nem, majd – jelezve, hogy amúgy értelmes embernek tekint – ellátott némi információval a ház történetét illetően.

Ez a mi tiszta, rendes házunk klasszicista épület, belső udvarral, jellegtelen kapuval, és szemet nyugtató ablaksorokkal az utca felé. A fölső szint L alakban épült meg, vagy lebombázták a ház másik felét, én mindenesetre az L betű hosszabb szárának végén lakom. Kanapémról egyenesen a Szent László-templom tornyára látok, melyet Zsolnai-kerámiával boríttatott be annak idején Lechner Ödön. Ha nem takarná ki valamelyest egy diófa lombja, még az időt is a toronyórán leshetném minden reggel.

Bármikor indulok otthonról, akárhová megyek, az üvegessel szinte mindig találkozom, és köszönésen kívül semmi sem hangzik el. A műhelye közvetlenül a kapu mellett, egy kis szuterénben található, és vagy körülötte cselleng, vagy a kukákat húzza ki éppen, vagy a sarki trafikból érkezik melegítő alsóban – lehetetlen kikerülni. Tíz év alatt csak egyszer szólított meg, mindjárt az első évben, fátyolos hangon annyit mondott: nem vagyok én a házba való lakó. „Honnan veszi ezt?” – kérdeztem elámulva. Ugyan mi baj lehet velem? Egyedül élek, bulikat nem tartok, reggel elmegyek otthonról, este érkezem aludni. „Kiáll neked a rudad innen, én úgy hallom” – tette még hozzá az üveges. Azóta tíz év telt el, minden nap köszönünk egymásnak: helló.

Margit egy belvárosi gondnoklakásban élt kamaszodó lányával, és a hitelbe vett kőbányai ingatlant feltétel – és az ellenőrzés szándéka – nélkül bízta rám. Havonta egyszer elmentem hozzá fizetni, egyébként azt csináltam a takaros garzonban, amit akartam. Úgy adódott, hogy soha, semmit sem akartam, kizárólag tévét nézni és heverni a kanapén. Amikor megkérdeztem tőle, mit hallhatott az üveges, lehet-e bármi alapja a kirúgásomról terjedő pletykáknak, széttárta a kezét, és annyit mondott: senkivel sem beszél abból a házból, ha nem muszáj.

Én sem. De könnyű Margitnak ott a Szent István körúton mosni a kezeit, meg a rábízott négy-öt lépcsőházat. Nekem viszont, amikor a földszinti törzsek bográcsoznak az udvaron, szobám is, konyhám is megtelik füsttel. 

Alig telt el néhány év, amikor – megint csak fizetésnapon – friss történettel álltam elő. 
– Képzeld, az üvegesnek levágták három ujját! 
– Na, ne etess már! – bámult rám Margit, és mint egy kártyás, aki minden zsetonját az asztal közepére tolta, de egyáltalán nem biztos benne, hogy nyerni fog, hátradőlt a széken.
– Beköltözött a házba egy arab fickó. Mindenki úgy hívja, hogy „az arab”, de én először azt hittem, hogy ez csak gúnynév, és hogy valójában roma, mert olyan folyékonyan beszélt magyarul, meg vastag fukszot is hord. Kifestette az egyik emeleti lakást, és tökre szorgalmasnak meg rendesnek tűnt, leparkolta a robogóját az udvarban, azután csak dolgozott. Mikor kész lett, megjelent egy óriás, kövér nő, babakocsiban hozta magával a kisfiát, beköltöztek. Egy hét sem telt el, szombat este épp otthon voltam, iszonyú kiáltozás meg ajtócsapkodás támadt, és akármilyen fülledt meleg volt is, bezártam ajtót-ablakot, felhangosítottam a tévét. Azt hittem, megint a szipus öreg bunyózik a fiával, utálom az ilyet. Másnap a közértben megállított egy kis nő, tudod, aki a folyosó végén lakik a langaléta férjével, hallottam-e, mi történt. Mondtam, hogy a szipusok megint randalíroztak. ”Á, dehogy! Az üveges, tudod milyen az üveges, beszólt az arab feleségének, lesz szíves nem kötözködni velünk a közös helyiségek miatt. Erre az arab berohant a lakásba, kimasírozott egy böhöm szamurájkarddal, és üvöltött, és kajakra odavágott az üvegesnek, de úgy, hogy annak lerepült három ujja. És jöttek rendőrök, ambuláns kocsi, összeszedték az ujjakat és visszavarrták az üvegesre.”

– Én ezt nem hiszem el! – mondta Margit, de azután előtört belőle a nevetés.
– Szegény üveges, azóta is bekötött kézzel jár, a verandára meg kitűzött egy koronás-címeres nemzeti lobogót! – fejeztem be a történetet immár a saját hangomon.

„Az arab” fél év múlva került Baracskára, egyenruhások költöztették ki a házból családostul, robogóstul. De addig minden hétvégén be kellett zárnom az ablakokat, mert a felesége folyton-folyvást kint ordítozott a gangon. „Felgyújtottátok a kiteregetett ruháimat, ezért megfizettek, rohadékok! Rátok gyújtom én a házat! És még az én férjemre mondják, hogy bűnöző, a szemét, álszent kurvái!”

Múlt vasárnap viszont mély csönd ült a házon, de odakint az egész Halom utcán is. Kora reggel ébredtem fel, máris indultam a sarki trafikba kávét venni. Kilépve a kapun, mindenütt tócsák fogadtak, könnyű pára és csillogás, előző éjjel vihar ütött végig a városon. Ahogy mélyeket lélegezve indultam a sarok felé, szokatlan, fülsértő kopogásra figyeltem fel. A házunktól húsz méternyire, az önkormányzat egyik magas, sötét ablaka előtt fekete-fehér madár ugrált a párkányon. Csőrével gyorsan, nagyokat sújtott az üvegre, szárnya vadul csapkodott, mintha be akarna repülni az ablakon valamiért, s kész volna betörni érte az üveget is. Időnként fölrebbent valamelyik szellőzőnyílás peremére, karmait beakasztva vagdalkozott lefelé, majd megint a párkányra tottyant, kevélyen masírozott jobbra-balra a foncsorozott ablak előtt, és újra és újra odavágott. Percek teltek el, mire rájöttem, hogy makacsul, reménytelenül küzd a saját tükörképe ellen. 

Addigra odaért mellém az üveges. A sarok felől jött melegítő alsóban, mosolygott, és tíz év után másodszor is megszólított:
– Már évek óta jár ide a szarka, meg egy csomó másik madár is. Az a tükrös ablak kifogott rajtuk, nem ereszti el őket.

Azzal ment is tovább, én meg a szarka helyett őt néztem szótlanul. Megint elfelejtettem a nevét.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-07-28 15:37:55

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.