Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


T. Ágoston László: Béla cigány búcsúja

 

" Minden emberi lény szabadon születik

és egyenlő méltósága és joga van."

/Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata 1. cikk /

 

Nagyapám, az egyszerű falusi asztalosmester kétféle embert ismert: a rendeset és a gazembert. A rendes emberek közé sorolta a zsidó fűszerest, Béla cigányt, aki a kocsmában hegedült, Filipet, aki lengyel menekültként házasodott be a falu egyik családjába, Sztanojovicsot, a vándorló asztaloslegényt, a drótos tótot, aki időnként megjelent fazekakat foltozni, meg Kossuth Lajost, akinek a fényképe ott volt a könyvszekrényben egy vaskos könyv első oldalán. Közös jellemzőjük volt, hogy valamennyien csináltak valami hasznosat, és nem csaptak be senkit.

S ki volt a gazember nagyapám teóriája szerint? Mindazok, akik mások munkájából éltek, loptak, csaltak, hazudtak, s köpönyegforgatóként hasznot húztak mások hiszékenységéből. Ezek közé tartozott Hitler, Sztálin, Rákosi, a félkarú végrehajtó, Bóka Ferkó, aki a bolt elől ellopta a szánkómat, és Kanalas, aki a háború előtt leventeoktató volt, aztán az MDP megalakulása után egyszeriben pártvezetőségi tag lett a faluban.

Az egész környéken tisztelték őt a jó munkájáért. Volt hát kikből barátokat választania. Akár a jómódú gazdák, akár a tanácselnök barátja is lehetett volna. Becsülték is egymást, de csak úgy három lépésről. Mindössze három ember volt, akit barátjának vallott. Károly bácsit, aki hat hold földön gazdálkodott, Gyuri bácsit a kádármestert, meg a Béla cigányt.

Különös barátság volt ez, hiszen Béla akár a fia is lehetett volna. Furcsállták is a falubeliek, de nagyapám önérzetes, makacs ember volt, ritkán változtatta meg az elhatározását. A barátságot meg egyenesen szent dolognak tartotta, ebbe nem tűrt beleszólást még nagyanyámtól sem.

Minden kocsmában más - más banda muzsikált, s a borközi mulatozáshoz bármelyik megfelelt. De Béla volt a környék legjobb prímása. Nagyapám meg a községi dalárda legjobb tenor énekese. Mondják, hogy ha belépett a kocsmaajtón, Béla kezében megállt a vonó, s bárki fizette is a nótát, az öregnek kellett folytatnia. Ő meg az egész bandának rendelt, és velük mulatott, míg a kedve tartotta. Nem is volt olyan névnap, születésnap a családban, hogy Béla el ne húzott volna az ablak alatt egy - egy szép nótát. Nagyapám meg beszólította őket, és odaültette a vacsoraasztalhoz. Még csomagoltatott is nagyanyámmal, hogy legyen a gyerekeknek is.

Ő maga semmilyen hangszerhez nem értett, de nagyon szerette a zenét. Apámnak vett egy hegedűt, hogy legalább ő tanuljon meg játszani rajta. S kit fogadhatott volna föl zenetanárnak, mint a Béla cigányt.

- Aztán mit kérsz a tanításért, Béla? - kérdezte tőle az első óra előtt.

- Mit kérhetnék? - szerénykedett a prímás. - Nem olyan nagy dolog ez, Jani bátyám...

- Semmi se nagy dolog, amihez ért az ember. Nekem se nagy dolog ajtót, ablakot, bútort csinálni, de ezért a tudásért meg kellett szenvednem. A te tudásod se kisebb értékű, Béla! Én asztalosmester vagyok, te meg a hegedűé. Tudod mit? Adok egy fél disznót, ha elfogadod fizetségül.

Béla lelkiismeretes tanárnak bizonyult, mindent megpróbált, amit csak lehetett, apámból mégsem lett hegedű virtuóz. A kottát egyikük se ismerte, s mint kiderült, csak a tanárnak volt abszolút hallása. Meg kellett elégednie azzal a néhány nótával, amit úgy, ahogy sikerült belesulykolnia. Nagyapám azonban állta a szavát; disznóvágáskor elvitte Bélának a fél disznót.

- Nem érdemlem én ezt, mester úr...- szerénykedett a másik. - Még alig tud valamit a fia.

- Nem a mesterben van a hiba - állapította meg az öreg. - Jól látom én, hogy ennek a gyereknek botfüle van. De azt is látom, Béla, hogy te többet tettél, mint amit vállaltál; megszeretteted vele a zenét.

Bélának két fia volt, a fiatalabbik pont egyidős velem. Egy úton jártunk iskolába. Együtt jöttünk, mentünk, nagyon jó barátok lettünk. Amikor beteg voltam, ő jött el hozzánk megmutatni a leckét. És senki se csodálkozott, amikor az év végén jutalomkönyvet kapott az iskolában a kitűnő bizonyítványa mellé.

- Olyan tehetséges, mint az apja - állapította meg nagyapám. Meglátjátok, ebből a gyerekből még lesz valaki!

Hogy mi lett Karcsiból, nem tudom. Az apját olyan csapás érte, amit soha többé nem tudott kiheverni. Az ötvenes évek elején elrendelték, hogy csak olyan zenészek muzsikálhatnak a kocsmákban, akik elnyerik a megyei hivatal engedélyét. A többieknek el kell menniük segédmunkásnak valamelyik gyárba. Béla zenekarának is vizsgáznia kellett, s a megye legjobb cigányzenészei megbuktak ezen a vizsgán.

A faluban többféle pletyka is terjengett az esetről. Az egyik biztos helyről tudni vélte, hogy azért buktak meg, mert nem ismerik a kottát. A másik azt suttogta, azért tiltották ki őket a kocsmából, mert a kulákoknak muzsikáltak.

Nem tudom, nagyapám utána járt - e a dolognak, de az biztos, hogy abban az időben nagyon sokat káromkodott, és soha nem tért be a megmaradt egyetlen szövetkezeti vendéglőbe, ahova egy másik faluból hoztak új zenekart.

Béla nem szólt egy szót sem, de attól kezdve gyakran láttuk részegen támolyogni az utcán hegedűvel a hóna alatt. Egy nap aztán fölpakolta a családját, és elköltöztek nemcsak a faluból, de még a megyéből is.

Több, mint tíz év telt el, mire újra találkoztam vele. A faluvégi autóscsárda sarkában ült egyedül. Borotválatlan volt az arca, a ruhája kopott. A fekete hegedűtokot a falnak támasztotta. Előtte az asztalon félig ürített pohár.

- Ki ez az ember? - kérdeztem a kocsmárostól. - Olyan ismerős, mégsem tudok rájönni, kicsoda...

- Szegény nagyapád barátja volt.

- Csak nem a Béla?

- De ő. Béla, a megye legjobb cigányprímása. A torkával van valami baj. Azt hiszem, rákos. Olyan rekedt, alig érteni a szavát. Pedig hát hajdan...öregapád a nyakába ültette, úgy muzsikált.

- És a családja, a fiai?

- Nem beszél róluk. Azt hiszem elváltak, amikor elmentek innét.

- Imre bátyám! - mondtam. - Adjon neki vacsorát, meg egy liter vöröset. Én fizetem.

- És mit mondjak neki?

- Nem is tudom... talán azt, hogy szegény nagyapám küldi. Ha élne, biztosan ezt tenné ő is.

Talán fél óra is eltelt. Iszogattunk, beszélgettünk a barátaimmal. Egyszer csak megállt az asztalunk mellett a kopott ruhás, borotválatlan ember, álla alatt a kopott hegedűvel. Felénk biccentett, aztán halkan játszani, rekedt hangján énekelni kezdett: " Piros pettyes ruhácskádban láttalak meg téged..." A nagyapám nótája.

Amikor befejezte, fölálltam, megszorítottam a kezét, és a zsebébe csúsztattam egy százast.

- Köszönöm , Béla bátyám...

Ő azonban megingatta a fejét és visszaadta a pénzt.

- Nagyapád ezt a nótát előre kifizette nekem - mondta. - Hanem azért megkérnélek valamire, fiam. Mutasd meg a sírját, hogy még egyszer, utoljára ott is elhegedüljem neki.

Megmutattam. A barátaim is követtek bennünket. Öreg este volt már, senki se járt a temető környékén, így nem volt akit megbotránkoztasson " a temetői mulatozás".

Nemsokára Béla is meghalt. Valóban rákja volt. Apámmal együtt mentünk el a temetésére. Hazafelé jövet lehorgasztott fejjel ballagtunk, mindkettőnket elfoglaltak az emlékeink. Amint beléptünk a szobába, apám levette a szekrény tetején porosodó hegedűt, és játszani kezdte a Bélától tanult talán egyetlen nótát, amire még emlékezett: " Juhász legény fekete subája..."

A szobában még sokáig ott csengtek - bongtak a dallam foszlányai. Nem úgy, ahogy apám megpróbálta elnyekeregni, hanem úgy, ahogy egykor Béla játszotta. Béla cigány, nagyapám barátja.

  
  

Megjelent: 2015-12-06 17:00:00

 

T. Ágoston László (1942 - 2017) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.