Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Gáspár Ferenc: Omar molla háza

 

Odakint nagy pelyhekben esett a hó.

Harry Potter határozottan unta magát. Csak bámult kifelé az ablakon, és az olcsó kacsamájra gondolt, amit a hentesnél vett az előbb, és amit meg kell sütnie. Különben megromlik. Nem is tudja, miért vette meg, talán mert olyan ínycsiklandóan lötyögött a piszkos – fehér műanyag lábosban az üvegfal mögött. Nem tudott neki ellenállni.

Így, december tájékán muszáj volt vigasztalnia magát valamivel. Valamivel, ami elűzi a sötétséget. És hát a nyugdíja is megjött. Akkor meg miért ne egyen kacsamájat. Leértékelve. Kalász Pista bácsinak, az első emelet háromból, például nem jött meg a nyugdíja. Mondta is, még a délelőtt, hogy fizess már egy fröccsikét nekem, Henrik szomszéd, én már csak így nevezlek, meg ne sértődj. Harry nem sajnálta a pénzt, két muskotályost fizetett a Pista bácsinak, bár fene mód csodálkozott az ízlésén. Közben bejött a kocsmába Janó, a taxis, és már megint rákezdett azokra a rémes taxis történetekre, hogy miképpen csempésztek tálib menekülteket a kispolszki műszerfalában. Harry már huszonhatodszor hallja, hogy akkor csőre töltött az osztrák zsernyák, a tálib vére meg csöpögött a műszerfal mögül, de a labanc nem vette észre, ellenben szétrúgta a Janó lábát, mondtam is a Gézának, ezek nem viccelnek, öcsém, cseszd meg. Harry Potter ennek ellenére nem próbált elmenekülni, pedig valami furcsa gondolat bizsergette egész nap. A medencéjénél kezdődött, aztán leszállt a bizsergés a veséjébe, és megállapodott a térdkalácsában.

Hogy kéne valamit csinálni. Valami rég elfelejtett dolgot, olyat, amit nagyon régen nem csinált. Csak vakargatta a szakállát, bután ácsorgott, a Janó meg azt hitte, hogy azért marad, mert érdekli a tálibok kicsöpögő vére.

– Pastu, b…meg! Nem tálib, hanem pastu! – mordult rá Zoli, a kocsmáros, miközben egy poharat törölgetett. A fény felé tartotta, nézte, nincs - e rajta zsírcsepp.

– Tálib! – kiáltotta Janó. Én vittem át őket, tudom, hogy tálibok voltak! Ők maguk mondták!

Zoli vállat vont, és meglengette a kampós vasat. Így szokta bekapcsolni a tévét. Kampós vassal. A vas antennaként szolgált, s ha zavarosan is, de kitisztult a kép. A Harry Potter ment, a kilencezer-háromszáztizennegyedik rész, már látták háromszor, mégis mindnyájan elhallgattak, amint megjelent az ismerős felirat a képernyőn.

– Baró egy csávó ez a Harry Potter! – mondta elismerően Janó, és Harry Potterre nézett.

– Fogadjunk, hogy te is oda vagy érte! – kérdezte, vagy inkább kiáltotta, és megrángatta Harry Potter ingujját.

– Kiért? – kérdezte Harry Potter.

– Hát Harry Potterért, ki másért.

– Szarok rá – mondta Harry Potter, és megvakarta a szakállát.

– Teszed az agyad, haver. Nézd, milyen szépen szállítja a lépfenét a seprűnyélen.

Harrynek még ekkor sem ugrott be, hogy mit kéne tennie. Csak az átkozott bizsergés szaladgált benne. A hentesnél lazán bizsergett tovább, megvette a zöldes lében úszkáló májakat, és most itt áll, és néz kifelé az ablakon. És egyre erősebben érzi, hogy…

Ekkor megcsörren a telefon. Lustán veszi föl, közben a májakra pislog. Látja, hogy lassan, de biztosan kapaszkodnak a fazék széle felé.

– Megőrültem – gondolja Harry Potter, és belehallóz a telefonba.

– Szétbombázták a házamat! – hall egy rekedtes torokhangot. Ezt a hangot már ismeri, erre a hangra várt hetek óta.

– Ne törődj a mászkáló májjakkal! – mondja a hang. – Harry Potter nem vesztegetheti az időt ilyen kicsinységekre!

Harry, ha lehet még jobban bizsergett, és látta, hogy az egyik máj kiugrik a lábosból, nagyot ásít, majd gyors mozdulattal felhajtja a szőnyeg szélét, és eltűnik alatta.

– Segítened kell!

– Hogy segítsek rajtad, Omar molla? Öreg, beteg ember vagyok, varázserőm rég megcsappant, és zöld kacsamájak mászkálnak a lakásomban. Már a lakóbizalmi is megfenyegetett, hogy feljelent a büdös májak miatt…

– Mondtam már, ne törődj velük! Neked most fontos küldetésed van! Más nem segíthet rajtunk, csak te! Vagy kérjem meg a Janót, hogy szállítson nekem a kispollákjával?

Harry Potter csöndben ingatta a fejét. Belátta, hogy ez lehetetlen. Nem kérhetik meg a Janót. Aki azt sem tudja, hogy nem minden tálib pastu, ellenben minden pastu… nem, ez így nem stimmel.

– Ne tökölj, Potter! – hallotta a telefonba. – Ezt te úgysem fogod soha megérteni. De azt remélem, érted, hogy nincsen házam!

– Hát persze – mondta szomorúan Harry, és nagyot rúgott az egyik májacskába. A máj visítva menekült a szőnyeg alá, ahol a többiek már várták.

– Csúnya, gonosz, Harry Potter, pfúj! Csúnya, gonosz Harry Potter, fúj! – ezt énekelték. Időnként kilestek a szőnyeg alól, pofákat vágtak, és kidugták a nyelvüket.

– Szóval, most láttam a tévében, hogy seprűnyélen szállítasz lépfenét a gonosz Voldemort birodalmába – hörögte a telefonba Omar molla.

– Az nem én vagyok – rázta a fejét ijedten Harry Potter. – Az a Harry Potter a tévében.

– Engem akarsz átverni, Potter testvér? Mind a kilencezer – háromszáztizennégy részt megnéztem. Az ismétléseket is.

– És…? – kérdezte Harry, nem túl értelmesen. Valami tárgy felé kutatott a szabad kezével, hogy fejbe verje az egyre pofátlanabbul nyüzsgő máj-férgeket.

– És?! Fölpattansz a seprűdre, b...meg, és megszórod az amcsikat! Halálodig ingyen fröccsözhetsz utána!

– A májaktól is megszabadítotok? – kérdezte óvatosan Harry Potter.

– Mondtam már… - hörögte a kagylóba Omar Molla, de ekkor hirtelen csengettek az ajtón. Sőt, dörömbölés hallatszott, és kiabálás, hogy elképesztő ez a büdös, és megengedhetetlen, közben kis kígyócska mászott elő a telefonból, ügyesen táncra perdült a kisasztalon, és bármily hihetetlen, de ő is bugyuta nótácskát énekelt.

– Al - Kaida segít, Al - Kaida segít, dúdolta, és felhúzta a szoknyáját. Potter látta, hogy a kígyócskán nincsen bugyi, a legszemtelenebb kacsamáj repesve bámulta, nyalogatta a szája szélét, és a slicce körül babrált. Ezalatt valakik betörték az ajtót, s a felgyorsult események közepette Harry Potternek eszébe jutott, hogy mi az a furcsa bizsergés, ami reggel óta kínozza. Ami átjárja az egész testét, és viszket a bőre alatt, mint egy meg nem szült, kövér csecsemő.

– „Mozgáshiányom van” – villant át az agyán, és a sarokba támasztott, poros, öreg seprűjéért nyúlt. Először csak tétován motoszkáltak az ujjai, motozott a keze, majd egy erőteljes mozdulattal fejbe vágta a seprűvel a rejszoló kacsamájat, felpattant a szerszámára, körözött kettőt az elképedt tömbház-lakóbizalmi feje fölött, ellenőrizte a lépfenés zacskóit, és elszállt az Újvilágba. Azóta is repül. Zacskói tele vannak romló lépfenével, kivert fogain át fütyül a vad keleti szél. Időnként kiszór egy kis lépfenét, de arcára már kiült a csibészes Harry Potteres mosoly.

Kedves gyerekek! Harry Potternek már nincsen mozgáshiánya!

 

2001

  
  

Megjelent: 2015-11-30 17:00:00

 

Gáspár Ferenc (Budapest 1957. április 26.) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.