Videó

A Kincskereső videója.




Keresés a honlapon:


Marton-Ady Edina: Pusztuló idő

 

Meglökték. Nem mozdult. Újra lökték. Minden apró részecskéje tiltakozott. Megdermedt. Szétnézett. Az ősz már hidegen simított a fák ritkuló hajába. A földeken, a megmaradt barázdanyomokat egymásba fonta a rajtuk áthaladó emberek talpnyoma. Messzebb, már homályba futó távolságban, házak sora állt. A hajnali fény belederengett a háztetők cserepeibe, megrajzolta a kémények vonalát. A falu szélén, a többi háztól távolabb, magányos épület áll. Kopott a mész a falakon, az udvarban bokasimogató gyomszőnyeg. Kupacokba sodort rozsdás leveleket dédelget a csapzottan lógó tyúkháló, alatta macska ül. Félszemű, szürkésfekete állat. Lassú mozdulatokkal mosdatja magát, néha körülnéz, sárga szemét a házra veti. Várja, hogy kinyílik az ajtó, megjelenik a kéz, benne a vörös, csorba szélű, régi fazék. Száraz kenyérkockák úsznak a vastag, habos tej tetején. Talán ő is látja még az asszonyt. Szappan, gyöngyvirág, kovász illatú testének lágy mozdulatait. Hosszú haját laza kontyba kötötte a tarkója fölött. Az arca körüli tincsek kifutottak a szorításból, körbetáncolták az arcát, előreugró, makacs állát csiklandozták. Lisztes kézzel simította el őket, a fekete szálak közé olykor tészta ragadt. A füst vékonyan szállt az ég felé, a sülő kenyerek illata ködként ült a kertre, ébredtek a földben a magok, kíváncsian törekedtek elő, hogy lássák ezt az asszonyt, aki buzgón, soha nem fáradva vetette be az aprócska kertet, kapált, gyomlált, gereblyézett. Nagyanyjától tanult. Az uborka mellé bazsalikomot ültetett, gazdag legyen a termés. Kukoricasor mellé kerültek a babfélék, boldogan futottak fel a tengeri szárára, a napfényben fürdő hüvelyekben óriási, fényes szemek növekedtek. A krumpli mellé köményt ültetett, már a földben íze lett a gumóknak. Szerette a munkát, halkan döngicsélte a népdalokat a veteményes közt, néha felegyenesedett. Kecskelábú asztalt állított a nyári konyha elé, ide kerültek ki a forró cipók. Látod, nyár van, megint. Meleg, kabócazizegős nyár. Érzem magam mellett a paradicsom napillatát, a petrezselyem zöldjének frissességét, látom a kikandikáló zsenge répa narancsos sárgáját. Erősen áramlik bennem az élet. Várlak. Ma nekiállunk. Elvetjük az apró papírzacskóban szunnyadó életet. Üres a vékony csapás. Nem koppannak az ismerős léptek. Kihűlt kemence. Pusztuló idő. Az asztal kecskelábát forgáccsá zabálták a férgek. A kovácsoltvasból húzott kerítés helyét, már csak a földben megmaradt mélyedések idézik. Valami hideg, kemény ér a hátához. Nem mer odanézni. Előtte remegve torlódnak össze a többiek. Erős a fény. Elvakítja. Jó volna itt maradni. Mélyre szívja a levegőt, az illat minden morzsáját magába tuszkolja, mindjárt szétrobban, de még egy kortynyit, még elfér az a hajnali pára a fűszálon, a levelek fanyar, édeskéje, de már nincs tovább. Szakad ki ez az utolsó lélegzet, mindjárt idegen lesz. Emelik. Hallja az autót. Férfiak kiabálnak a feje felett. Nem érti őket. Jó volna beszélni. Belekiabálni az arcukba. Ő nem tud máshol. Sehol máshol. Semmit. Az őszi, hideg szél körbefújja. Nem bír tovább figyelni. Gondolataiban feldereng az arc, a vékonyan metszett kék szempár, a puha, gömbölyű körmű kéz gyengédsége, az ujjak közötti puha bőr otthonillata, miközben átszaladt között. Bezáródik fölötte az ég. Kocsira teszik. Zörög a motor. A zsákvászon átengedi a kipufogóillatot. A leereszkedő ponyvára cirádás, ódon betűkkel írták a névjegyet.

Vadvirág Kertészet.

  
  

Megjelent: 2015-11-13 17:00:00

 

Marton-Ady Edina (1979)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.