Keresés a honlapon:

Gránitz Péter: Pályaudvar

 

…vonat érkezik, vonat indul. Emberek jönnek, mennek. Valahonnan valahova. A menetrendtábla előtt kisebb tömeg. Beszélgetnek, közben félszemmel lesik, ahogy a kijelzőn fürgén peregnek a betűk, számok. Most? Nem. Még mindig nem. Késik. Tíz percet, húszat… Izgatottak, türelmetlenek. Némelyikük az utazótáskájára ül. A földre. Fiatalok. Derekukra kötött pulcsi, széldzseki.

Hátuk mögött, egymás kezét szorongató idős pár. A férfin vastagkeretes szemüveg, sötétbarna kalap. Az asszonyon térdig érő, kissé kopott, szürke átmeneti kabát. Mentaszínű sál. Időnként szellő érkezik a vágányok felől. Zöld lángnyelv lobban − ernyed.

Baloldalt, a büfé mellett falatozók között galambok toporognak. Egy jókora fekete-fehér körültáncol három szolidabb színű kisebbet. Eredménytelenül. A többiek inkább a begyüket töltik.

Szereti a pályaudvaron tölteni az idejét. Nézni az embereket. Leginkább az arcukat. A várakozás izgalmát, a találkozás örömét.

Néha a tömegbe keveredik. Jó érzés, amikor hozzáérnek. Lökdösik, súrolják. Megy, amerre mások. Sodródik. Mintha volna célja.

Máskor magában álldogál. Félrehúzódik. A fal mellé, a beugróba. Szinte észrevétlenül. Moccanás nélkül nézelődik. Találgatja: ki, hová.

Újabb információ a kijelzőn. A csoport megmozdul. Az arcokon megkönnyebbülés. Végre! A hetes vágányról… Teljes az összhang. Egyszerre nyúlnak a táskákért, szatyrokért, egyszerre indulnak. Egyazon irányba.

Az idős pár, nem. Várnak, most már a hetes vágány felé fordulva. Háttal a menetrendnek. Mögöttük átmenetileg kiürült a tér. Csak ők maradtak. A vastagkeretes szemüveggel, mentazöld sállal.

Óvatosan közelebb sétál. Nem veszik észre. Kutatja a férfi vonásait, fürkészi az asszonyét. Réglátott gyerekük elé jöttek? Unokájukkal találkoznak? Barátaikkal?

Izgatottan topognak, figyelik az érkező szerelvényt.

Szárnysuhogás. Fekete-fehér villanás. Szeme sarkából észleli. Nem néz oda, tekintetét le nem veszi az idős párról. Nehogy lekésse a pillanatot. A találkozás pillanatát. Az a legjobb! A csillogó szemek, felhőtlen mosoly. Az ölelés mozdulata. Nevetés, amely a galambokkal együtt magasba röppen…

Ott jön! A néni lép előbb, nyomában némiképp lemaradva a párja. Lobog a zöld. Termetes, bajuszos, sötéthajú férfi öleli, puszilja mindkettőt. Arcukon a viszontlátás derűje. Közelebb megy. Hallani szeretné. Tudja jól, mi következik. Mégis. Jólesik hallani. Hogy vagy, régen láttunk, mi van veletek – kérdések sora. A bácsi hallgat. Hümmög. Az asszonyból ömlik a szó. Pajkos, eltúlzott mozdulattal belekarol a magas férfiba. A fiuk karja köré fonja a sajátját. Az apa a másik oldalról tesz hasonlóképpen. Így hárman, eleven láncot alkotva, sétálnak a kijárat irányába.

A hetes vágányról azonnal indul… Kérjük, fejezzék be…

Az utasok egytől egyig felszálltak. Páran téblábolnak a vágány mellett. Búcsúzkodás. Egyesek az ablakból kihajolva, mások az üveg mögül. Beszédfoszlányok lebegnek a peron felett. A virágokat ne feledd… Vigyázz magadra… Ha odaértél, hívj fel… Minden rendben lesz… Add át üdvözletem…

Döccenés. Kerekek csattogása. A szerelvény meglódul. Egy fiatal lány lépdel mellette. Mind gyorsabban, gyorsabban. Végül szinte szalad. Integet. A félig lehúzott ablakból hasonló korú fiú int vissza, majd csókot dob kedvese felé. A lány felnevet, úgy tesz, mintha elkapná. A vonat egyre sebesebben távolodik. Már nem követi. Peron vége. Megáll, megfordul. Szája még őrzi a kacajt, de a testtartása szomorú.

Újabb csoport érkezik. Gyerekek. Zajongásuk betölti a teret. A hangosbeszélő duruzsolni kezd, ám a közleményt elnyomja a zsivaj. Mellette valaki méltatlankodik… Csendesebben is lehetne. Miért nem szólnak rájuk? Mit mondtak be, kedveském?

Őt kérdezi? Őrá néz, neki mondta… Nem tudom, nem értettem – hadarja és sietve elindul a fali beugró felé. Csak semmi feltűnés! Ha észreveszik, hogyha rájönnek, vége a mulatságnak! Pedig nagyon jó itt, a pályaudvaron. Amint teheti, kijön. Figyeli az indulást, érkezést. A tekinteteket. Öleléseket. Emlékezetébe vési, ami körülötte történik.

Kedveli a fényeket. A boldogság fényeit. A szomorúságét. Mert a szomorúságnak is létezik saját fénye. A fájdalomnak. A veszteség fény-árnyéka a szemekben, az arc ráncárkaiban.

De leginkább az örömragyogást! Ezt látva kellemes, meleg érzés tölti el. Igaziból emiatt szeret itt lenni. A szívet melengető bizsergésért. Jólesik erre gondolni, ismét átélni, amikor…

 

Gyakran elképzeli, amikor nem tud kijönni. Gondolatban felidéz mindent. A színeket, illatokat, hangokat. Valamennyi apró részletet. Gondosan, precíz pontossággal eleveníti fel a korábban látottakat. A hangulatot. Képes órákig elmerülni emlékeiben. Újra meg újra maga elé idézi a pályaudvart. Beleképzeli magát. A tömegbe. Nincs külvilág, nincs fájdalom. Nincs üresség. Csupán a képzelete formázta tér: átjárja a valakiheztartozás melegsége, hallja az…

 

Az igazgató erős hangja rántja vissza a jelenbe.

 

− … Hellerék már a másodikak, akik lemondtak rólad a szökdöséseid miatt. Mondd csak fiacskám, van fogalmad arról, milyen nehéz egy magadfajta kamasznak befogadó családot találni?! Aztán meg, hogy megint a pályaudvaron szedtek össze… Mégis, elárulnád nekem, hova a csodába akartál utazni?

Kihez?

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-11-08 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.