Keresés a honlapon:

Köves István: Leporello rusztika

 

Veronka nem lát. Pontosabban, az ő szavával: már nem nagyon jól lát. Ami annyit tesz, hogy nem vak, elég erős nappali fényben a saját világának kisebb-nagyobb tárgyait fölismeri, a kapun túl pedig ritkán merészkedik.

– Már vártalak, kedves – mondja, de hangjában nincs szemrehányás –, Piroska mondta tegnap, hogy látott a buszon.

– Hétfőn délután jöttem, de akadt dolog a ház körül, amit rögtön el kellett igazítanom – felelem, s közben próbálok a szemébe nézni, de híres porcelánkék szeme tompán fénylik csak, üresen elnéz valamerre a vállam fölött.

– Aztán meghoztad-e?

Kiteszem elé az asztalra előbb a selyempapírba tekert palackot, aztán mellé, keze ügyébe a virágmintás kézkrémes tégelyt is.

Óvatosan nyúl érte, lecsavarja a tetejét, fölhajtja a műanyag védőhártyát, mutatóujja hegyével fölvesz kevéske krémet és bal kézfeje hátára keni. Lassan dörgöli körbe-körbe, közben orrához emelve kedvtelve, elégedett mosollyal szagolgatja.

– Illatos – mondja, értésemre adva ezzel, hogy jó szívvel fogadja kialkudott ajándékomat.

Gondosan visszazárja a krémet, maga elé teszi a kerek dobozt, majd a rumosüvegért nyúl, lecsupaszítja, úgy emeli a fény felé.

– Hajós? – kérdezi.

– Hát persze – mondom sértetten –, tudom, hogy mi a kívánsága.

– Az jó – mondja –, úgy is illik, kedves – s néhányszor lesimítja maga előtt a viaszosvászon asztalterítőt –, hozzám soha senki nem jöhetett üres kézzel, de még a Szilárd úrfi sem.

– Szilárd az kiféle?

– Neki volt a legnagyobb szerszáma. Nem jól mondom – javítja ki magát rögtön –, Szilárdnak volt a leghosszabb szerszáma. Olyan volt az, mint a bot. Gábornak, az öccsének is majd akkora volt, de a tövétől a végéig egy vastagságú, akár egy bunkó, a makkja pedig úgy feketéllett, mint egy érett cigánymeggy. 

Zavaromban lopva, hogy mozdulásommal meg ne zavarjam emlékei áradását, lepattintom az üveg fémkupakját, s keze ügyébe igazítom. Apró biccenéssel köszöni, lassan, pohár nélkül is gyakorlottan kortyol belőle. Bekrémezett kézfejével érintgeti meg az ajkát, közben huncutkásan cuppantgat maga elé a levegőbe, úgy folytatja.

– Sokan sorra kerültek, ha nem is mind, estig tudnám sorolni őkelméket. Kit nem beszéltem még ki, várjál csak. No, a kis Pixit az apja hozta el. Az még az igazi úr ma is! Frissen borotválva jött, illatozott az arcvize, ahogy kell, fehér ing rajta, nyakkendő, régi nagy pecsétgyűrűje koppant az asztalon, ahogy elém tette a literes fehér üveget, de tiszta volt benne a pálinka, olyan átlátszó, mint a víz, maguk főzték, nekik volt a leggyönyörűségesebb besztercei szilvájuk a környéken. Elém áll az öreg Pixi, az inast lenyomja az egyik székre, és azt mondja nekem illő tisztelettel: ő a fiam, Veronka kedves, kérem, legyen figyelmes hozzá! Azzal lehajol és kezet csókol nekem, ahogy mondom, megfogta a kezemet, ráhajolt és megcsókolta, aztán csak összecsattintotta a cipősarkát, megfordult és kimasírozott, úgy, akárcsak a régi jó magyar filmekben a grófok. Ilyen ember volt a Pixi még akkor is. A fia a nyomába sem léphetett, semmi tekintetben. Nem örökölte sem a tehetségét, sem a természetét. Csak nyögdécselt és verítékezett, mint az öreg plébános úr.

Egyenesre vágott körmével kitapogatja az üveg vignettáját, mintha érezhetné rajta a dagadó vitorlával szálló kalózhajó keltette hullámokat.

– De nem minden a termet – folytatta Veronka rövid hallgatás után. – Mert itt van például a Molnár Józsi. Akár a jegenye. Legényként is széles vállú, domború mellkasú, akkora keze, lába volt, olyat nem láttál. Aztán amikor leengedtem a gatyáját a bokájára, még hozzá se értem, látom, elfehéredik, de úgy elsápadt, mint egy szűzlány, előbb csak térdre esik, csak úgy csattant a nagy fehér térdkalácsa a konyhakövön, majd eldőlt oldalt, akár egy krumpliszsák. Magam is megijedtem, alig bírtam életre pofozni, de azért még ő kérte, ne haragudjak, hogy így esett, és később aztán nem volt semmi hiba, összeszoktunk, gyakran fölkeresett. Ahogy az a cigányképű Misi is, a gyönyörű hangjával, képzeld, annak meg az volt a különössége, hogy énekelni akart, abban lelte örömét, ha dalolhatott közben. Kis kút, kerekes kút van az udvarunkban, ez volt a nótája, ha ezt ordíthatta, nagyon ment neki közben a férfimunka. Én meg ráhagytam, zendítsen csak rá, ha arra van kedve, engem ugyan nem zavart, idő múltán még kedveltem is. Gyönyörű szép hangú gyerek volt, mindenki elismerte. Azt, hogy mivel járt együtt a nótázás, azt csak én tudtam, nem kötöttük más orrára, nem tudták a népek a mi titkunkat.     

– Nem haragszik rájuk? – kérdeztem, bár előre sejtettem a választ.

– Nem, nem – bizonygatta, közben alig mozdítva csóválta a fejét –, nem haragszom én senkire, kedves, még a puhapöcsűekre sem, mert olyanok is akadtak, nevüket ne kérdezd, úgysem vallom ki, ennyi idő múltán miért is haragudnék valakire is, tették, amit tudtak, ahogy lehetett. Sokan sírtak itt, az én küszöbömön, és ma még az utca túloldaláról is átjön udvariasan köszönteni akár a falugondnok, de még a polgármester is. Öregségére mit akarjon még egy magam fajta tanítókisasszony?

Úgy néz rám kérdésével, mintha látna. Szeméből meisseni porcelánkék selymek gomolyognak, hullámzanak felém, búzakék keszkenők, matrózkék stólák, égszínkék kendők, világoskék sálak, suhanó fátylak vége hossza nincs lánccá csomózva, egy igazi nagy varázsló, a mágus csontkezével fölényes mozdulattal húzza elő őket vállára vetett palástjának lomhára redősödő ujjából, beterítve vele nemcsak minket s a nyárvégi melegbe fülledő kiskonyhát, a görbült gerendájú, omló vakolatú falusi portát, hanem a feltartózhatatlanul felénk gördülő kénköves mindenséget is.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-11-06 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.