Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Szilágyi Rohini: Mozgólépcső

 

Tódor nagyon sietett, mint mindig. Ilyenkor minden összeesküszik az ember ellen: a lámpa akkor lesz piros, amikor nem kellene, a gyerek az orrunk előtt szerencsétlenkedik a motorjával, elcsúszunk a jégen, vagy meg akarnak téríteni a jehovások. Tódor sikeresen vette az akadályokat, és az aluljáróban ügyesen kerülgette a kukacos zöldséget kínáló norvégokat. Egészen a mozgólépcsőig azt gondolta, hogy kivételesen nem fog elkésni, amikor egy nénike keresztülhúzta minden számítását.

 

A nénike hatalmas csomagot cipelt, amelyet csak két madzag tartott össze, meg az imádság. Ez bizony szét fog esni, gondolta Tódor, és nagyon igyekezett, hogy megelőzze a nénit a lépcsőn. Nem volt szerencséje. A néni a terjedelméhez és a csomagjához képest elég fürgén mozgott, és a csomag abban a pillanatban esett szét elemeire, amikor a gazdája rálépett az első lépcsőfokra.

Áj-váj, mondta a nénike, és kétségbeesetten kapkodott a rongyos és fakó lepedők, dunna- és vánkoscihák után.

De mennyire áj-váj, gondolta Tódor, aki közvetlenül a cihák után következett; valaki biztosan leállítja a lépcsőt, természetesen csupa szívjóságból, legalább öt percig állunk, amíg a mámi összeszedi a vacakjait, és ami a legrosszabb, én leszek a félelem és gáncs nélküli lovag, aki segít neki. Újabb öt perc, amíg a mámi hálálkodik, és én jóvátehetetlenül elkések. Pedig most nagyon fontos lenne, hogy pontosan ott legyek, sőt már régen ott is lennék, ha nem jön közbe ez meg az, az asszony és a gyerek, akiknek az az életcéljuk, hogy engem kikészítsenek. A főnök megmondta, leborotválja az orromat, ha még egyszer elkésem, ami nem is lenne baj, mert orr nélkül meg lehet élni, viszont ki is fog rúgni, én meg mehetek a sóhivatalba.

 

 

A mozgólépcső megállt, egy hirtelen rándulással, és az első dolog, amit Tódor meglátott, a főnöke vigyorgó képe volt. Természetesen ő volt az, aki lenyomta a vészleállítót. Semmi vész, anyuskám, fuvolázta Oszkár, mindjárt összeszedjük az egész hóbelevancot. Mozdulj már te is, Tódor, ne állj ott, mint a faszent.

Tódor gépiesen rángatta a csíkos rongyot, amely beszorult két lépcső közé. Hogy kerül ide Oszkár? Talán még az egész életében soha nem utazott metrón. Autón vitték a játszótérre és az óvodába, autón szállították az egyik futballkaputól a másikig, ha a szünetben játszani kegyeskedett. Nem sűrűn, mert a futball proli játék, az ő köreikben inkább csak a golf meg a póker járja. Autós póker, ha ugyan van ilyen. Oszkár alaposan megkímélte a piszkafa lábait, amelyeknek aránytalanul nagy pókhasat kellett egyensúlyozniuk. Ez nyelte el az összes hamburgert és pizzát, amit Oszkár a saját értékes létének a fenntartására fordított. Három pizzával kezdődött a napi adag. Royal, Kondér, Tüzes, de legkivált Piedone, sok darált hússal, füstölt tarjával és hagymás babbal. A diszpécserek már ismerték, és mély hódolattal üdvözölték a törzsvendéget. Igenis, uram, a szokásos, dupla babbal! – Oszkár csak egyszer háborodott fel tiszta szívből, amikor csokoládés-túrós pizzát talált az étlapon. Ez már a vég, a katasztrófa, sőt katasz-trófea! Felháborító, hogy mit meg nem engednek maguknak egyes lángosvarázslók.

 

De most nagyon jó kedve volt Oszkárnak, egyszerre vigasztalta a mámit, elállta a menekülők útját, és ugyanakkor Tódort buzdította: Ne sajnáld a derekadat, öreg!

Mit keresel itt? – kérdezte Tódor elhűlten, és mindenütt, még a nyúltagyában is érezte, hogy valami baj van. A főnöke nem lehet itt a metró lépcsőjén, következésképpen nincs is; ez csak egy káprázat, álomkép vagy földalatti délibáb, bizonyára az első, de talán nem az utolsó a maga nemében. Az egész nap így indult, ennyire szürreálisan. Reggel az óra nem jelzett, makacsul hallgatott akkor is, amikor Tódor mérgében odavágta a földhöz. Mindegy, még időben vagyunk. Mindössze háromszor botlott meg a gyerek gumikacsáiban, miközben a felesége egy számlát lobogtatott: Ezt nézd meg, itt van felül világosan, hogy jóváírás, lent meg ugyanez az összeg, mint tartozás. – Faguriga legyek, ha értem, vetette oda Tódor, de most hagyjál engem békén, nem jön le neked, hogy sietek? – A gumikacsáim, jajdult volna fel Tódorka, ha már tudott volna beszélni; ehelyett kétségbeesetten bömbölni kezdett. A felső szomszéd a partvisnyéllel verte a padlót, és dühöngött, amiért egy reggel sem hagyják aludni; Szivacsek bácsi a gangon ordítozott: Nem tűröm ezt a cirkuszt! – A kutyák ugattak, Szivacsek néni papagája függetlenítette magát a kalitkájától, és zöld hullámokban röpködött a szoba és a konyha között.

 

Minden baj oka a másik ember, gondolta Tódor, miközben keresztényi alázattal szorongatta a néni rongyait a hóna alatt. A világ egészen elviselhető hely lenne nénikék, gyerekek, feleségek és Oszkárok nélkül. Ez is mi a fenének van, szisszent fel, amikor egy idősebb alkesz megunta a számára gyümölcstelen várakozást, és Tódor tyúkszemén keresztül igyekezett elérni a befutó szerelvényt. Dögölj meg, morogta Tódor, és így jöjjön be az ötöse a lottón, de az ajtók becsukódtak az alkesz orra előtt. Meddig tart még ez az öt perc? Igaz, hogy nagy gond nem lehet, ha Oszkár is itt van, teljesen véletlenül. Habár… valami nem stimmel, miért olyan vörös az Oszkár feje? Miért düllednek ki a szemei, mintha ki akarnának esni az üregükből? Miért törölgeti folyton az izzadt képét, mint a Placebo Domingo, vagy az a másik, a dagadt? Hová lett róla az öltönykabát?

Rukk-cukk, mondta a mozgólépcső, és megindult, miközben az ügyeletes egy kissé megkésve rikácsolta odaföntről, hogy mindenki fogja meg. De fogták ők anélkül is, a néni a csomagolópapírt és a madzagjait, Tódor a rongyokat, a többiek bármit, ami éppen a kezük ügyébe került. Oszkár feje egészen nagyra nőtt, és gyengén világított. Tódornak eszébe jutott a klasszikus idézet: Kísértet járja be a metróállomást, a főnököm kísértete – így, vagy hasonlóan fogalmazott annak idején Marx, Jób után szabadon, aki még ezt is hozzátette: Minden hajszálam az égnek meredt.

A lépcső aljára értek. Tódor a néni kezébe nyomta a rongykupacot, és automatikusan az órájára nézett. A számok ördögi táncot jártak a szemei előtt.

Ebben a pillanatban halt meg Oszkár, gondolta Tódor, és jeges nyugalom töltötte el.

Most már egyáltalán nem kell sietni, ugyan minek?

A peron zsúfolt volt, és mindenki egyszerre beszélt, ő azonban semmi mást nem hallott, mint a mozgólépcső zörgését és nyikorgását. Nagy üresség volt köröskörül. De ez az illúzió csak addig tartott, amíg be nem futott a vonat. Tódor beszorult két cicababának maszkírozott 40+ közé, és az út hátralevő részét kényelmes, meleg párnák között tette meg. 40+, XXXL, dünnyögte, mindennek megvan a haszna. Sokszor még szép is, különösen ha a másé.

 

Összesen 12 percet késett, de most már nem kapkodott, semmi értelme. A tisztelt üzleti partnerek majd visszautaznak Olaszba, vagy ahová nekik tetszik. Ennek a tárgyalásnak annyi. Ki vállalja a kockázatot? Még jó, hogy nem adtam bele a pénzemet a vállalkozásba, amikor kérték, gondolta Tódor elégedetten. Okos tanácsokat ad a szegénység! Nem sietett, 12 perc vagy 14, egykutya. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor észrevette az ide-oda szaladgáló embereket.

Tódorkám, persze maga még nem tudja, bizalmaskodott a portás, ma reggel a főnök… - Mi történt vele? – A portás elhúzta a nyakán a tenyere élét. – Nem tudjuk. Összeesett, és meghalt. Jellemző, de a mentő még nem érkezett meg. – Minek siessen most már, gondolta Tódor közömbösen, miközben a tőle telhető leggyászosabbra igazította az arcvonásait: Végtelenül sajnálom. Őszinte részvétem mindenkinek.

  
  

Megjelent: 2015-11-02 17:00:00

 

Szilágyi Rohini

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.