Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Horváth János: A jel

 

Két férfi készülődik az öltözőben. Mindketten kijöttek a zuhanyzóból, és már a hajukat is megszárították. Az idősebb egy tiszta munkásruhát vesz elő, és lassan, komótosan öltözni kezd. Néha vet egy pillantást a fiatalabbra, aki leült a padra, és nem mozdul, csak bámul maga elé. Az idősebb beszélgetést kezdeményez, hogy felvidítsa a fiatalembert, akinek láthatólag nincs jókedve.

– Neked mi a jeled?

– Milyen jelem?

– Hát, az, amit a szekrényedre ragasztottak.

– Nem tudom.

– Az nem lehet, csak tudod, melyik az öltözőszekrényed?

– Persze hogy tudom.

– Akkor azt is tudod, mi a jeled, mi van a szekrényed ajtajára ragasztva.

– Nem, azt nem tudom.

– Talán, csak nem titok?

– Miért lenne az?

– Mert nem akarod elárulni.

– Nem arról van szó, hogy nem akarom elárulni, egyszerűen nem tudom, és kész.

– Jól van, ha te mondod. De azért mégis csak furcsa, hogy valaki nem tudja, mi a jele?

– Mi ebben a furcsa?

– Csak az, hogy minden nap ott öltözöl, látnod kell, milyen címke van ráragasztva a szekrényre.

– Látom hát.

– Akkor tudod, mi a jeled.

– Nem, azt nem tudom.

A munkásruhás, aki a befejezte az öltözést, megragadja fiatalabb társa karját, és elkezdi rángatni.

– Az anyád úristenit Béla! Mit képzelsz, kivel szórakozol te? Hát miért nem mondod már meg végre, hogy mi a jeled? Hát, olyan nagy gondot okoz ez neked? Csak emlékszel valamire abból a jelből, csak megnézted alaposan, mielőtt beköltöztél abba a rohadt szekrénybe. Legalább egyszer látnod kellett, az nem létezik, hogy egyszer sem nézted meg.

– Nem is mondtam én olyat, hogy nem láttam.

– Na, hát akkor csak tudod, milyen volt?

– Mondtam már, hogy nem emlékszem.

– Hát ez a baj veletek, kisebbségiekkel. Soha nem tudjátok, hol a határ. Az ember kedveskedik, igyekszik emberszámba venni benneteket, és ti meg így háláljátok meg. Kérdezek valamit, te meg úgy teszel, mintha nem értenéd, mit akarok.

– Miért, mit akar? – Kérdezi a fiatalabb, most már érdeklődéssel. – Beszélgetni akar, vagy kötözködni?

– Nem akarok én tőled semmit. Csak kérdeztem, hogy mi a jeled, érted?

– Értem én, persze, hogy értem. De miért fontos az magának?

– Most már nem fontos.

– Akkor, miért kérdezte?

– Mert tudni akartam. Csak úgy, minden ok nélkül, kíváncsiságból.

– Nem hiszem.

– Most mond meg, mi bajod van velem? Szépen kérdezem, te meg nekem támadsz, hogy valami célom van ezzel a kérdéssel, valami hátsó szándékom.

– Nem úgy gondoltam, tudja úgy is. De nem kell engem itt vigasztalni, mert úgysem lehet.

– No, ez meg mit jelentsen? Mi az, hogy nem lehet? Tán valami okod van rá, hogy így búslakodsz? Figyeltelek. Reggel óta nem szólsz egy szót se. Nem vagy egy közösségi ember, az egyszer biztos. A főnök csak azért nem rúgott még ki, mert jó munkaerő vagy, precíz, és pontos, megbízható.

– Akár ki is rúghatna, az sem számít már. – Mondja a fiatalabb, elhaló hangon.

– Nem beszélj így fiam, nincs az a nagy baj, amit ne lehetne orvosolni. – Enyhült meg az öreg.

– Ez nem olyan.

– Miért, csak nem csináltál valami disznóságot?

– Nagyobb az én bajom annál.

– Gyere, megiszunk egy-két felest, aztán, szépen elmeséled, mi az a rettentő nagy baj? – Az öreg megveregette a fiatalabb vállát, és elmosolyodott. – Nem lehet senkinek akkora baja, hogy ne lehessen segíteni rajta.

– Az enyémen nem lehet Józsi bácsi, az nem egy akármilyen baj.

Sötétedett már, amikor kiléptek a gyárkapun. Az öreg határozott léptekkel indult a szemközti kocsma irányába. Hátra-hátranézett, jön-e már a Béla? Az meg csak olyan komótos léptekkel követte, mint ha nem akarózna sem az ivás, sem a beszéd, ami vár rá. De ha már egyszer megígérte, elmondja az öregnek, mi az ő baja, aztán lesz, ami lesz talán, meg is szabadul nyomasztó terhétől.

Leültek egy ablak melletti asztalhoz. Hűvösek voltak már az esték, késő ősszel itt már sokan gondoltak a fűtésre, de hát az nem olcsó dolog. A fatüzelésű kazánokat sok tűzifával kell etetni, és a legtöbb családban elterjedt öntöttvas kályhák is mértéktelen mohósággal nyelik a drága szenet. A szegénység nem ismeretlen a környéken. Béla a falu végén lakott cigánysoron. Rendes, dolgos embernek ismerték. Soha nem kötözködött senkivel, még csak egy hangos káromkodás sem hagyta el a száját soha. Olyan magának való ember, nem keresi a társaságot, a kocsma környékén is ritkán látni. Különös viselkedése miatt kiközösítették a cigányok, de nem fogadták be igazán a falubeliek sem. Amikor megnősült, a rokonságon kívül csak Józsi bácsit hívta meg az esküvőre. Az öreg segített neki a költözésben, a berendezésben is. Olcsón hozzá jutott egy házhoz a gyár közelében. A romos épületet Béla rendbe hozta. Mire kiderült, az asszony állapotos, már beköltözhető állapotba került a ház is.

Az öreg lehajtotta az első felest, aztán mindjárt rá a másikat is. Jobban esett így a sör, és a hatása is hamarabb jött. Megtörölte a szája szélét, de a bajszán még ottmaradt egy kis hab.

– No, akkor mi is van, Béla? Mi az a nagy szomorúság, ami a lelkedet nyomja? Mert, hogy a szavadat sem hallani napok óta, de hogy még a viccet se tűrd, azt már igazán nem tudom felfogni.

– Megöltem az asszonyt. – Mondta Béla halkan, nyugodt hangon, mintha csak az időjárásról beszélgettek volna.

Az öreg felemelkedett az asztaltól, de nyomban visszarogyott a székre. Csak nehezen tudott megszólalni.

– Jól értettem? Te megölted Julit?

– Meg.

Az öreg jó darabig csak nézett maga elé, nem tudott mit mondani. Amikor Bélát megismerte, nem gondolta volna, hogy a cigánysoron is élnek rendes emberek. Az előítélet mindenütt jelen volt, megosztotta a falut. A fiú más volt, mint a többiek. Munkát kapott a gyárban, és meg is becsülte. Soha nem késett, vagy nem tagadta meg, ha hosszú műszakot kellett teljesítenie többször, egymás után, mások helyett is. Tisztán, rendesen járt, mosott, vasalt magára. Nem ivott, csak nagy ritkán, ha elmentek a kollégákkal egyszer-egyszer egy kis esti kiruccanásra. Julit egy ilyen alkalommal ismerte meg. A fiatalasszony korán megözvegyült, alig egy évvel az esküvő után. Férje a vasútállomáson, részegen, kerékpárral nekihajtott a beérkező vonatnak. Béla magányosan élt, szülei már kis korában elmentek. Nagybátyja vette magához, de az is többször volt távol az otthonától, mint kellett volna. Csavargott az országban minden felé, soha nem időzött egy helyen hosszabban. Egyszer olyan sokáig maradt el, hogy az asszony kitette a szűrét. Béla jól tanult, de az érettségig már nem jutott el. Hamar megismerte az élet árnyékos oldalát, az éhezést, és a magányt. A nélkülözés pedig, nem tesz jót a szellem építésének, ott kellett hagynia a nagy reményekkel kecsegtető középiskolát. Julit nem szerette, vagy legalábbis, nem szerelemmel. Jólesett az özvegyasszony közeledése, mellette felszabadultnak érezte magát. Férje halála után, Julinak volt néhány próbálkozása, hogy enyhítse fájdalmát, de ezek a kapcsolatok nem bizonyultak tartósnak. Szabad prédának tekintették az urát elveszítő fiatalasszonyt, de hamar be kellett látniuk, Julinak többre van szüksége, mint amit ezek az alkalmi partnerek nyújtani tudnak számára.

– Gyereket akarok tőled. – Mondta Bélának, már az első éjszaka után. A férfit meglepte ez a gyors, és határozott fellépés, de nem haragudott érte.

– Korai az még, nagyon korai.

– Hát, az lehet, de te vagy az első férfi, akihez Pistám után hozzámennék. – Hízelgett Juli a férfinak.

– Hát, ha hozzám jönnél, az más. – Mondta Béla mosolyogva, és arra gondolt, amúgy is ideje már asszony után nézni, Juli meg éppen megfelelő számára. – Miért is ne, – fordult az asszony felé, – vágjunk bele! Ha hamar, hát hamar. Kit érdekel, mit mond a falu?

Ha az nem is érdekelte őket, mit szól a falu, az sokkal inkább, mit gondolnak a cigányok, akik nem fogadnak be fehér asszonyt maguk közé. Pedig, kénytelenek voltak odaköltözni a cigánysorra, amíg be nem fejeződik az újonnan vásárolt ház felújítása. Az az asszony házát eladták, nem akartak abban maradni, költeni is kellett volna rá, meg aztán, ha jön a gyerek, nagyobb kell, lehetőleg a gyár közelében.

Az öreg lassan, magához tért első meglepetéséből. Suttogóra fogta a hangját, de alig tudta visszafogni az indulatát, amikor megszólalt.

– Hogyan tetted, az anyád úristenit?

– Baltával.

– Mikor?

– Ma reggel, amikor eljöttem otthonról.

– Te képes voltál otthagyni az asszonyt, és bejönni dolgozni, mintha mi sem történt volna? – Emelte most már fel a hangját az öreg, de nyomban visszafogta magát, amikor meglátta a feléje irányuló tekinteteket. – Még két felest, és ennek is itt! – Mutatott Bélára.

– Találtam egy levelet az este. Mosni készült, és kiszedte a ruhákat a szennyesből, és az a kis levél kieshetett valahogyan a zsebéből. Nem vette észre. Én sem akartam elolvasni, de hát olyan feltűnő volt az írás. „Drága egyetlenem!” Így kezdődött. Akkor már tudtam, nem nekem szól, mi nem szólítottuk így egymást. – Mondta Béla szinte csak magának, lehajtott fejjel, nem nézett fel az öregre.

– Julinak szeretője volt? Ezt nehezen hiszem. Olyan jól megvoltatok.

– Nem csak hogy szeretője volt, de tőle van a gyerek is.

– Miket beszélsz? – Kérdezte az öreg felháborodással a hangjában.

– Úgy volt, ha mondom. Már csak egy hónap lett volna szülésig. A levélből minden kiderül.

Béla egy gyűrött papírlapot kotort elő a zsebéből, és átadta az öregnek. Az öreg nehezen, de végigolvasta az írást, közben bólogatott, és hümmögött magában. A kocsmáros kihozta a négy felest, és a bejárat felé mutatott.

– Na, ezek már megint itt vannak. Úgy látszik, keresnek valakit.

Az ajtón két egyenruhás rendőr lépett be, és ahogy észrevették, egyenesen Béla felé indultak. Két civil is jött mögöttük. Az egyik előre lépett, és Bélához fordult.

– Maga Korom Béla?

– Én vagyok. – Mondta Béla halkan, lesütött szemmel.

– Álljon fel! – Szólította meg a civil ruhás a fiatalembert. – Letartóztatom a felesége meggyilkolásáért.

Béla felállt, nem ellenkezett. Már nem hallotta, amit a százados mondott neki a jogairól, amikor a bilincset hátrakulcsolt kezére tették. Ürességet érzett, és megkönnyebbülést. Csak az ajtóból nézett vissza az öregre, aki még mindig azt a gyűrött papírlapot szorongatta a kezében.

Az öreg másnap bement a munkahelyére, hogy elhozza Béla néhány holmiját a szekrényéből, amire szüksége lehet. Pestre vitték a fiút, ott hallgatják ki, ott állítják majd bíróság elé. Elállt a lélegzete, amikor beillesztette a zárba a kulcsot, és tekintete megakadt az ajtóra ragasztott jelen. Egy balta volt.

  
  

Megjelent: 2015-10-07 16:00:00

 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.