VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Marton-Ady Edina: Fals hangok
Mintha ólomcipőben lépkedne. Ólomcseppekben tántorog a vér, csontjaiban ólom a velő, még a fejfájás, ami napok óta kínozza, az is ólomból feszül bele a koponyába. Nehéz a levegő odakint, egyre kevésbé meri beszívni, zárás előtt, a patikában vásárolja meg a dobozba zárt maszkokat. A lesötétített ablakon félrecsúszik a függöny, beszökik a szobába a napsütés. Olyan nagyon fehér, fáj a szobának, sziszegve ég a bútorlap, porszemek kristályosodnak bele a fénybe, kergetőznek, mint gyerekkora nyári éjszakáin a mező felett meglesett szentjánosbogarak. Már reggel óta pakol. Ruhák, takarók, konzervek kerülnek egymásra. Rendszerező elme, másodpercek alatt átlátja, hogyan fér a legtöbb tárgy a szatyrokba, minden rés telítődik, hasznossá válik a keze alatt. Egy dalt dúdol hangosan, a rádióban szólt reggel, nem tudja kirázni magából, talán így elfelejtődik. Ezt reméli. Szereti hallani a saját énekhangját, otthonosan ugrál a fals és tiszta között, jót mosolyog magán, ha nagyon hamis, ebben még ez is megengedhető. Soha nem tudta helyesen hallani a hangokat, már az énekórán Gabi néni is megmondta botfülű, de lelkes. A kórusba nem vették fel, pedig nagyon vágyott rá. A Brigi is odajárt, egyenruhában. Fehér blúz, piros nyakkendő, kék szoknya, fehér térdzokni, kétoldalt befont, hosszú barna haja a vállára lóg. Úgy énekelte a Májusköszöntőt, olyan csengő hangon, még ma is hallja néha, tavasszal, a még hűvös reggeli szélben, hallja a lábuk csattogását a járdán, háta mögött Brigi kopogó cipőjének léptei és énekli, vele együtt, az iskolába menet, csak úgy magának, néhol rosszul elkapott ritmusban, hogy itt van május elseje. Olyan régiek ezek a képek, nem is látja már az arcát a lánynak, csak a gesztenyebarna fürtökre emlékszik, a sampon illatára és a dallamokra, amiket megosztottak azokon a hosszú, lassú délutánokon, hazafelé. Mintha más világban élt volna, valami alternatív univerzumban, pedig hol volt akkor még a Csillagok háborúja vagy a Star Trek, csak hétköznapi sci-fi jutott a kiváltságosaknak, tárcsázós bakelit telefon és walkman, vékony ezüstpántos sztereo fülhallgatóval. Zizeg zsebében a mobil, előveszi a készüléket. Kékes fénnyel dereng bele a félhomályba. Az sms rövid, tíz perc múlva érkezem. Felszedi a szatyrokat, elég nehezek lettek, fájdul a válla. Napszemüveget biggyeszt a szemére, az ajtó mellé tett sámlira ül, kinyújtja a lábait maga elé. Lehunyja szemét a sötét lencse mögött, a fejfájás erősödik a tarkójában, meg kell keresnie a gyógyszert, meg kell nyugodni. A liftajtó fémes csattanással záródik be a földszinten, hangosan zörög felfelé. Soha nem használja. Ijesztő darab. Már hallja a lépteket, halk kopogás. Feltápászkodik, közben véletlenül fellöki a sámlit, hangosan dől el a linóleumon. Már nem tagadhatja le, hogy itthon van. Nyitja az ajtót, ott áll, ismerősen ismeretlen, már harmadjára jön. Egyesével nyújtja ki neki a szatyrokat, a nő mosolyog, kedves a mosolya, csinos asszony, hosszú barna haja van. Köszönjük szépen az adományt, mondja, ő bólint, félig hangosan mormolja el az örömmelt, majd bezárja az ajtót. Gyors, elnagyolt léptekkel ér a fiókhoz, dobozok, tégelyek közt matat. A kapszula felolvad a szájában, keserű a torka, nehéz a nyelés. Végigdől az ágyon, alkarjával takarja a szemét. Próbálja elképzelni azt a régi májust, a Dózsa György utca vékony járdáját, a huplit, ahol felborult a biciklivel, a fiatal lányt az egyenruhában, aki kiszaladt hozzá és fölé borult, hogy megnézze jól van-e, de nem látja. Csak az egyenruha kékje dereng elő, az előrebukó hajfonatok és közte egy idősebb, ugyanolyan mosolyú asszonyi arc, aki szinte énekelve, dallamosan azt mondja neki: Köszönöm szépen.
Megjelent: 2015-10-03 16:00:00
|
