VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Balázs Csilla Kinga: Lepkeszárnyak érintése a nyakamon
1.
(gyermekkarok a nyakam körül, szirmok egy nedves, fekete ágon. vérzékeny selyemhernyók, lüktető erek jácint illata. ide-oda repdeső virágok, lepkeszárnyak érintése a nyakamon)
•
– Adj egy puszit, mondom a fiamnak, mielőtt nekilódulok, vézna, puha gyermekkarok a nyakam körül, csak egyet kértem, búhh. – ? – Én téged mindjárt úgy, de úgy megeszlek. – Hogy? – Így. Hámm, hámm.
Mert enni KELL!
•
Beállok a sorba, a megroggyant hátú, beesett arcú férfiak, megereszkedett hasú nők közé, a mosogatólé és a görnyedt testekből pállottan felszálló reménytelenség langyos bűzébe, mire észbe kapok, már halkan kimondtam, de a surrogó autók zajában szerencsére nem hallotta senki, Abba, Atyám, minden lehetséges néked, vidd el tőlem ezt a poharat…
•
Mostantól ez lesz a nevem, a monogramom UP, - ezt írták a bilétára, amit kéz alól szerzett a szomszédasszonyom, Éva néni, az egykori kendergyár özvegy, sípoló tüdejű nyugdíjasa, Éva néni, aki naprakészen tudja, hol, mikor, milyen akció van, mit, hol lehet olcsón megszerezni, Éva néni, aki meleg fronttal, hideg fronttal dacolva hetente háromszor végigjárja a város turkálóit és fáradhatatlanul mossa, vasalja a Nyugat megunt, levetett gönceit, hogy hétvégén, a cserepes sori ócskapiacon belőlük kapirgálhassa össze a méregdrága gyógyszerekre a pénzt. Éva néni túlsúlyos, Éva néninek nem lenne szabad cipelnie, Éva nénit megműtötték a szívével, Éva néni 15 – féle gyógyszert szed, Éva néninek van hat egymással nem beszélő gyereke, Éva néni három gyereke külföldön él, három a fővárosban „szerencsétlenkedik”, ha szóba kerülnek, Éva néni csak legyint. Éva néni néha engem kér meg, értelmezzek neki valami hivatalos papírt, aminek a szövegét, bölcsészdiploma ide vagy oda, néha én sem értem, vörös arccal mutatja nekem a kifizetetlen számlák kötegét, húzok egyet. Ez a mi kis játékunk, egymás orra alá toljuk a kifizetetlen számlákat, azt fizetjük be, amit a másik kihúz: kártyázunk. Néha hoz nekem kóstolót a főztjéből, néha én viszek neki, az enyémből, bár mostanában inkább csak ő hoz, kitöltjük a lottó szelvényeket, mert Éva néni hiszi és tudja, hogy egyszer nyerni fog, hogy egyszer gazdag lesz, egyszer megmártózhat a tenger vizében, egyszer a levegőbe emelkedhet és körbeutazhatja az egész Földet! – Csak 3000 forint egy hónapra, - mondja nekem Augusztus 8-án reggel 8-kor – Tessék, megvan az ebéded. (zihál) … hétvégén is adják – (zihál) – kár lenne kihagyni. Kánikula van, a beültetett szívbillentyű félájultan dolgozik a mellkasában, Éva néni pontosan tudja, hogy ezzel a bilétával, (nem tudom máshogy nevezni), most sokat segített, hogy most ő testesíti meg számunkra a nem várt csodát.
•
A napsugarak tócsákba gyűlnek a visszeres lábú asszonyok talpa alatt, szétfolyik a szegénykonyha olajpárától fénylő, ragacsos kövein, néhány légy unottan a papucsom felé mászik, lassan halad előre a sor, szirmok egy nedves, fekete ágon.
U…… P….(teljes nevét adatvédelmi okokból nem adhatom meg) regisztrált hajléktalan, havonta 3000 forintba kerül neki a biléta, a mindennapi meleg étel, de amíg teheti, inkább pénzzé teszi az állami menüt, áldja meg érte az isten és én már megint feketézek, gondoltam, és ebben az elviselhetetlen melegben szédülni kezdek, mert ki kellett volna tenni egy cetlit az ajtóra, ki tudja, talán éppen ma toppan be a végrehajtó, először a számítógépet viszi el, a hűtőt, a mosógépet, - „Mindjárt jövök, várjon meg, uram, a tévét viheti, … beszéljük meg … ez a kapcsolat már senkinek se jó, de ne tűnjön el csak így! …. Semmi figyelmeztetés, semmi búcsú…. itt hagy egy vas nélkül, elpárolog, cserben hagy, felszívódik valahol az angol ködben, tudja, hogy most nincs munkám, hónapok óta nem tudom fizetni a hitelt, el fogják árverezni a lakást! Mégiscsak van egy közös gyerekünk!” Orromban lüktető erek jácint illata… fülemben még ott cseng anyám hol motyogó, hol felerősödő telefonhangja: – „Tudod, hogy (mindig) betegek vagyunk, vegyél vissza a hangodból, szállj le a magas lóról, fiam, szedd össze magad, fiam, oldd meg, fiam, van neked urad!”
•
van neked urad
van nekem
UP
Én
Vagyok
•
UP igyekszik mindig az ablak mellé húzódni, le kéne lépni oda, az utcára, gondolja, a szúnyoghálóról rétegesen válik a felhalmozódott, barna por, a mélyben, az úttesten, megállíthatatlanul surrognak az autók, bennük boldog emberek, hátul gyerekülések, céljuk van, cégük van, az én cégem a túlélés, „-na ugye, hányszor elmondtam, emlékszel? – Nem… – Én mindig csak majdnem esem össze, most is, most sem, azért sem döglök bele.„ Barátom, rokonom, testvérem, te, aki most ott lógsz vagy nem lógsz a világhálón és túlságosan bűzlök neked ahhoz, hogy ide gyere és átölelj, mielőtt szemérmetlenül kitörne belőlem a sírás, önző könyveitek között töprengő, vérzékeny selyemhernyók, autóitokban unatkozó, autóitokban kókadozó, autóitokban feszítő ti, ti… Izzadni kezd UP tenyere, feltűrt szárú, tüll nadrágjába törli, majd rászánja magát és leveszi a napszemüvegét.Valahogy nem illik ide ez a szemüveg. Mindenki őt bámulja. Ellenségesen. (?) Bizalmatlanul. (?) Szánakozva. (?) Kíváncsian.(?) Vörösen izzik a haja, pólója alól kicsúszik a melltartó fekete pántja, egészébe véve, tulajdonképpen, nagyon is szexi, högyös-bögyös, még mindig, ez az UP, a műanyag ételhordóval a kezében:hogy lehet ennyire idétlen, amikor leveszi a vadonatúj narancssárga fedelet, minden kiesik a kezéből, lehajol, jól be lehet látni neki, de hol van még a sor eleje. Leveszi UP a napszemüvegét – Menjetek már ti is a francba - ezt mondja a szeme, el is rebbennek a tekintetek, azonnal. UP nem dühös, egészébe véve nem is szomorú, csak rettenetesen fáradt. Ezek legalább nem beszélnek sokat, gondolja, surrognak a csöndben az autók, nézi a merőkanál útját, a láthatatlan vonalakat a hetven literes járdaszínű fazék és a műanyag ételhordók között, a kezet, ahogy kipipálja a bilétán a dátumot : – 2008 – 08 – 08. – Ma van az Olimpia megnyitója, - dörmögi egy agyonbagózott férfi hang, - jól kitalálták ezek, pontosan 88 perc és 88 másodperc, magyar idő szerint délután kettőkor kezdik. – Erről is lemaradunk – folytatja –, hogy rohadjon meg, vissza kell mászni az állványra, hogy rohadjon meg. UP 15 éve nem tud másként gondolni a másodpercekre, csak mint az infúziós üvegben hideg gyöngyökként felfelé pergő buborékokra.
2.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy rákos vagy? – kérdezte tőle hajnalban az éjszakás nővér, aki azon a héten kifejezetten UP miatt cserélt műszakot. A hegedűművésznő felült az ágyon, törékeny, madárra emlékeztető pici arca megnyúlt, ahogy felém nézett. – Az anyád rákos – válaszoltam mosolyogva és láttam, hogy a válasz jó kedvre deríti, megnyugtatja a hegedűművésznőt. Az éjszakás nővér elhúzta a száját, még mondott volna valamit, de éppen akkor gurították be AZT a nőt, már a folyosóról hallatszott a hangja, vitatkozott az ápolókkal, de felülni már nem tudott, a gurulós ágy megállíthatatlanul haladt a kórtermünk felé, micsoda út… A nyitott ablakon át még mindig csak a nyár csobog, szökőkútként hull a sápadt arcokra a lüktető erek jácint illata… és a kórterem ágyára rongybabaként átpakolt nő, az új beteg - jólfésült, fekete hajzuhatag a párnán,- csak beszél, csak mondja, mondja, levegőt sem véve, mert – Le kell szedni a meggyet, elrohad a fán, az a sok, az a rengeteg pénz, ááá! A lakk is meggyszínű a körmein, szépen ívelt, hosszú ujjai voltak, hadonászott a levegőben, – Mert megmondtam neki – hadarta –, ez nem mehet így tovább, mire kellettem én, a lusta disznó, megígérte, mennyi mindent megígért, az aljas, mit kaptam én tőle, csak a güri, csak a rohadt güri egy életen át, Peru, a Bahamák, Capri, a tenger, erre semmi, belőle is mi lett, nézzen már a tükörbe, ő is, a gyerek is, rá hasonlít, oldják meg, szedjék össze magukat, szálljanak le a magas lóról, megoldják, nem érdekel, az a sok, az a rengeteg meggy a fán, torkig vagyok, szedjék már ki ezeket a tűket, NEM KELL. Mintha fojtogatnák, visító hangja visszhangzott a kórteremben, elnyomta a madarak csicsergését, szép, parkosított kórház volt, a kertben ezernyi pillangó, ide- oda repdeső virágok…. Már az első éjszaka horkolt egy kicsit, a másodikon elviselhetetlenné vált, utállak, gondoltam, haljál meg. Belefúrtam a fejemet a párnába, akkor már nem is tudom, hányadik napja nem aludtak, az akkor még 25 éves UP, a hegedűművésznő meg az öreglányok, Abba, Atyám, minden lehetséges néked, vidd el tőlem ezt a poharat…
••
Nem volt olyan éjszaka, hogy ne nyöszörgött vagy sírt volna valaki és amikor végre kimerültek, a rákkal meg az emlékeikkel való viaskodásban, jött az éjszakás nővér, hozta a gyógyszereket, gépfegyverként kopogott a fapapucsa a folyosó kövén, feltépte a haldoklók csöndjét, a huzat megemelte a takarókat és UP felült az ágyban és ordított: – Ne vegyek neked egy gumitalpú cipőt, te érzéketlen állat?! Az éjszakás nővér nem mondott semmit, csak vigyorgott, jössz te még az én utcámba, kis ribanc, gondolta, eljön még az én időm és az öreglányok megszeppenve nyelték a pilulákat, de két nap után titokban megölelték U P -ot. – Köszönjük! – lihegték, mert a fapapucs végül mégis egy szekrény alján landolt, UP viszont, ahogy az várható volt, a gurulós ágyon kötött ki és az endoszkópos vizsgálat előtti beöntést az éjszakás nővér végezte, aki képes volt műszakot cserélni, kifejezetten amiatt, hogy a gumicső tüzes végét tövig lerágott körmökben végződő tömzsi ujjaival ő döfhesse bele UP gyulladt beleibe…. Ott feküdt UP, a gurulós ágyon, összeszorított fogakkal – azért se szólok, gondolta –, nem okozok neked ekkora örömet, a tengert képzelte maga elé, a végtelen hullámokban lubickoló napot, és a langyos sziklát, amin enyhén felkönyökölve hever, oldalára dőlve, lazán összezárt combokkal, de egy idő után nem bírta tovább. – Ha még egy millimétert nyomsz azon az átkozott csövön – vicsorogta –, esküszöm, én nyúlok be neked és belülről rántom szét a szádat! - aztán hirtelen, szaggatottan, kitört belőle a nevetés, a gurgulázó hangok kihallatszottak a folyosóra, ez hülye, - gondolta az éjszakás nővér, ez minden éjszaka a főorvos úrral pálinkázik, leterítik a fehér köpenyeket a földre, gurgulázó nevetés, elcsukló sóhajok és fojtott nyögések szivárognak ki a kulcslyukon át az imbolygó fényekkel megvilágított folyosóra, miért van az, hogy mindig az hagy cserben, akiről azt hiszem, hogy ő az utolsó, kérdezi UP, mert akkor nem lenne, ami fájjon, dörmögi a főorvos úr, már megint haldoklik a lelkem, zihálja, de a testem, legalább a testem, amíg lehet, és az elcsukló szavakat a kórtermekig sodorja a huzat és az éjszakás nővér tudja, hogy UPnak csak egy szavába kerül és ő repül arról az osztályról.
••
Igen, belelapoztam az öreglányok kórlapjaiba, kifaggattam a saját leleteit váró főorvos urat, a heréit már kioperálták, hatalmas herezacskói voltak, Bukowskinak lehetett ilyen, ha később Bukowskit olvastam, mindig az a főorvos úr jutott eszembe, jó volt szeretkezni vele, sperma helyett levegő lövellt ki belőle és ha túl sok pálinkát ivott, elsírta magát, duzzadt ajka remegő harangvirág, csókjai ide-oda repkedő virágok, ilyenkor faggatni kezdtem és a főorvos úr megnyílt és elmagyarázta azt is, amit nem lett volna szabad, amire talán nem is lett volna semmi szükség.
••
Pontosan tudtam tehát, hogy a tudomány ítélete szerint a hegedűművésznőnek is hetei, legfeljebb hónapjai vannak hátra. Nélküle megőrültünk volna, ha nem nevetett, akkor hegedült, ha az idő szép volt, - márpedig, ha jól emlékszem, ott mindig szép volt az idő, sziporkázva szórta ránk a fényét a nap, - kiosontunk a kórház hatalmas kertjébe, a kert legtávolabbi zugába. Egy óriási bokor fedezékébe menekülve játszott, guggolva, vagy a hálóingre sebtiben felhúzott kórházi köpenyén térdepelve, átszellemült arccal, behunyt szemekkel, a bokor leveleinek árnyéka meg-megremegett vékony, sápadt szemhéjain. A kerítésen túl, az úttesten, megállíthatatlanul surrogtak az autók és a járókelők kíváncsian forgatták a fejüket, mint a verebek, mert nem értették, honnan szól Haydn, Mozart, Prokofjev, és ezen nem lehetett, csak fuldokolva, fojtottan nevetni, mert mindent összevetve jól éreztük ott magunkat, a hatalmas, parkosított kórház puha pázsitján, a kórházi köpenyeken, a vidáman csobogó szökőkút közelében. A hegedűművésznő aznap délelőtt lázasan tervezgette, mi mindent fog venni a busás honoráriumból, amit a közelgő turnéján kap, Hollandiába és Norvégiába készült, nagyon várta, hogy utazhasson. – Most először megyek majd külföldre – suttogta izgatottan –, egész életemben éhbérért játszottam, egész életemben erre vártam, hogy végre kitehessem egy kicsit a lábam. Szemét Európa , szemét pénz, a hiánya vagy a bősége, de mindenképpen a pénz fog megölni titeket, gondoltam és aznap behunytam a szemem, mert a hegedűművésznő meg akart csókolni és láttam a két aranyszőke kislányát, ahogy ott állnak majd a temetőben és hull a könnyük, mint ősszel a frissen vágott virágok és tudtam, hogy sokáig fel sem fogják majd, mi történik, hol van az az arc, az a mindig nevető, törékeny, kedves, kicsi arc…
••
8 napba, 8 percbe , majdnem ∞ buborékba telt, mire kiderült, hogy nem értik, csoda történt, vagy valami tévedés, – Talán a laborban keveredett el valami, talán a véletlen, talán csak csoda- mondja a főorvos úr – egy biztos és csak az a biztos, amit magaddal hoztál, valamit, a véredben, valamit, ami csak az esőerdőkben él meg.
••
De aznap délelőtt, az endoszkópos vizsgálatok után, a hegedűművésznő még mindig Vivaldit játszik, délután a nyitott ablakokon át még mindig csak a nyár csobog, szökőkútként hull a sápadt arcokra a lüktető erek jácint illata… A körmeit meggyszínű lakkal festő, a meggytermést, a sok, megrohadó pénzt sajnáló nő már nem beszél, a kertben ezernyi pillangó, ide-oda repdeső virágok… A nő arca beesett, némán bámulja a hideg neont, ami érthetetlen módon nappal is világít, mint egy csirke keltetőben, a karjából csövek,vezetékek lógnak, már nem akarja kitépni őket, az infúzió meg megy bele az ereibe, szépen, a buborékok, mint a felfelé pergő gyöngysorok… – Ezt kapd ki! – mondtam a hegedűs csajnak és vágtam egy pofát, a kórteremben, az öreglányok előtt, ez volt a mi titkos kis játékunk, vágtuk a pofákat és vihogtunk, mint a katedra elé ültetett süldő leányok, harsogva nevetett az egész kórterem, nevetőgörcs volt ez, a javából, közben az az infúzió… Az éjszakás nővér egy pillanatra bedugta a fejét az ajtón, összenéztünk, tövig lerágott körmökben végződő mutatóujját szája elé téve jelezte, hogy ne szóljak, ne figyelmeztessek senkit, majd eltűnt. Tovább nevettem hát, az öreglányok is hangosan kuncogtak, jajgatva, mert fájt nekik a nevetés, szörnyű volt ez a szokatlanul heves nevető roham, ami végigsöpört a kórtermen, csak törölgettem a szemem, amikor lelassult a buborékok felszálló tánca és útjára indult az utolsó, megfontoltan, magát kelletve, ráérősen, mint akinek igazából teljesen mind-
1.
– Nem kérem azt a levest – mondja az ételosztó kéznek UP. – A másodikat sem, igazából… – Megeszed! – harsan a feje fölött egy ellentmondást nem tűrő hang. – Tessék?! – pillant fel UP. Belenéz az ételosztó asszony szemébe és egy pillanatra megint megszédül, úgy érzi, mintha egy meghatározhatatlan mélységű, hűvösen csillogó kútba zuhanna, egy végtelenül lassan mozduló, furcsa kaleidoszkópba, amiben színes üvegdarabkák helyett a múlt, a jelen és a jövő erő-terei, életének, arcának tükörcserepei alakulnak, hol sötét, hol élénk színű ábrákká, lassan, ráérősen, ahogyan a Föld forog, – Megeszed, fiam! – ismétli a szigorú, sötétbarna szempár, az ezer apró ránccal barázdált, mosolygó arc – mert enni KELL!
•
Van. Van nekem. Mindig is volt. Már hogyne lenne.
•
UP rápattintja a vadonatúj műanyag ételhordókra a narancssárga fedelet, – Köszönöm! – mondja kiegyenesedve, a hirtelen elmélyülő csöndben. Hangja halk volt, de tisztán csengő, mint a lepkeszárnyak érintése a nyakamon.
Megjelent: 2015-10-02 16:00:00
|
