VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Fülöp Gábor: Átköltözésem története (5. részlet)
Egyetemista koromban felmentem Weöres Sándorékhoz, akik akkor még a Törökvészi úton laktak. Szívesen fogadtak, utóbb jóba is lettünk, én bármikor mehettem hozzájuk, később Sabyi esküvői tanúm is lett a budai várban, Károlyi Amy, a felesége, megengedte, hogy járjak hozzájuk, ő szervezte a „társadalmi életüket”. Amúgy elég szigorú „felügyelet” alatt tartotta Sanyit, például, ha elment otthonról, rázárta az ajtót, hogy Sanyi ne mehessen ki piát venni. Sanyi viszont megvárta a postást és az első emeletről kötélen leengedett neki egy kosarat pénzzel, s a postás (természetesen borravaló ellenében) hozta neki a közeli boltból a cetlire felírt italt. Amy nem tudta, hogy a Sanyi hogyan is piált be, miközben be volt zárva. Egyszer Major-Zala Lajos svájci költő barátunkkal Egerben voltunk Sanyiékkal. Sétálgatunk a városban, apró házacskákból kikönyökölve néznek nénikék. Sanyi (ő kérte, hogy így nevezzük) megkérdezte az egyiktől, hogy ismeri-e ezt meg ezt a mukit (Sanyinak mindenütt voltak ismerősei). Mondják, hogy persze, ismerik, ez a süketnéma.tanár (aki süketnémákat tanít). Erre Sanyi teljesen döbbenten, az ő kisfiús hangján: Süketnéma? Hiszen két hete még beszéltem vele! Szintén Egerben. Elmentünk a Szépasszony Völgyébe egy hegybe vájt borospincébe. Fából ácsolt asztalok, akár a piknikezőknek a hegyekben, rajtuk szívek és egyéb bevésések. Bort rendelünk, Sanyi rögtön verset ír a sok bejegyzés mellé. A pincér kihozza az italt és (mivel akkor még talán én tűntem a legjózanabbnak a fiúk közül) bizalmasan megbök és azt mondja: „Egy kicsit bepiált az öreg, mi?”. Hallottam az egyetemen (ELTE), hogy Weöres valami magyar íróküldöttséggel volt Moszkvában. Nagy fogadást tartottak számukra, sok dumával és sok vodkával. Sanyit is felkérték az oroszok, hogy mondjon már valami pohárköszöntőt (a magyar küldöttség tagjai erre nem merték felkérni, mert sejtették, hogy ennek nem lesz jó vége). Sanyi szó szerint azt mondta: „Köszönjük a szép vendéglátást, de sajnálom, hogy a legnagyobb orosz író most nem lehet közöttünk, ezért emelem poharam Aleksander Szolzsenicinre”. (Szolzsenyicin akkor éppen szibériai száműzetésben volt.) Amikor legközelebb felmentem Sanyiékhoz (még akkor is Törökvészi úton laktak, csak később vettek maguknak egy villát valamivel feljebb), megkérdeztem tőle, hogy igaz-e a történet. Igaz – mondta. Kérdeztem, hogy mi lett a következménye itthon. „Hááát, behívattak a belügyminisztériumba.” – És, és, kérdeztem kíváncsian. „Megkííínáltak feketekávéval..” – „És? És:?” – Azt mondták, hogy Sanyika, ilyesmit nem szabad mondani. Vége. Persze, ehhez tudni kell, hogy annak idején, az ötvenes években Weöres Sándort azzal az ürüggyel bocsátották el az Akadémiai Könyvtárból, mert könyvtárosként haditikokat árult el a nyugati kapitalistáknak. Ugyanis járt itt egy „nyugati” könyvtáros küldöttség és Weöres az ajándékukat viszonozva Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmét adta nekik cserébe. Ez volt a hadititok. A szigeti vár védelme. Lenne még, de most csak ennyi.
Abban az időben, amikor végre megjelenhetett a Nagyvárosi ikonok című könyvének első kiadása, megismerkedtem Pilinszky Jánossal, utóbb jó barátok is lettünk, többször is jártam nála Hajós utcai lakásában, ahol a nővérével élt. (Érdekes fintora a sorsnak, hogy utóbb a kisebbik lányom a szomszédos Balettintézetbe járt, azóta azt is eladták.) A kötete első kiadásában bibik voltak, Pilnszky maga csinálta meg a korrektúrát a tőle kapott kötetben, sőt, sorokat is hozzáírt, melyek véletlenül vagy szándékosan kimarasztaltattak.
Major-Zala Lajost, a svájci magyar költőt (külön történet lenne a megismerkedésünk) annak idején én vittem fel Weöresékhez, Pilinszkyvel viszont ő hozott össze. Ezt csak azért említem, mert Major-Zala időnként leitatta költő barátainkat, így Weörest és Pilinszky is és felvette, amint ittasan szavalják a verseiket (akkor még nem volt mobil, meg diktafon, de neki volt egy kis magnója), íratott is velük verseket (mindig volt nála papír és golyóstoll), az egyik akciónál magam is jelen voltam az akkori Mártírok úti Paksi Halászcsárdában. Sajnos, Lajos ezeket a dokumentumokat sosem akarta kiadni a kezéből, most már ő is csak néhai, a svájci családja meg nemigen értékeli ezeket a dokumentumokat.
Újvidéken közben megjelentek a köteteim. Mire itt diplomáztam, a harmadik kötetem jelent meg, ezért az egyetemen különleges figyelmet kaptam a csoporttársaimtól és másoktól is. Ezt talán már említettem, nem erőltetem az öndicséretet, amúgy is kaptam eleget innen is, onnan is, értse ki hogyan akarja. Amikor például Bárczi Géza tanár úrnál vizsgáztam nyelvjárásokból (sosem kedveltem a nyelvészetet, kivéve a stilisztikát), látva az indexben a nevem és a szülőhelyem, megkérdezte: „Gábor, ugye, maga nem akar tanár lenni?”. Mondtam neki, hogy „isten ments!” Így átengedett… (Igaz, hogy utóbb tanítottam a pesti Radnóti Gimnáziumban, hogy meglegyen a tanári diplomám is, de erre szerencsére sosem volt szükségem.)
Vissza a sereghez. Ajdovscina, Szlovénia. Ahhoz már csakugyan protekció kellett, hogy Szlovéniában szolgáljam le a katonaidőmet és például ne Koszovón. (Akkor még nem volt az a Koszovó – Rigómező – amivé később vált.) A szlovénok útálták a katonákat, hibába mondták nekik a kricsmiben szlovén barátaink, hogy mi nem önkéntesek vagyunk.Utóbb hallottam, hogy „délen”, vagyis Szerbiában, Montenegróban, akár Macedóniában is a katonákat megvendégelték, ha kimentek a laktanyából, a szlovénok megszállóként tekintettek ránk, Edvad Kardelj ide vagy oda (akkor még élt). Könyvtárosként én ki-be mászkáltam, minden papír nélkül, vagyis illegálisan. Egyszer éjjel megyek ki a szomszéd kocsmába „zganje”-ért, vagyis törkölypálinkáért, amikor elém ugrik egy őr, rám szegezett puskával. „Stoj, ili pucam!”, vagyis állj vagy lövök! Mondom neki, lőjj és megyek tovább az üres butykosommal. De mire kiértem, ez az ijfonc (aki nem ismert) már riasztotta az őrséget, kiszaladt mindenki fegyverrel, mintha riadó lenne. Visszafordultam és „leejtettem” az üres üveget egy bokor mellé, de észrevették. Kikérdeztek, hogy hová indultam. Éppen a laktanyával szemben volt az ismert Fructal szörpüzem, melynek a portása „pult alól” árulta a szörpöt, s mondtam, hogy csak át akartam menni narancslét venni. Másnap a laktanya parancsnoka (aki nem azonos az imént említett ezredessel és különben rendes fickó volt) az egész zászlóalj előtt kifejtette (a nevemet nem említve és számomra semmi következménye se volt a dolognak), hogy milyen veszélyes dolog az, ha a katonák ismeretlen eredetű szörpöket vásárolnak, hiszem ezzel az ellenség megmérgezheti őket. Utóbb hallottam, hogy az ifjonc őr egy albán pasas volt, aki csakugyan éles lőszerrel töltötte be a puskáját (ami egyébként békeidőben tilos volt) és nagy szerencse, hogy nem sütötte el, mert otthon úgy szokta meg. Talán már hallotta az albán főnöke utasítását, aki utóbb testőrséget rendelt mögém, ha kimentem a városba. Ennek az előzménye az volt, hogy az egyszemélyes könyvtárat én három személyre fejlesztettem fel. Egy szlovén költő barátomat akartam oda felvetetni, ami elég nehéz volt, mert tizedesként szolgált és így nem lehetett máshová beosztani, mint keretlegénynek vagy kiképzőnek vagy már minek. Addig jártam az illetékes tiszt nyakára (rendes és művelt ember volt, őrnagyi rangban, ám ő volt egyúttal a politikai biztos is, tehát az történt, amit ő akart, többször segített is nekem, például abban, hogy ne kelljen hadgyakorlatra mennem), hogy „oda vezényelték”, azzal, hogy akkor egy szerb könyvtárost is fel kell vennem, akit nem én választottam ki. Egy könyvtári polccal elválasztav azontúl én nyugodtan fordítottam a hangjátékokat és írtam a magam hülyeségeit, amikor egyszer arra figyeltem fel, hogy valami üvöltözés van. A szerb könyvtárosom üvöltözött egy albánra, hogy „rohadt albán” stb. Erre előbújtam és helyre tettem a könyvtárosomat (akkor még nagyon ügyeltek arra, hogy semmi nacionalista megnyilvánulás ne legyen egyik oldalról sem), odaadtam az albán mukinak a kért könyvet (különben a Rilindja nevű pristinai kiadó ingyen küldte a kiadványait minden laktanyába is, így volt a könyveikból elég). Később kiderült, hogy tanárember és ő „itt” az albánok főnöke mint értelmiségi, ezután kaptam védőőrizetet, mert azt hitte, hogy majd a szerbek bosszút állnak rajtam. Én csak utóbb vettem észre, hogy mindig ketten járnak mögöttem este vagy éjjel (én akkor is kilógtam, de hogyan jöttek ezek ki, azt most sem tudom) és egyszer hirtelen megfordultam, s megkérdeztem tőlük, hogy mi a fenét akarnak? Akkor mondták, hogy engem védenek. De volt olyan is, hogy amikor beállítottam az őrségre némi pálinkával, az ügyeletes hadnagy riadóztatta (külön-külön) a laktanyában levő zenészeket és mulattunk reggelig az őrséggel együtt.
Na, de már korábban történt, hogy a budai Várban megnősültem.
Megjelent: 2015-09-28 16:00:00
|
