Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Szilágyi Rohini: A civódás csontja

 

Amióta az eszemet tudom, mindig veszekedtünk, Márta meg én. Nem kell nagyon komoly dologra gondolni, inkább csak piszkálódás volt ez, feszegettük egymás határait. Különben nagyon jól megvoltunk, eszünkbe se jutott, hogy el is lehetne válni.

A civódásnak többnyire nem volt tétje, vagy csontja, ahogy azt mi angolok mondjuk, egyszer azonban majdnem komolyan összekaptunk egy közönséges, hálószobába való bútoron – hiszen tudják, két ágy, egy akasztós, egy polcos szekrény, egy tükrös asztal, állítólag cseresznyefából – bár hallottam, hogy van Afrikában egy vérfa, annak is pirosas a színe, és a gyantája sűrű, mint a vér. Mindez nem sokkal az esküvőnk után történt. Én azt mondtam, vegyük meg, Márta kitartott amellett, hogy jó lesz a régi is. Nem volt jó, az egyik szekrény lába kitört, és egy könyv helyettesítette, a polcok leszakadtak, az ágyak nyikorogtak, kiálltak a rúgók, és – és – végül megvettük a cseresznyefát.

Ez se volt új, használtan vettük egy sötétképű brigantitól, aki kereskedőnek nevezte magát. A bútor olcsó volt, és nagy diadallal vittem haza. Márta mindjárt azt mondta, hogy szép, de valahogy – nem fejtette ki, hogy pontosan mi a baj vele, annyi biztos, hogy ez lett a csont – a civódás csontja, Erisz almája, idővel Erisz csontja is.

Ha valaki kihallgatott volna minket, amikor éppen Erisz csontjain vitatkozunk – de nem hallotta senki, és éppen ez a legnagyszerűbb a vidéki életben: az emberek kis házakban laknak, egész nap kapálhatnak a kertben, és a legközelebbi szomszéd is jó messze van.

Márta úgy ült le az új ágy szélére, mintha külön nekem tenne szívességet, és azt mondta, érzi, hogyan folyik az ereiben a vér. Én nem éreztem semmit, és nem is hittem el; aztán természetesen gondoskodtam arról, hogy az ágyat minél előbb felavassuk. Nem tűnt úgy, mintha Mártának valami baja lett volna a vérével vagy annak mérsékletével, és utána mindketten gyorsan elaludtunk. Azt gondoltam, ennyi volt, meg van bocsátva, hogy ki mertem dobni az ócskaságot – mondanom se kell, hogy az ószeres nem vitte el, föl kellett hasogatni, darabonként égettük el a kandallóban.

Hamar kiderült azonban, hogy Márta nem békült meg a cseresznyefával. Előbb csak azt mondogatta, hogy ez a bútor gonosz, az egész hálószoba megtelt gonoszsággal, amióta ezt a bútort hazahoztuk. Udvariasságból csak annyit mondtam, szívem, te hülye vagy, hülyeségeket beszélsz – de ezen nem lehet megsértődni, hiszen úgy kezdtem, szívem – nem igaz? Mártának más volt a véleménye, aztán azzal jött, hogy valaki van a fejében, egy hang, és azzal fenyegetőzik, hogy meg fogja ölni, két héten belül. Már most, a hangok nem ölnek, kettőig se tudnak számolni – de Márta tényleg nagyon rosszul nézett ki, úgy értem, sápadt arc, beesett szemek, remegő kéz, bizonytalan járás – aztán az is kiderült, hogy magas láza van. Nem volt mit tenni, a cseresznyefát száműztem a garázsba, amely különben is üresen állt. Márta a kanapén aludt, én meg sehol. Illetve a szőnyegen, de azt nem lehet alvásnak nevezni, amit én ott műveltem.

Visszavittük a bútort a brigantihoz, azt se bántam már, ha semmit sem fizet, csak tüntesse el. A briganti éppen nem volt ott a barlangjában, és a felesége régi ismerősként üdvözölte a cseresznyefát. Még eddig mindenki visszahozta, mondta az asszony, és nagyon nevetett. Most már elárulhatom, hogy meg van átkozva ez a vacak. Egy vénasszonyé volt, a világ lustája évekig föl se kelt az ágyból, mindenkinek azt szajkózta, hogy súlyos beteg. Igazából mást sem csinált, csak azon gondolkodott, hogyan végezhetné ki az ismerőseit – sorolta magában a neveket, meg a válogatott kínzást, amit éppen kieszelt. A fél világot elpusztította volna, ha teheti. Tipikusan az volt, ami a mesékben a gonosz boszorkány. Aztán meghalt a fia, talán az egyetlen, akinek nem kívánt rosszat, és ezt nem élte túl.

Körülnézett, mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy nincsenek a közelben idegenek, majd hozzátette: Egy szót se a férjemnek! Tudják, ez üzleti titok.

A pénzt persze nem adta vissza, de én már attól is boldog voltam, hogy Márta elismerte, Erisz ma véglegesen megnyugodhat – egy darab csontja sincs neki.

  
  

Megjelent: 2015-09-26 16:00:00

 

Szilágyi Rohini

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.