Videó

A Kincskereső videója.




Keresés a honlapon:


Kántor Zsolt: Kialudt szellem a test

 

Kialudt szellem a test

 

Újjászületés közben



Szerdán, tizenkilenc órakor adtad a tudtomra a fürdőszobából kikiabálva, hogy most kell elolvasnod valamit, amiről holnap muszáj egy kuratórium előtt beszélned. Ezért hagyjalak békén, különben is dolgoztál, fáradt vagy. Én pont nem akartam semmit, de úgy tettem, mintha érdekelne, amit kinyilatkoztatsz. Két szót odavetettem és behúzódtam a számítógép mögé. Vettem az adást.

Mintha az én tevékenységem nem munka volna, hanem permanens lógás. Oké. Végül is az egész életem üdülés. Legyen. Kékítőt old a kommunikáció vizében a sértettség, amikor hirtelen nem tudja, miért tapossa meg a másik individuum. A lényeg ilyenkor, hogy a megdöbbenést ne kövesse szemrehányás, se egyéb irritáció. Akkor megmarad a béke.

Néha ez a megnyilvánulás oxfordian tömörnek tűnik, ugyanakkor mégis gyanús, hogy mégis csak apokrif. Az ilyen kétértelmű allúziók biztos, hogy performatívak. A beszédaktus tett, cselekszi az egó. Az egzakt mellébeszélés meg ugyanolyan műforma, mint a vers. Rohamos leválás történik benne, amikor elkendőzi valaki a mondandóját, összekapaszkodik a ködösítéssel és mégis meg akar tartani valamit az egyenesség látszatából. Nem becsületes eljárás.

A mohó moha felissza ilyenkor a hallgatást is. De amikor a megajándékozott személy hozzáér, rögtön párává foszlik a csillogó hallgatás-csepp. És kiderül az emberi igazságról, hogy nincs. Az intenzív demisztifikáció persze rendre bizsuként hasznosul a beszéd iszappakolásában, mint egyszer s mindenkorra bebábozódó szöveg, ami nem tér a tudatban nyugovóra. Kimegy a testből és kering a lakótelep házai között, mint egy szépen összeszőtt szellem. A hermeneutika pisztolytáskájában pedig elsül a tönkölybúzás kifli. Elkezd rohadni. Mert az idő a hülyeség koordináta rendszerében is telik. Divergencia.

Amikor te valóban átmentél a másik szobába és leheveredtél a piros kanapéra. Én ezt lejátszottam legalább háromszor újra a fejemben és melléd ültem. Bergson szerint „A tartalom a múltnak folytonos haladása, mely rágja a jelent és duzzad, amint előre mozog.” Akár egy lehulló töltényhüvely. A vezér és a bástya marad csak a pályán. Az ellenség két csikóval és egy futóval szaladgál a hátunkon. Ha nem nézi el, legyőzi a szót a kezdeményező. A lenézés útja helyett a felfelé különböződést választja.

Kagyló pózban, hátulról egyesültünk, akkor láttam meg a szobád falán a neon installáció fényképét. Visszatartottam a lélegzetem, nehogy az ejaculatio praecox eredendő bűnébe essek, legyen az megcsinálva, az a hiányzó láncszem. Ami ilyenkor rákapcsolódik valami szabad vegyértékre és megszüli a boldogság hormon egyetlen, pici cseppjét a szívben. Ah. Tehát a dugást és a filozófiát mindig párosítottam a fantázia nagy képzelőerejével, amit kiszívtam most belőled a hátadon keresztül. Szinte a gerincedig kidörzsöltem a húsod a borostákkal. Azt mondtad jól esik. Kedveltem a hozzáállásod a szexhez, hogy verbálisan is élveztél, minden érintést jutalmaztál, még a lábujjaim mozgását is az alsó lábszáradon. Szeretek azért közben magammal is foglalkozni, felépíteni valami emléket, ami több lesz, mint test, több lesz, mint hús-vér. És tudni lehet majd arról az emlékről, hogy melyik eggyé válást idézi.

Szóval, megpillantottam a Szabadság-szobor sziluett képmását és rögtön beugrott, hogy minden meg van már megint konstruálva, minden fel van már találva, mit tegyek hozzá én, a befogadó, aki most épp nem befogadok, hanem tuszkolom befelé magamat egy pici töltényhüvelybe, hogy kisajtoljam a szabadságom aktuális, folyékony emlékművét. Persze be kellett látnom, annak a szervnek, ami alul engem képvisel, nincs szüksége a gondolkodásra ahhoz, hogy legyen. Elvan etűdök, installációk és kronológia nélkül is a dolog. Túlcsordul önmagától, attól függetlenül, hogy például a száj mit mond. A pulzus mennyit ver? S oly annyira az érzések sem billentik ki kényes egyensúlyából a szervert. Te hívtad így az énem legérzékenyebb részét, bár minden profán megnyilatkozást kárhoztattál, de iróniád az aktus végére mindig elhal(ványul)t.

A túlcsordulásról próbáltam elmélkedni, persze először az edény jutott eszembe, amiben felforr a tej, de végül egy feneketlen örvénynél kötöttem ki, aminek nem láttam a mélyét, mert te húztál kifele belőle és magadba fogadtad túláradó tartalmamat. S közben hátra sandítottál, már amennyire tudtál. „Fogd meg a mellbimbóm!” S ettől lettem kész. Jó illatod volt, az a fajta, túlfűtött forróság, amiben még benne van a tegnapi mosdás. S az utcák, amelyeken végigtrappoltál gumipapucsodban. A terek, amiket érintettél a nézéseddel, a kirakatok, ahonnan megkívántál egy-egy topánkát vagy blézert. Benne volt a testedben a szellem, ami mindenért hálás és örül mindannak, amit az élet odaad. Akkor mondtam is magamnak, nagy mázlista vagyok, hogy visszafogadtál a házadba.



Hát igen. A közösülés velejárója, sőt esszenciája a kedvesség, ami benned túlömlött akkor – és ettől lettem igazi férfi. Magam is tudtam másik lenni, nemcsak maga(m). Azután persze még a kielégülés pillanata előtti másodpercek se teltek rosszul. A szabadság szoborra néztem és láttam, hogy hárman tartják a pálmaágat. Nem egyedül viselik el a sikert. A fény-mű megmutatta ezt is. Ott a teremtés, kinyilatkoztatás és a megmentés/megváltás hármassága. A fej, tor és potroh. Ahogy tanultuk biológia órán. S valóban hatalmas közhely lesz minden bölcsesség. Ahogy te mondtad, az idea idiótái a legboldogabbak. De mégis igaz, hogy a természet felett van egy tekintet, egy nézés, ami archiválja az eggyé válásunk filmjét. Néz a pohár vízből, az asztalra dobott fülbevalód kék kövecskéjéből és az ő jelenlétének kedvelői nagy békességben élnek, mint mi. Nincs bántódásuk. Jaj!

Kockán nyert pálya. tolerancia-bútorok. Barokk és gótikus szavak, szobrok, kancsók. Egy menüett. Thonet székek között. A hegedűvezér biccent. A csillár csilingel. Egy film közepén vagyunk. Gondoltam és rohantam a fürdőszobába zuhanyozni. A becsukott centrifugán ott volt a jegyzetfüzetem. Az is csukva. Kinyitottam a lábujjaimmal, mert a kezeim vizesek lettek. Pont az alábbi mondatnál nyílt ki.

Ha valaki olvas egy szöveget és megérti úgy rendesen és a szívébe gravírozódik a jelentéssűrűség, akkor az által rögtön és örökre ő is a mű szerzőjévé válik. Legalább is ki akar törni a puszta, megfigyelői létből, a beszéden át, a megfogalmazáson keresztül, a szavak által, még csak nem is az idő alá akar bújni, mert az idő akar kitérni ő előle, hanem a befogadói státusztól menekül. Olvasás közben átvált. Szerzővé lesz. Verbális inspirációk tartják össze az akarást és a megmunkálást? Nem. A bensőben ez egy súly. Hologram-szerű hübrisz, homunkulusz. Ezekkel bíbelődni, mi közben te visszamész a könyvbe és szundikálsz a sorok között, írói feladat. Feladtam rád a pici köpenyt és betakartalak egy földrajz atlasszal.

Nem lett fétis az ihlet. Ha az ember közeledni kezd saját vélt középpontjához, ahhoz a maghoz, ami kizárólag az övé és amitől, mint mindenki más, ő is kivételes, megismételhetetlen, egyszeri lény, akkor nem a remélt beteljesülés vár rá, hanem a lehetetlenné válás. A beteljesülés közeledtekor is egyre felfoghatatlanabb válik, hogy voltaképpen minek is kell beteljesülnie. Egy régi Kántor Zsolt levélből jött ki egy intuitív mondat. JÉZUS KRISZTUS ADTA ODA EZT AZ ALKALMAT IS.

A számoktól mindig egyforma távolságra vagyunk. (Az elvont és a véletlen soha nem keresztezhető.) Analízis kell, forró gravitáció. A pillanat begörbül. A trigonometria és a legcsinosabb szintagmalánc párosa a kvantumfizika beszéd-horizontján vert akkor este a szobánkban tanyát. Mind a ketten levettük a zoknink előtte.

  
  

Megjelent: 2015-09-21 16:00:00

 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.