Keresés a honlapon:

Berecz Ágnes Gabriella: Rémálom

 

Ködös út. Nem sűrű, átláthatatlan, gomolygó tejföl, csak épp annyira ködös, hogy az utcai lámpák sejtelmes folttá halványulnak. A barátnőm háza rémlik, betegen fekszik, nem tud kikísérni, a kulcsot bedobom a levélszekrénybe. Tőle jövet szaladok az utcán, félek a sötétben, kutyák vonyítanak, s valami védelmet remélek attól, ha kiérek a főútra a villamosmegállóba.

Ott se kisebb a homály. Kiállok a sínre figyelni, a távolban mikor tűnik fel a villamos gombfénye. Meresztem a szemem, nem látom. Balra, kissé távolabb, szennyes kis étterem vagy kocsma ablakából némi életjel szűrődik ki, amúgy sötétek a szemközti épületek, az úton autók se járnak. Újra és újra lelépek a sínre: hol marad a villamos? Már vacogok, a félelem vaskos kötele a gyomromra csavarodik. A villamos talán már elindult a végállomásról, csak a köd miatt nem látom, talán mindjárt felbukkan az a megmentő kis fénypont ─ bíztatom magam, de nem jön, hasztalanul reménykedem. Toporgok, a cipőm nem kopog, nincs semmi zaj. Az árnyékok is nyirkosak, percről percre hidegebbek, szidom magam amiért szoknyában jöttem, nadrágban nem fáznék ennyire. Harisnyás lábam összeszorítom, ismét igyekszem győzködni magam:

– Nem lesz semmi baj, még pár perc, jön, ki lesz világítva, rendben hazaérek.

Hogy honnan bukkan elő a férfi, nem tudom. Egyszerre csak ott áll mellettem, előzmény nélkül, pont olyan megmagyarázhatatlanul, ahogy az éjszakától a rettenet érkezik. Hirtelen megragad.

– Most szépen velem jössz! – mondja. Rekedtes hang. Dermedten nézek az arcába: fekete haj, sötétbarna bőr, az orra jobb oldalán forradás, és a szeme, a szeme… eszelősen szomjas és mohó. Nem sikítok. Bénultan nézem, próbálok elhúzódni.

– Nem értem kérem – nyögöm, de a szorítása nem enged.

– Velem jössz – ismételi határozottan. A mondat után vastag, húsos ajka nem záródik be teljesen. Talán a nyugalma a legijesztőbb, az parancsolja, hogy észnél kell lenni.

– Hová? – Közben viszolyogva nézek a karomat szorító koszos ujjakra.

– Van az Ecserin egy bódém, oda.

– Minek? – Mögé, a távolba pillantok, jön-e a villamos, érkezik-e segítség, merre kéne menekülni?

– Van ott egy bódém – ismételi – Ha kussolsz, nem bántalak, csak megmarkolászlak és jól megtömlek. Szereted, ha tömnek? Jó lesz, meglátod!

Úristen, most mit kell tenni? Száguldoznak a gondolataim mikor felfogom a szavak értelmét. Iszonyat és undor tépne ki a keze közül, de úgy érezem, nem tart meg a térdem. Erő, erő kell valahonnan! Hirtelen kirántom magam, fordulok, futásnak eredek, lélekszakadva rohanok, nem hallom magam mögött a cipőjét, de illúzió, hogy elenged. Sose voltam jó futó, loholhatok, nincs semmi esélyem, pár méter után elkapja a csuklómat, durván megránt, cibál vissza a megállóba.

– Hagyjon! – kiáltom könyörögve, de nem indítja meg.

Ziháló mellemet nézi vérmes reményekkel:

– Micsoda érett, harapnivaló csöcseid vannak! Hallgass! Megmondtam, hogy ne csapj zajt! Nem akarlak bántani!

Próbálok egyenletesen, lassabban lélegezni.

– Csak higgadtan, kislányom! – szól anyám a hátam mögött – Okosan! Nézd, nem ütött meg, nem tűnik túl agresszívnek! Beszélget. Szedd össze magad! Először is ne lássa rajtad ennyire az iszonyt!

– És ha zajt csapok? – kérdem annyira fegyelmezett hangon, amennyire csak telik.

– Akkor előveszem a sósavas üvegemet, leöntelek és elcsúfítom a szép fehér arcodat!

– Ne hidd, hogy nem teszem meg! – teszi még hozzá.

Újra anyám hangját hallom: – Figyelted ezt a „ne hidd, hogy nem teszem meg”-et?! Ez bizonygatás, nem fenyegetés! Ha észnél vagy, megnyerheted a játszmát! Lapozd fel a pszichológiakönyveidet!

Kattog az agyam ─ mosolyogni! ─ pörgetem a lapokat ─ az istenit! ─ kiesik a kezemből, hol várat magára már ennyit a villamos? Jön! Már jön! ─ ujjongok magamban, bár elég messze van még az a megmentő kis fény. Mosolyogni!

– Ugyan! – mondom gyatra, inkább vinnyogásnak ható nevetéssel, próbálok kedélyesebb hangot megütni.

– Egy ilyen intelligens kinézetű férfi hogy tenne már ilyet?

– Intelligens kinézetem van? – kapja be a horgot, és torz arcában, a fekete nemezkalap alatt megcsillan a véreres szempár.

– Határozottan – jelentem ki most már bátrabban.

– Jól van kislányom! – dicsér meg anyám – jól csinálod, csak így tovább!

A férfi megkérdi, miből látszik, hogy intelligens, azt felelem, a tekintetéből meg az összhatásból.

– Nem hiszed, hogy előveszem a sósavas üveget?

– De, igen, csak biztos vagyok benne, hogy Ön ennél sokkal lovagiasabb.

– Nem futsz el?

– Nem. Szívesen beszélgetek Önnel.

– Az előbb miért futottál?

– Megijedtem. Olyan váratlanul lépett mellém.

Lazul a szorítás a karomon. Jó. Csak ne reszketnék ennyire! Közeledik a villamos. Két-három megállónál már nem lehet messzebb. A belső remegésem sem enyhül.

– Hogy érted, hogy lovagias?

– Hát úriember, aki egy hölgyet hazakísér.

– Úriembernek látszom? – kérdi szó szerint meglepetten.

Végignézek kifényesedett, fekete zakóján és viszonylag tiszta ingén, s fennhangon kijelentem, hogy igen. Begördül a villamos. Kiáltsak a vezetőnek? Nincs is vezető, a második kocsi áll meg előttünk, teljesen üresen.

– Hova mész? – kérdezi míg felszállunk, észre sem véve, hogy az Ecserivel épp ellenkező irányba.

– Haza – a hangom halk. A férfi ránt egyet rajtam, a csuklómnál fogva egy ülésre penderít. Nincs a kezem ügyében egy nyomorult vészfék-fogantyú? Hát nincs segítség?

Leül velem szemben, vastag combjai közé szorulok, összehúzom magam, a térdemet szorosan zárom, csak a nadrágja súrol, egyelőre nem ér hozzám. Végre elengedi sajgó csuklómat.

– Hol laksz?

– Csak pár megálló.

Hosszan néz, koszos kezével az állam alá nyúl, maga felé húzza az arcom, másik kezével a mellényzsebe felé mutat.

– Tényleg itt a sósav, elővegyem?

– Ne! – mondom rémülten.

– Akkor ne ellenkezz! Szép a bőröd! – húzza az arcom maga felé, közel hajol, meg akar csókolni. Épp csak el tudom rántani a fejem, a csókja a nyakamat éri. A hajamba markol, szorítása erős, elhúzódni lehetetlen. Érzem vastag ajkának nyálát a nyakamon, végtelenségnek tűnik mire abbahagyja. Undor és szégyen fojtogat, ráng a gyomrom, a könnyeimmel küzdök.

– Kislányom, ne hisztizz! – anyám ordít – erre neveltelek? Több fegyelmet! Használd az eszed! Az én lányom nem omlik össze!

A férfi még mindig éhesen nézi a nyakam. Tetszett neki, megismétli, a számról hál’ isten megfeledkezik.

– És Ön merre járt? Mulatni volt? – beszéltetni kell, döntöm el, addig se matat a nyakamon. Két megállón túl vagyunk, még kettő és megérkezem. Feltéve, ha hagy leszállni, de jaj, mi lesz, ha nem hagy? Úristen, mi van, ha itt tart?

– Mulatni? – kérdez vissza – hát részeg vagyok én? Úgy nézek ki?

– Nem, dehogy, csak arra gondoltam, hogy az étteremből jöhetett.

Míg válaszol, keze a térdén, ez jó. Megtudom, hogy az öccsénél volt. Mit kéne kérdezni, hogy eltereljem magamról a figyelmét?

– Van családja? – még két megálló, Istenem segíts!

– Nincs. Volt feleségem, de elment. Rohadt ribanc! Mind rohadt ribancok vagytok! Te is!

– Nem vagyok – láthatóan meghökkenti amilyen határozottan jelentem ki – rendes nő vagyok.

– És szép a combod! – vigyorog, ujjai a térdemen, csúsznak a szoknyám alá.

– Nem kell félni – mondja – micsoda húsod van! A pinád is ilyen jó?

Kúszik a keze felfelé, tolom el magamtól, mire egyre durvábban markolássza a combom. Vigyorog: – Ellenkezz csak!

A következő percben halálra válok, mert a másik kezével bicskát vesz elő a nadrágzsebéből. Fél kézzel kipattintja.

Dermedten nézem, amint közelít vele a combomhoz, felsikítok:

– Ne! Az Istenért! – Kétségbeesve hadonászok, leszorítja a kezem.

– Nem kell félni! – ismétli dermesztően és felhasítja a combomon a harisnyát. Nem sérülök meg, elteszi a bicskát, most már a csupasz lábam markolássza, egyre feljebb, feljebb, a harisnyafoszlányokon át közelít a bugyim felé. A másik érdes vasmarkával a hadonászó kezeimet tartja távol.

– Harapsz? – tetszik neki, röhög, nem túl dühösen szájon vág. Az arcomhoz kapok, ég, de nem vérzik a szám. Mikor felnézek, látom, hogy a kezében laposüveg van, átlátszó folyadékkal.

– Kinyissam? – kérdi villanó szemmel, ezúttal komolyan fenyegetve. – Ne merj még egyszer megharapni!

Bólintok. Megállunk, szinte rimánkodva nézek az ajtó felé, de nem száll fel senki.

Hátrébb húzódni, beleolvadva eltűnni az üléshuzatban, térdemet egymáshoz préselni amennyire csak lehet, ám a keze nagyon erős.

– Szeretem, hogy büszke ribanc vagy! – magabiztossága a megtapasztalt erőfölényből táplálkozik, a bugyimnál matat.

– Most kell leszállni – határozott mozdulattal felállok. A lendületemtől megriad, erre nem számított. Keze kicsusszan a szoknyám alól, ő is feláll. Igazgatom a ruhám, az egyik kezével a csuklómat szorítja ismét, a másikkal durván a mellembe markol, nagyon fáj. Végre leszállunk. A kezemet nem ereszti. Hátha a vezető meghallana! Segítségért kiáltanék, de a villamos máris tovagördül, körülnézek: sehol egy lélek. Anyám súg:

– Nem pánikolsz, nem bőgsz, gondolkozol!

– Hazakísér? Itt lakom, nem messze.

Elengedi a mellem, szorosan magához ránt, keze megint a szoknyám alatt, a fenekem fogdossa, a szakadt harisnyafoszlánytól nem találja a bugyim szélét.

– Úgy is jó – mondja. Rogyadozik a térdem, alig tudok mellette menni, a csuklómon abroncs.

– Nem futok el, elengedheti a kezem – próbálom megnyugtatni. Ekkor kapcsolok: azt hiszi, hogy egyedül lakom. El kell játszani és megmenekültem. Bárcsak a férjem ébren lenne még, jaj, bárcsak ébren lenne!

Megyünk a sötét kis utcában. A lámpákra akácok hajlanak, a köd egyre sűrűbb.

Egyszer csak nekidönt egy házfalnak, teljes testsúlyával nekem feszül. Két kézzel cibálja felfelé a szoknyámat. Térdével a combjaimat feszítené szét, iszonyú erővel furakszik, hasamon érzem merev hímtagját. Megint a nyakamba csókol, nem tudom eltolni magamtól, alig kapok levegőt.

– Ne, ne itt! Kérem! Mindjárt hazaérünk – mondom fuldokolva.

– Ez jól sikerült mondat volt! Gratula! Tarts ki, mindjárt otthon vagy! – hallom anyám bíztató szavait. – Csak azért imádkozz, hogy ne legyen ideje elővenni a sósavas üveget, amíg a kutyát kihívod a házából!

Határozott léptekkel jön mellettem, a csuklóm is elengedi, úgy érzi, nyert ügye van. Sikerül rámosolyogni, megyünk. A blézerem zsebébe nyúlok, a kulcs megvan! Nem. Előbb a csengőre kell ráfeküdni! Megyünk, megyünk, az ablakok vaksötétek, csak pár ház, de végtelen hosszúnak tűnik az út. Órák? Évek? Csak megyünk. Pár lépéssel azelőtt, hogy a kapunkhoz érünk, halkat füttyentek, s a kutya máris ordítva indul a kert végéből. A támadóm megriad, bizonytalanul lassít, de már ott vagyunk, teljes erőmből nyomom a csengőt. Abban a pillanatban, mikor a kutya hatalmas döndüléssel, ugatva a bádogkapunak vágódik, felgyullad a kinti villany s a férjem megjelenik az ajtóban.

– Fogd meg Bencus! – kiáltja, nem számít, hogy a kapu még csukva van. Undorító támadóm féregként hátrál egy lépést, látszik a dilemmája amint a zsebe felé nyúl, ám inkább sarkon fordul s hanyatt-homlok menekül.

– Ne üldözd, segíts! – kérem a férjem, mikor utána akar indulni. Remegő kézzel zárom be magam után a kaput, betámolygok a házba. A férjem döbbenten néz a szakadt harisnyás lábamra:

– Mi történt?

– Mi történt? – makogom vissza értetlenül a kérdést.

Számonkérőn förmed rám:

– Azt kérdeztem, mi történt?

– Drágám…

A „Drágám” már fenyegetve ordít:

– Mi történt???

A hangsúlya a szívem vagináját marcangolja véres húscafattá, bő lucsokkal a szerelmünk mocskolódik be.

– Semmi – felelem, mikor felfogom, hogy mi az egyetlen, ami érdekli. – Nem történt semmi – ismétlem a fürdőszobaajtóból. Mintha kegyes hazugságot fogadna el, bólint, elfordul, majd újsággal a kezében kényelembe helyezkedik.

Egyre csak sikálom magam a zuhany alatt, eszelősen dörzsölöm a bőröm. Le kell tépni, el kell tüntetni az összes érintését, a szavát, a leheletét, a nyálát! Szappant, szappant még! Másik csontokat, másik húst, másik bőrt, másik lelket! Nem is törölközöm meg, a köntösömbe bújva vánszorgok el az ágyig. Nincs erőm felhajtani a takarót, csak végigdőlök rajta.

Leejtem a fejem s azonnal mély álomba zuhanok. Álomtalan álomba. Álom-semmibe. Rémület-ködtelen, hermetikusan zárt Semmibe. Ahol nem erőszakol meg a férjem.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-08-31 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.