Horváth János: Egy hullámhosszon
– Bocsánat, nem tudja, miért van itt ilyen sötét?
– Ki az? Ki szólít? Sajnos, nem látok semmit.
– Jaj, ne haragudjon, csak így ismeretlenül megszólítom! Márta vagyok.
– Semmi baj, kedves Márta. Az én nevem Ernő. Nem tudok a kérdésére válaszolni, csak nem olyan régóta vagyok itt. Még fel sem ocsúdtam kiszolgáltatott helyzetemből, és máris itt találtam magam.
– Én sem lehetek régóta itt, kedves Ernő. Nem tudom, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, de azt hiszem, elaludtam. Ez az utolsó, amire emlékszem… Ön nem fázik? Olyan hideg van itt.
– Most, hogy mondja... Nem tudom, mi ez a különös érzés, de a hangja olyan kellemes, olyan megnyugtató.
– Ne mondjon ilyeneket, kedves Ernő, mert még azt hiszem, udvarol nekem!
– Látja, ez az. Valamilyen vonzalom lehet… Igen, ön határozottan vonzó.
– Biztosan nem látja, de elpirultam.
– Nem. Nem látom, így igaz, de érzem. És ez a különös.
– Akkor ezt érzem én is. Nagyon jólesik, hogy szóba áll velem, pedig már majdnem beletörődtem, hogy egyedül kell várakoznom, ebben a hűvös, és sötét helyiségben.
– Ez csak természetes, hogy nem utasítok vissza egy hölgyet. Olyan kedvesen kérdezett.
– Látja, egész életemben nem találkoztam hasonló férfival, aki azonnal szimpatikus volt, és nem okozott csalódást, amikor megszólalt.
– Nem lehetnek kellemes tapasztalatai.
– Ó, nem, ne gondolja, hogy panaszkodom, nincs miért. Szép életem volt. A férjem elhagyott ugyan, de nem váltunk haraggal el. Gyerekek nincsenek, így tudtam utazni, világot látni, volt mindenre időm.
– Miért beszél múlt időben, kedves Márta, ma már nem így van?
– Nem is tudom. Annyira megzavart ez a helyzet. Néha arra gondolok, hogy ismerjük-e a múltat, ismerjük-e magunkat annyira, hogy merjünk jövőt tervezni. Érti ugye, hogy mire gondolok?
– Értem, kedves Márta, persze, hogy értem. Nem akarom elkeseríteni, de azt hiszem, be vagyunk zárva.
– Ezt hogy érti, Ernő?
– Nem is tudom, talán fizikailag is körbe vagyunk véve, de nem erre gondolok.
– Csak nem arra gondol, hogy tehetetlenek vagyunk?
– Valahogy úgy, kedves Márta. Ön nagyon vonzó. A hangja is, de a beszélgetésünk során kibontakozó személyisége is egyre jobban megfogott. Ugye, nem bánja, ha ilyeneket mondok?
– Mondtam már, Ernő, hogy jólesik. Az érzés kölcsönös, higgye el! Zavarba hoz, és ne lepődjön meg, hogy ezt mondom, de annyira bizsergető, jó érzés magával társalogni. Lehet, hogy mi már régóta ismerjük egymást?
– Nem hiszem, hogy találkoztunk volna, de nem kizárt, hogy a tudatunk mélyén már vágytunk egymásra, vágytunk erre a találkozásra.
– Jaj, Ernő, igaza lehet. Most mégis, olyan furcsán érzem magam. Annyira zavar, hogy nem láthatom. Bevallom, most egy kicsit odabújnék magához, egyre jobban fázom.
– Éppen erről akartam mondani valamit.
– A bezártságról?
– Nem is tudom, hogy kezdjem.
– Vágjon a közepébe, Ernő, de kíméletesen, ha lehet!
– Azt tudja, Márta kedves, hogy minden érzés az agyban keletkezik? A hideg, a fájdalom, a félelem épp úgy, mint a szerelem.
– Ó, igen, Ernő, tudom, mire gondol…
– Igen. Nem vagyok biztos benne, csak sejtés. És még meggyőződni sem tudunk róla.
– Tehát nem működik a testünk, mégis azt érezzük, hogy működik, mert az agyunkban megjelennek ezek az érzések?
– Nagyjából így van.
– Akkor hogyan van az, hogy beszélünk egymáshoz, és értjük egymást? Miért?
– Gondolkodtam ezen is. Azt hiszem, gondolatátvitel. Annyira érezzük egymást, ahogy mondják, egy hullámhosszon vagyunk, Márta.
– De én azt hiszem, beleszerettem magába Ernő, most mit tegyünk?
– Igen, érzem Márta, és én is szeretem, de nem tehetünk semmit. Ez a mi tragédiánk.
– Hogy akkor találkoztunk, amikor már nem is létezünk?
– Nem Márta, még létezünk. Csak a testünk már nem él. Az agyunk még az utolsó pillanatig is működik. Lehet, hogy…
– Nem. Nem akarom tudni Ernő. Fáradt vagyok, azt hiszem, el fogok aludni, ha nem bánja.
– Nem bánom Márta kedves, nem bánom. Szép álmokat, drágám!
– Szép álmokat Ernő kedves, szép álmokat!
A terembe két fehérköpenyes férfi lép be. Az egyik odamegy a lélegeztető géphez, és kikapcsolja a főkapcsolót. Az éles sípoló hang végre megszűnik. A monitor elsötétül, csend és végtelen nyugalom telepedik a légkondicionált kórteremre.
Megjelent: 2015-08-28 16:00:00
 |
|
Horváth János (Budapest, 1952) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
