Keresés a honlapon:

Szappanos Gábor: Hajnal Pál kettős öngyilkossága

 

Hajnal Pál egy kis kövér, szürke hasú felhő peremén ült, és saját temetésének előkészületeit figyelte.
Szánalmasan kevesen jelentek meg végső búcsúztatásán: egyetlen fia, a menye, az unokája meg néhány – egészen pontosan három – falujabeli, aki vette magának a fáradságot, és télvíz idején is hajlandó volt felutazni a fővárosba. A hegyoldalban elterülő, városrésznyi sírkert kisebbik, kevésbé finom ravatalozójában gyűlt össze a gyülekezetnek nemigen nevezhető hat ember.
A magasból nem látott be a ravatalozóba, de tudta, hogy ha lepattanna kényelmes ülőhelyéről, leereszkedne és benézne, urnát látna, nem koporsót. Amikor a fia intézni kezdte a temetését, ott lebegett fölötte, de csak addig maradt, amíg meg nem tudta, hogy Laci a hamvasztást választja. A többi részlet nem érdekelte; annál jobban izgatta viszont, hogy milyen is egyáltalán ez a hamvasztás. Úgyhogy a fia feje fölül átröppent a hamvasztó, ahol éppen zárták rá a kemenceajtót valamelyik sorstársára. Átlibbent a kemence vastag, hőálló falán, és meghúzta magát a sarokban. Amikor ráengedték az áramot az ezüstös hajú, békés arcú, mezítelen férfira – az alkalmazottak lelopták róla a lepedőt –, a test először sisteregni kezdett, majd mintha megéledne, lassan fölült, és egyre apróbbra töpörödve hamuvá égett. A lábfejei maradtak utoljára, a tűz azokat emésztette el a legnehezebben.
Ezek után Hajnal lelke nem volt kíváncsi saját porhüvelyének megsemmisítésére. Nem mintha elborzasztották volna a látottak – számára az érzelmek egyszer s mindenkorra megszűntek, mihelyt a lelke távozott a járdán heverő, szétroncsolódott testéből –, de mégis…
Azóta csupán afféle derűs rezignáció jellemezte kedélyállapotát – már ha egy halott ember lelkével kapcsolatban beszélhetünk kedélyállapotról. A földi lét, amelyet elhagyott, valahogy úgy fájt neki, mint annak idején a lába hűlt helye az érszűkület miatti amputálás után.
Nem érdekelte hát, milyen képet vág az urnája mellett az a néhány ember, kivált a menyére nem volt kíváncsi, aki nyilván buzgón törülgeti talmi könnyeit fekete kalapjának széles karimája alatt. Az ötéves Gabika még nem tudja, mi az a halál, a falujabeliek közömbösek voltak számára – egyedül a fiát rázhatta meg a halála, bár a fene tudja, nagyon az asszony befolyása alá került az utóbbi időben.
Inkább nézelődött pindurka felhője széléről. Gyönyörű téli nap volt, éjjel a jeges északi szél elfújta a ködöt, a végtelenül tiszta ég kékjében vadul parázslott a nap, odalent meg a hó szikrázott, alig győzte visszaverni a hegyoldalba zuhogó fényt. Ha egy-egy kósza felhő Hajnal lelke fölött vitorlázott el, és eltakarta a napot, szegélye vakító fehéren izzott, akár a magnézium.
Hajnal Pál a kiskunsági faluból, Szárazbabódról, ahol életét kocsisként végiggürcölte, soha nem jutott el a tengerhez. De mindig élt benne homályos nosztalgia valami “nagy víz” iránt, ami lehetett a magzatvíz, amiben az édesanyja hasában lubickolt, vagy éppen a genetikus emlékezetében megőrződött özönvíz a rajta ringatózó bárkával, amely az életet menti át jobb időkre – mindenesetre amikor gyermekkorában nagyon tiszta, kék eget látott, s játékból lehajolt, hogy a lába között hátranézzen, azt képzelte, hogy az alant elterülő végtelen kékség: feneketlen mély tenger, s egy pillanatra el is borzadt, hogy menten belezuhan… Most azonban, lélekként immár megszabadult a földi aggodalmak nyűgétől, és tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb, a dolgok rendje szerint, el fogja nyelni a tenger kékség.
Felhőcskéje, amely nagyon lustán araszolt, most olyan helyre ért, ahol egy vonalba került a nappal s odalent az urnatemetővel. A sok, sűrűn egymás mellett fekvő, simára csiszolt fekete, szürke, fehér márvány sírkő mint megannyi üveglap tükrözte vissza a nap mérgét. Hajnalnak eszébe villant, hogy nyilván ide fogják temetni, a fényárban nagy nehezen meg is pillantott a parcella sarkában egy frissen kiásott, négyzet alakú kis üreget. Egészen kellemetes helynek látszott, meglehetősen eldugott fertálya volt a parcellának, kétfelől ciprusok és tuják vették körül, s pár méterre akadt egy cseperedő szomorúfűz is… Csakhogy alig több mint fél méter mély volt az az üreg! A koporsós temetés a méreteknél fogva, meg hogy ott mélyebbre eresztik az embert, valahogy méltóságteljesebbnek tűnt a számára. Azért persze a fiát is megértette, Laci biztosan nem szerette volna, ha minduntalan arra kell gondolnia, hogy a kukacok éppen hol tartanak az apjával… “No, az urnám mellé, ha van egy kis tisztelet benne az apjaura iránt, beállíthatna egy kis butykost valami jófajta vörösborral, hogy legyen mivel vidítsam magam odalent a setétben.”
Ekkor észrevette, hogy megkezdődött a temetés: a kis épületből kilépett két gyászvitéz, az urnahordozót betették egy rozoga fekete Skoda hátuljába, a három koszorút utána, majd a “menet” lassan megindult az urnatemető felé.
Egy igen magas, keszeg pap ment elől, még bő palástjában is úgy festett, mint a piszkavas, a válla csapott volt, ábrázata keskeny, a homloka túlságosan magas – mint aki szeretett volna minél előbb elrugaszkodni a földtől. Mintha az Istenhez való szüntelen törekvés és a gravitáció párharca nyújtotta volna meg az alakját.
Tudni kell, hogy Hajnal Pál világ életében erősen távollátó volt, ezért szinte minden részletet tisztán látott a magasból – a halál után a lélek megőrzi ugyanazt a látáshibát, amely az élő embert jellemezte –, mindazonáltal kis felhője már eléggé messze elúszott, úgyhogy Hajnal leugrott róla és új, az eseményekhez közelebb eső kilátóhely után nézett. Tett néhány kört, vagy repült, ha úgy tetszik, s közben érezte, hogy a levegő egy helyütt furcsán suhog. Amikor egészen odamerészkedett, rájött, hogy ott hőoszlop tör a magasba: a temető bejáratával szemben égő öröklángtól eredt. Hajnal ráült az oszlopra, amely éterinél is éteribb lényét könnyű lebegésben tartotta.
Lejjebb ereszkedett, ahol még erősebb volt a levegő áramlása, s így már alig száz méterre lebegett a föld felett. A Skoda méltóságteljes lassúsággal megkerülte a lángot, ám ahelyett hogy gurult volna tovább az urnatemető felé, lekanyarodott balra, és megállt a temetői reterát előtt, ott, ahol az út véget ér, s kezdődik a gyalogjárda a temető gazdasági épülete és a betonkerítés között.
Hajnal szerfölött elcsodálkozott, nem tudta mire vélni e váratlan fejleményt. Csak nem jött rá valamelyik gyászvitézre vagy a sofőrre a szaporafosás? Mert ő annak idején megtehette, hogy leugrik a bakról, ha fortyogtak a belei az esti két-három liter vörösbortól, és lekucorodhatott a kertsoron a vén szentjánoskenyérfa alá a bokrok közé, hogy elvégezze a dolgát, de annyi méltóságérzés még holta után is maradt benne, hogy fölháborodjék végső búcsúztatása ilyetén megcsúfolásán – akármilyen közömbös volt is már az élet dolgai iránt.
Ám dohogása korainak bizonyult. A menet ugyanis nem azért állt meg, mert valamelyik alkalmazott könnyíteni akart magán, hanem mert megérkeztek uticéljukhoz. Kiemelték az urnahordozóból az urnát, és megkerülve a vécét, odavitték, ahol a vécé oldalfala és a beton kerítésfal összeér, s rátették egy roskatag alumínium urnatartó állványra.
Hajnal Pál ekkor alaposabban szemügyre vette a helyszínt, pontosabban a kerítést, és beleborzadt a látványba: végestelen végig a hosszú kerítés falában kis négyzet alakú lapokat látott, amelyekre nevek és évszámok voltak vésve. Először a galambdúc jutott róla eszébe, majd egy közvetlen képzettársítás hasított belé: minthogyha panelházak sorát látná kicsiben.
Élete utolsó öt hónapjában, ha kinézett a fiáék kilencedik emeleti lakásának ablakán, szemközt is panelházak sorát látta, amelyek estefelé fenyegető, ezerszemű szörnyetegekké változtak: a gyérülő fényben még hatalmasabbnak rémlett irdatlan tömegük, arról nem is szólva, hogy fél hat tájt szokott hazaérni a munkából Éva. Köszönni csak foghegyről köszönt az apósának, és soha nem kérdezett mást, csak hogy bevette-e a gyógyszereket meg hogy megette-e az ebédet. Ha a vécé mellett kis sárga tócsát látott, így pattogott: “Jaj, apuka, jobban is vigyázhatna, amikor pisál!” Ez volt a leghosszabb mondat, ami kitellett tőle – soha, soha nem akadt öt perce, hogy leüljön vele beszélgetni. Laci párszor letelepedett melléje, különösen ha észrevette, hogy szomorúan néz, meg is kérdezte, van-e valami baja, netán elégedetlen az ellátással – Éva ügyelt rá, hogy erre az egyre ne lehessen panasz –, de mivel ő csak a fejét rázta, a fia nem firtatta tovább a dolgot.
Az ötödik hónapra már elviselhetetlenné vált az élete az egyre fokozódó tehetetlenség- és szégyenérzet meg az állandó bezártság miatt.

Zuhanás közben egyszerre hallotta a vén diófa zúgását a viharban meg a méhek döngicsélését valami sosemvolt, álmos nyárdélutánon.
Nehezére estek az előkészületek, a konyhából bevonszolt valahogy egy hokedlit, és odataszigálta közvetlenül az ablak elé. Az egyik mankót óvatosan keresztbe fektette a hokedlin, majd fél kézzel kitárta az ablakot.
A diófát sajnos ki kellett vágni, mert végül belecsapott a villám. Mikor az apja meg a barátai nekiláttak a munkának, nagyon élvezte a dolgot, mert a mezítlábas suttyónak élményt jelentett a mozgalmas esemény.
Újra magához vette a mankót, pontosan odalépett a hokedli mögé, és egyetlen lábával rátérdelt, a két mankót jobbról-balról odaállította a hokedli mellé az ablakhoz úgy, hogy el ne dőljenek, s azzal rákönyökölt a párkányra.
Amikor aztán megfakult az élmény, kezdett hiányozni a diófa, olyan kopár, kietlen volt nélküle az udvar, védtelen. Onnantól fogva nem telt el hét, hogy ne álmodott volna a diófa végzetes zúgásával, a hiánya különösen a fülledt nyárdélutánokon volt fájdalmas, amikor a szénakazal tövében szunyókált, a zúgást ilyenkor hallotta a legerőteljesebbnek.
Aztán két kézzel rátenyerelt a párkányra, és erős karjaival föltolta felsőtestét. Ezáltal fél lábbal úgy-ahogy képes volt ráállni a hokedlire, s Isten segedelmével elrugaszkodott.

A pap a jelek szerint végzett rövidke mondókájával, Hajnal az emlékeiből ocsúdva nézte, micsoda nevetséges látványt nyújt, amint a reterát és a kerítés sarkában ájtatoskodik fekete palástjában, miközben a betonkerítés túloldalán egymás után suhannak el az autók.
A pap oldalt lépett, átadva a terepet az egyik gyászvitéznek, aki arra volt hivatott, hogy belehelyezze a fehér cserépurnát a legfelső sorban ásító négyszögletes üregbe.
Na, ez már több a soknál!
Hajnal tudta, hogy nagyon sokra nem képes, de ha a megfelelő helyre összpontosítja az akaratát, talán megakadályozhatja ezt a csúfságot.
Jó előjelnek vélte, hogy föltámadt a szél, és egymást követték a jeges löketek.
Amint a gyászvitéz emelte volna be az urnát az üregbe, Hajnal minden erejét megfeszítette, és…

Csak annyi kellett, hogy a gyászvitéz jobb csuklója egy szempillantásra megránduljon, és elejtse az urnát, amely hatalmas csattanással milliom darabra tört a jegesre taposott betonjárdán.
“Jaj, apuka, jobban is vigyázhatna…”
A kiszóródott, sötétszürke hamvakat az első szélroham csak széjjelebb terítette a járdán, a második viszont már lefújta őket a hóba, ahol egyre ritkásabban feketéllettek.
A gyászolók a döbbenettől nem bírtak moccanni sem.
“No, szedegessétek a hamvaimat, ha van hozzá kedvetek, jót tesz egy kis mozgás az elgémberedett tagjaitoknak!”
S azzal Hajnal hagyta magát föltolni a hőoszlop által, föl, egyre följebb, s ahol már megszűnt a fölfelé ható áramlás, onnantól a saját képzelete szárnyán szállt egyre magasabbra, míg el nem nyelte a végtelen kékség.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-07-18 08:32:35

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.