Keresés a honlapon:

Szappanos Gábor: Szindbád, az angyalgyáros

Szentül meg volt győződve róla, hogy ezúttal csúnya tréfát űznek vele. A borongós novemberi hangulat, az ólmos szürke alkonyég, a kopár faágak, a még friss, ám jeges avar, a sok piros egyenmécses, legkivált pedig a rengeteg ember a temetőben arra a következtetésre juttatta, hogy írója ezúttal épp halottak napján támasztotta fel. Eddig egyetlen tollforgató sem hozta még ilyen kellemetlen helyzetbe. Volt már,  hogy a Szalai Gergely nevezetű írópalánta egy óbudai építési gödörben keltette életre, mert a történet szerint a Kerék vendéglőben, egy nőért vívott csetepatéban leszúrták, majd gyilkosai egy gödörbe dobták; volt, hogy egy nagy temető családi kriptájában támasztotta fel a Magyar Írószövetség prózai szakosztályvezetője, és mint közkedvelt irodalmi alakot azonnal görögországi nyaralásra vitte, és tejben-vajban, legfőképp pedig recinában fürösztötte Szantorini szigetén; és akadt olyan eset is, hogy ugyanígy, temetőben ébredt öröknek vélt álmából, de nem ilyen sűrű emberrengetegben, hanem egy békés, csöndes sírkertben, ahol kedvére merenghetett az élők fölösleges nyüzsgölődésén, és a nyitva felejtett ajtajú kriptákban kedvére borogathatta ki koporsóikból az életről álmodozó női halottakat, hogy tisztességtelen ajánlatot tegyen nekik, vagy gyűjtögethetett a mohos, kőmolyrágta sírkövek között nyugtató füveket, amiket a koporsója alatt préselt, hogy ha lehetősége nyílik rá, teát főzzön belőlük – nyugtatni a nők emlékeitől zaklatott idegeit.

Szindbád több ezer éves létezése alatt hol élte világát a földön, hol pihent a sírban. Amikor hagyták rendesen megszületni és egy teljes életet leélni, mint az Ezeregyéjszaká-ban, a sorsát valamelyest irányíthatta, de amikor novellában támasztották föl, és csak egy epizódot írtak meg az életéből, az nagyon rossz volt, mert ilyenkor teljesen ki volt szolgáltatva szerzőjének. Ilyenkor úgy rángatták, mint egy marionettfigurát. Egy regényben vagy történetfüzérben kiteljesedhetett az élete, de egy novellában azt sem tudta először, hogy ki, mikor és miért keltette életre. És mivel a novella általában rövid, azonnal a történet közepébe csöppent, pedig még föl sem ébredhetett rendesen öröknek hitt álmából, sokszor még a több évtizedes csipát sem törölhette ki a szeméből, ha volt egyáltalán szeme s nem csupán üresen ásító szemgödre.

Most is kipillantott a kripta résnyire nyitott ajtaján, és nem tudta, mi vele a szerző szándéka. Még egy átkozott tükör sem volt a keze ügyében, hogy megnézze magát, ezúttal kész, hús-vér emberként támadt-e föl, vagy lassan alakulnak ki a szervei, mint egy korábbi Szalai-novellában. Félve odanyúlt az arcához, igyekezett kitapogatni, hogy csontvázszerű-e az ábrázata vagy puha, tehát van-e rajta rendesen hús és bőr. Olybá tűnt, ez utóbbi. Lassan kijjebb nyitotta az ajtót, de csak óvatosan, nehogy valami babonás, kísértetekben hívő temetőlátogató öregasszonyt halálra ijesszen… Na, mindegy, legfeljebb majd azt mondja neki, „Ne tessék megijedni, nem sírrabló vagyok, hanem temetőőr”. Az ajtót azért tárta szélesebbre, hogy a mécsesek fényében megnézze magát, milyen öltözéket kapott. Rendes polgári ruha volt. Elegáns, pliszírozott, meleg fekete kordnadrág, vastag, divatos, magas nyakú, rombuszmintás pulóver, kicsit kopottas, de kényelmes, bár kissé hagyományos szabású irhabunda, és vastag thermosapka, amely olyan meleg volt, mint egy falusi jancsikályha. Ezúttal tehát szerzője nem művészkedett azzal, hogy régies göncökben parádéztassa, mint egy múltból szalajtott vásári majmot. Ennek ellenére tétován lépett ki a kriptaajtón, mert még mindig nem tudta, mikor éri valami váratlan meglepetés. Ismerte a fajtáját ezeknek az újabb vágású firkászoknak, akik még egy történetet sem tudnak rendesen megírni!

Azt tartotta csúnya tréfának, hogy épp halottak napján rángatják ki élni egy kicsit. Nem elég, hogy évtizedekig porladt a sírban, amikor felkel, akkor is a halottakról szól minden. Eszébe jutott egy régi ötlete, amit most talán meg is valósíthatna: egy korábbi feltámasztásakor ugyanis dühében elhatározta, hogy megszökik a novellából, és beadványt nyújt be a Nemzeti Kegyeleti Bizottságnak, hogy törvényileg tiltassák el a tollforgatókat attól, hogy unos-untalan föltámasszák, hiszen mindenkinek alkotmányos joga, hogy holta után békében nyugodhassék… De végül az tartotta vissza, hogy úgy nézett ki, mint egy életre kelt múmia, és ha olyan állapotban lépett volna be egy hivatalba, nem biztos, hogy komolyan veszik, ráadásul igazolni se tudta volna magát, még egy árva dögcédula sem volt nála. Most viszont emberi formája van, talán ezúttal sikerrel járhatna el ez ügyben – viszont így ki hiszi el neki, hogy az imént támadt föl halottaiból? Úgyhogy ismét letett a tervről…

Mindezt aközben futtatta végig agyának tekervényein, hogy vígan ropogott lába alatt a keményre fagyott avar, és a fanyar – csipetnyi faszénfüsttel bolondított – késő őszi illatok betöltötték orrjáratait. A mozgástól egészen jó kedve kerekedett. Egy sokáig zárt és meglehetősen zord helyiségben tartózkodó ember a szabadság apró örömeitől is szinte megrészegül. A temető központi tere felé lépdelt, ahol örökláng égett, és ahol rengeteg apró mécsest gyújtott az emlékező sokaság. S már majdnem el is felejtette, hogy ő voltaképpen halott, aki csak kimenőt kapott a holtak birodalmából, amikor észrevett maga előtt egy fiatal nőt, akinek különlegesen hosszú és sűrű volt a szempillája. Ej, de ismerős!... Félig oldalt, félig háttal állt neki, és Szindbád máris elképzelte, mi lenne, ha egy eső- vagy harmatcsepp hullana erre a pillára. Ringatózna ott, vagy legurulna oldalt, és lepottyanna a nő kabátjának gallérjára? Ám mielőtt a kérdést alaposan átgondolhatta volna, és végigzongorázhatta volna az összes eshetőséget, a nő – mintha érezte volna a jelenlétét –, hátranézett, egyenesen a szemébe. Irma volt az, a hatvanas évek végéről! Áthatóan nézte Szindbádot, aztán, mint aki elszégyelli magát, lesütötte a szemét… utoljára belenézett a lángokba, és mintha könnycsepp dudorodott volna a szeme sarkában, majd Irma emelkedni kezdett, az ég felé, szárnyak nélkül, mégis mint egy angyal. A kabátja kopottas volt, a harisnyája egyszerű, hátul egy szál lefutott, a cipője is egyszerű, kicsit emelt sarkú, és szemlátomást hideg. Nem téli lábbeli volt. Irma, ahogy emelkedett, nem csinált semmit, és egyáltalán nem csodálkozott, hogy repül. Ugyanúgy szállt a levegőben, mint ahogy a földön állt. Szindbád szájtátva közelebb lépett az örökláng talapzatához, ösztönösen Irma helyére. Ekkor a talapzat másik oldalán újabb ismerős nőszemélyt pillantott meg a harmincas évekbeli úrilányok öltözetében: Dénesffy Anasztáziát, a dúsgazdag tokaji szőlőbirtokos skizofrén lányát cobolyprémes kabátban! A hölgyemény a szeme láttára gyújtott mécsest, és helyezte a peremre. Majd összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, és végtelenül bánatosan bámult a lángba, majd – akárha egy láthatatlan óriás keze emelte volna – ő is a magasba szállt, továbbra is összekulcsolt kacsóval és összezárt lábbal, szinte vigyázzban, és az öröklánghoz érve az alakja egy szempillantás alatt kifacsarodott és összeaszott, mint a tűzbe dobott, gyorsan égő szerelmes levél, végül semmivé foszlott.
Ekkor Szindbád körülnézett, és rájött, hogy a gyülekezet csak nőkből áll, és az arcokat vizsgálva megállapította, hogy mind az ő szerelmei voltak, és annak idején mind rimánkodtak neki, hogy vegye őket feleségül. Egyik a másik után mécsest gyújtott, és távozott a körből az ég felé. Szindbád végül belenyúlt a zsebébe, elővett egy mécsest, és ő is meggyújtotta, s miközben a peremre tette, ezt dünnyögte: – Mindazokért a lányokért, asszonyokért, akiket elhagytam, s akik életük végéig szenvedtek és senyvedtek miattam…

Majd sarkon fordult, és elindult a temető közeli kijárata felé. Az eladdig nyüzsgő sírkert egyszeriben kihalt lett. De valahonnan hang szólott:
– Most pedig az lesz a büntetésed, Szindbád, hogy élni hagylak egy darabig, és boldog családokhoz vezérellek, hogy lásd, ilyen is van, és fájjon a szíved. Aztán ha kellően elteltél szomorúsággal, visszaküldelek a sírba, hogy tovább porladj!

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-07-18 08:29:25

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.