Videó

A Kincskereső videója.




Keresés a honlapon:


Kalász István: Sárban (A Határ/idő ciklusból)

 

A Vollmann majornál, a szétdöntött farakások mögött látták meg egymást, a patak közelében. A lány a faluból jött, az apja reggel megverte, te átok!, üvöltötte,az ütésektől a lány orra vérzett, futott ki a házból, a faluból, át a szántóföldeken. A fiú tizenhat éves múlt, akár a lány. Aztán a vízparton, a lejtőn álltak egymással szemben, ősz volt, felhők haladtak az égen, délutánra járt, kihalt, csöndes volt a környék, csak a fák zúgtak, néha kutyaugatás hallatszott. Messze az úton kamion jött a határ felől. A fiú mondta a nevét, Tamás, a kastélyból jött, tudod, az otthonból jövök, a lány mosolygott, Dzsina vagyok, te is szöktél, kérdezte, a fiú bólintott, persze, mondta, reggel meg akartak verni a többiek. Hogy nem veszek részt a vadászaton. Fácánokat lőnek. Eljöttem. Az apám eleget fizet ennek a rohadt sulinak, majd visszamegyek. Nem történik semmi. A lány nevetett. Vadászat? Az gazdagoknak való. Őt meg az apja ütötte,mert…

A fiú drága ruhákban volt, látta a lány, vihardzseki, vízhatlan bakancs, sál, márkás sísapka, míg ő kopott, a nővérétől rámaradt, használt melegítőben állt. És a szél fújt. Északról megint. A fiú nézte a lányt, szőke, meglepte a lány világos haja, nem hitte, hogy falun van szőke lány. A szőke haj a városban az anyját, anyja barátnőit jelentette. Fodrászt, autót, éttermet, táskát. Ezer szőke nő mászkált hozzájuk, jöttek az anyjához, mentek együtt tornázni, nézték a tévét, zacskókat hoztak-vittek, nevettek, jó illatuk volt, telefonáltak; náluk csak a bejárónő volt ősz, az anyja mondta, Irénke, magának más ruhát kellene hordania, a haját festenie kellene, az ősz haj öregít, Irénke bólintott, igazította a haját, ment porszívózni, függönyt leszedni. Port törölni. Hiába beszélek neki, mondta a fiú anyja, a szőke barátnők bólintottak. Aztán kiderült, hogy Irén néni lopott, vett az aprópénzből, konzerveket tett el, vitt parfümöt is; Irén néni táskája kiherélten feküdt az asztalon, Irén néni nem sírt, azt mondta, dögöljenek meg a gazdagok, ti meg különösen pusztuljatok, nem tudtok bizonyítani semmit.

A lány mosolygott, hogy a fiú csak állt, bámulta őt. A lány tudta, jól néz ki, de nem úgy, ahogyan a falusi lányok a nagy mellükkel, vastag combjukkal; ő vékony volt, törékeny, nagy szemű. Kékszemű, mint a modellek. A tévében. Városias. Ilyennek találta magát, és ez a fiú a városból jött. Ekkor eleredt az orra vére. Mi baj van, kérdezte a fiú, a lány azt felelte, érzékeny az orra, gyakran elered a vér. Igen, de azt kellett volnia mondania, hogy az apja ütései miatt a porc, a csontok…, az orra ferde lett, éjjel fáj, az apja iszik, féltékeny az anyjára, egyszer elvitték a rendőrök, megverték a határban, mert szökni akart. Nem kell mindent elmesélni, gondolta a lány, az apjáról meg főleg nem, mondta a fiúnak, menjenek felfelé, arra, a fák között nem fúj annyira a szél, ott védve lesznek. A fiú bólintott. A fák között védve lesznek, igen, erre ő nem gondolt, neki mennyire idegen a természet, egyszer valamit hallott, hogy a fák északi oldalán nő a moha, meg növényeket ki lehet kézzel facsarni, inni lehet belőlük; van kés nálad, kérdezte a lányt. Miért lenne, bántani akarsz, nevetett a lány, mutatta, hogy nincs.

Mentek tovább, lassan, tanácstalanul a fák, a bokrok felé, a lány lement a partra, nézte a szemetet a nedves földön, lehajolt, felvette a műanyag lapátkát, szétázott szövetet, üres palackot, a lány hajladozott, majd mindent eldobott. Mit keres ez a hülye, követte szemével a fiú, ezek a falusiak mindent vackot összeszednek, koszosak, ez a lány is koszos, a cipője sáros, mit keresek én itt. Mit? Közben a lány lehajolt, felvett valamit, körbelesett, betette a melegítőjébe. Olyan lett, mintha terhes lenne. Hé, kiabált utána, mit tettél el? A lány megállt, semmit, nézett a fiúra. Mutasd csak, állt a lány elé a fiú, a lány a fejét rázta, neked? Semmit, te városi puhány. És a hosszasan fiúra nézett. Akarsz egy pofont, kérdezte a fiú halkan, vigyorgott, de ebben a pillanatban a lány ütötte meg, gyorsan, pontosan az arcába. Az orrát találta el, majd hátraugrott, gyakorlottan. Az ütés elől. A fiú nem ütött vissza. Úgy, ahogyan a lány bátyjai szoktak. Gyorsan, erősen. Ez a fiú csak állt, nézett. Ijedten, értetlenül. Nálatok így intézik a vitát, kérdezte végül a fiú, bevertek a másiknak? A lány nevetett, igen, mi így intézzük.

A fiú elmosolyodott, azért vérzik az orrod, igaz, és mutatta, ahogyan bokszolnak, ütnek, rúgnak, peng, te rohadék, anyádat is lehet ütni, belerúgni az arcába, tépni a haját, eltörni az ujját, igaz? Ez aztán a családi élet. Állatok vagytok? Te is állat vagy? A lány érezte, hogy ütne, bele a fiú szemébe, de nem, nem és nem, a fiúnak igaza volt, ahonnan ez a fiú jött nem ütnek azonnal. Egy családban. Egy házban. Talán sunyin meglökik a másikat. Csípnek. Hazudnak, gondolta a lány. És érezte, reszket a keze. Buzi vagy, kérdezte a fiút kínjában, a fiú nevetett, mit tettél a hasadba? Oda, a melegítőd alá? A lány elindult a patakparton felfelé, mondta jó hangosan, hogy nem mutatja meg. A fiú vállat vont, rendben, biztosan valami ennivaló, azért szégyelled. És nevetett. Jól megmondta a hülye lánynak, tudod, az anyám finnyás, nem eszi meg a lejárt ennivalót, ha kint hagytuk, ha…, volt egy takarítónőnk, az vitt ételmaradékot. Egyszer azon kaptuk a vénasszonyt, hogy kiszedte a szemétből a sonkát, betette a táskájába, a macskának viszi, hajtogatta, nem is volt macskája, na. Egyél csak. Jó lehet a földről enni a szart. A lány megállt. Takarítónőd? Beveti az ágyadat? A fiú nevetett, persze, neked ki veti be? A lány mondta, hogy az egyik bátyjával alszik a kamrában, a hidegben, itt abbahagyta, a fiú vigyorgott, a hasát nézte. A dudort. Mi nem vagyunk gazdagok, de nem is lopunk, kiabálta mérgesen a lány. A fiú röhögött, az apád ver, te itt bujkálsz a hidegben, a kamrában alszol, iskolában kéne lenned, közben felvett egy követ a földről, eldobta, nagy szeretet lehet nálatok. Megint vérzik az orrod. A lány odakapott, nem volt igaz, nem vérzett, erre nevetni kezdett, vicces gyerek vagy. A fiú is nevetett. Nem vetik be az ágyamat, mondta végül, az apám nem engedi, hogy kiszolgáljanak. Az apám ilyen. Mindenbe belebeszél, de nem ver, mint a tied, sokat üvölt, meg be szokott zárni. A pincébe. Éjjelre. A lány figyelt, majd azt mondta, két szemet talált. Kéket. Istenem, mondta a fiú, kivették valakiből? Meg egy kezet is talált, kicsi kezet, gyereké lehetett, hiányzik egy ujja, na, most akkor ki a hülye, folytatta a lány. A fiú hallgatott, nézte a lány hasát. A dudort. Az égen rohantak a felhők, keleten sötétedett, mutasd, mondta végül a fiú, a lány tudni akarta, mit kap érte, semmi sincs ingyen, és közben hátralépett, ha a fiú ütne. De a fiú nem mozdult, nem hozott pénzt, nem tud fizetni. Szemet? És kezet? Levágott kezet? A lány várt, a fiú leguggolt, ki tehet ilyet? Ki dob el a parton egy szemet? Ki vág le egy kezet? Állaté lehet az a szem. A lány azt mondta, csak az embernek van kék szeme, ezt vidéken is tudják. A fiú felállt, mutasd, kérte a lányt. A lány benyúlt a melegítőjébe, mutatta. Ez egy babaszem, mondta a fiú. Játékbaba. Te hülye vagy. A kéz is egy babáé, és nevetett. De ki vágja le egy baba kezét, az ujját, nézett fel a lány, miért tesz valaki ilyet? A fiú hallgatott, a lány ekkor szőrös valamit húzott elő, tessék, és ez mi? A fiú megnézte, ez… Ez egy kutya mancsa. Valaki levágta. Hol találtad? A lány mutatta, ott hátul. Elindultak és a nedves, sáros parton levágott babalábakat, kezeket, hajat találtak, nézd, itt is van egy, mutatta a lány, egy szétvágott test, ezt meg felvágták hasán, így kutattak a parton, a füves emelkedőn, beteg állat tesz ilyet, és mutatta a fiú a babafejet szem nélkül, késsel szétvágni egy gyerekbabát. A torkánál is. Beteg ember. A lány azt felelte, inkább balta lehetett, a babatest erős, vastag anyagból van. Baltával vágott. Így jutottak el a bokros részig, a fák alá vezető ösvényig, ott egy macskafej feküdt félig szétrohadva. Ezt baltával vágták le, hajolt le a lány, a fejet nem verte szét, jaj.

A fiú meglátta az ösvényt. A bokrok közé vezetett. Az ágakon szövet fecnik lógtak, lebegtek. Azt hiszem, mondta a fiú, ott bent, ott bent van valami. A bokrok között. A lány állt, sötétedik, menjenek vissza, kérte, a faluba. Ott elválnak. De holnap péntek, akkor találkozhatnának, van a diszkó az országút mellett, jár oda a barátnőjével, ha a fiú is akarja. Nem valami jó hely, drága is, a fiú biztosan jobb diszkókhoz szokott, de most menjenek. Gyere, kérlek, a lány megfogta a fiú kezét, menjünk, jó? A fiú lassan felment a bokrokhoz, visszanézett a lányra, nem vagyok gyáva, mondta, és eltűnt a lombok között. Aztán kiáltás hallatszott, mintha jajgatás lett volna, a fiú felbukkant, lement a lányhoz, megfogta a kezét, úgy mondta, itt nem gyerek hülyéskedett itt, hanem egy férfi, erős férfi volt. Istenem. És a lány vigyázzon magára, ne járjon egyedül, este se menjen a diszkóba, mert aki ilyet tesz, nézett vissza az ösvényre, embert fog bántani, ennek kése van, bárdja is van, a lelke borzalmas. Lehet. A fiú egy pillanatra elsírta magát, a lány átölelte, és azt kérdezte, a kastélyból jön ez az ember? Mert náluk a faluban senki sem tenne ilyet. De mit is? A fiú hallgatott, majd azt mondta, nem tudja, jöhetett a rohadt faluból is, ő most visszamegy a kastélyba. A lány is menjen haza, és jobb, ha nem beszél erről, mert az a férfi mérges lesz, hogy megtalálták a rejtekhelyét, ahol… És ki tudja? Innen el kell menni, mondta a fiú, amíg ez nem tisztázódik, el kell menni, ő megy holnap. Innen el. A lány azt felelte, hová menjen ő innen? Az egész családja itt él, az apja, a nővére, a bátyjai, akik isznak, az anyja, a nagyanyja. Hová menjen innen? A fiú azt mondta, a lány csinos, a csinos lányok megtalálják az utat. Az aluljárókban vannak árusok, azok keresnek eladót, látta a plakátokat, a lány parfümöt árulhatna, lehetne pincérnő, fodrász, igen, ha a lány gondolja, megkérdezi az anyját, az anyja segítene, a takarítónőt sem jelentette fel. Talán takaríthatnál? A lány figyelt, a fiú nyakába fonta a karját, te olyan bátor és okos vagy. Gyere, menjünk, válaszolta a fiú csendesen.

Ekkor gyúltak ki a falu utcáin, a kastély folyosóin a fények, a házakban felkapcsolták a lámpákat.

A szobákban, a konyhákban, a kastély termeiben egymásra néztek az emberek, elhallgattak, az árnyékok máshová estek, a fény megváltoztatott mindent.

Aztán a falu házaiban, a kastély termeiben haladt tovább minden a maga útján; emberek üvöltöttek, ettek, ittak, nevettek, kívánták a másik halálát, és közben szépet és irgalmatlan dolgokat mondtak egymásnak.

  
  

Megjelent: 2015-08-14 16:00:00

 

Kalász István (1959, Budapest) író, tanár, szerkesztő, műfordító

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.