Keresés a honlapon:

Szappanos Gábor: Szindbád a boncasztalon

 

Bétóven Lajosnak kifejezetten rossz és csalóka – következetesen csalóka – volt a szaglása. A jellegzetes hajléktalanszagot vaníliaillatúnak, a vizihullákat liliomillatúnak, az altatókat-nyugtatókat marékszám beszedő öngyilkosjelölteket muskátliszagúnak érezte, a szívbetegek és a szívbetegségekben megholtak pedig – a természet szeszélye folytán – rózsaillatúnak hatottak orrának. Ilyeténképpen már a boncolás megkezdése előtt tudta – hacsak nem látszottak a hullán a halálok egyértelmű jelei –, hogy mit fog találni: működésképtelen vesét, tüdővizenyőt, gyógyszermaradványokat a gyomor-bél traktusban, kiterjedt vérömlenyt valamelyik agylebenyben vagy éppen szűk koszorúereket.

Szindbád bódító rezedaillatot árasztott. Bétóven Lajos elcsodálkozott. Ezzel az illattal nem tudott mit kezdeni. Eleinte csak állt tanácstalanul a holttest mellett, annyira meg volt zavarodva, hogy véletlenül a boncasztal bal oldalára ment, holott a jobb oldalon kell állni, hacsak nem balkezes a boncnok. Aztán lassan, nagyon lassan óvatos félmosolyra húzódott Bétóven ivástól püffedt, sápadt tésztaképén a vonalvékony, lila száj: felismerte Szindbádot, az írót, a nők kedvencét, akivel egyszer, sok éve egy irodalmi társaságban ismerkedett meg. Váltottak pár szót Szindbád új regényéről, amely szinte rögtön a megjelenés után díjat nyert egy pályázaton. Bétóven kérte, hogy Szindbád foglalja össze neki röviden a regényt, merthogy – úgymond – „érdekli.” Szindbád teljesítette a kérést, kilenc mondatban elmondta a lényeget, mire Bétóven az egészet lecsapta azzal, hogy az a regény, amit kilenc mondatban össze lehet foglalni, eleve nem lehet jó.

– Kiváló írónak tartottak téged, komám, most mégis itt fekszel előttem a boncasztalon. Az én horrornovelláim nem kellettek senkinek, viszont legalább még most is élek. Na, ki a nyertes kettőnk közül? Én élek, te meg halott vagy… hulla, ha így jobban tetszik. Nekem mindenképpen jobban tetszik…

Az élete virágában megholt Szindbád szép, kisimult halott-arca válaszul elnézően mosolyogni látszott.

Bétóven Lajos az élőkkel nem volt jó viszonyban, a halottakkal viszont semmilyenben sem. Amikor egy-egy hosszú nap után hazafelé tartott valamelyik Krúdy utcai kocsmából, mindegy volt neki, hogy egy ócska kurva vagy egy még ócskább, halálfej arcú transzvesztita ringyó végez rajta fellációt. „A mirigyeimnek működniük kell – gondolta. – A termelődő váladékokat le kell csapolni, mert ha nem, jön a betegség…” Az járt a fejében ilyenkor, hogy az emberi szervezet is egy kicsit olyan, mint a gép: ha nem olajozzák, ha nem használják rendeltetésszerűen, berozsdásodik. Katolikus papot nem boncolt még, de hallotta, hogy a prosztatabántalmak az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő náluk.

– Te állítólag jókat írtál, új világokat teremtettél, de a halál fölött neked sem volt hatalmad. Te is bizonyára valamilyen közönséges betegségben haltál meg, mint az emberek többsége, akiktől fensőbbségesen igyekeztél elkülönülni… – dünnyögte elégedetten Bétóven, és komótosan átsétált az asztal másik oldalára. – Az illatoddal viszont még nem találkoztam… nem tudom, milyen virág illatát árasztod… te mákvirág… – torzult gonosz fintorba Bétóven ábrázata.

Fogta a szikét, és nyaktól ágyékig felvágta a hajóst, mint böllér a disznót. – A hozzátartozóid, ha vannak egyáltalán egy magányos írónak hozzátartozói, nem kérték az Y-vágást, legalábbis nem fizetett érte senki, ahogyan dukál, tudod? Ezek szerint nem lesz nyitott koporsós temetésed – mélázott Lajos. – Ergo az összeöltött vágás a nyakadon senkinek sem lesz kegyeletsértő látvány… szerintem sem az, sőt, kimondottan jól fog állni neked… Két eset van: vagy teljesen mindegy lesz, hogy nézel ki temetéskor, vagy hamvasztani fognak… csak aztán nehogy főnixként feltámadj nekem... rólad már sok turpisságot hallottam, komám…

Alighogy felnyitotta a hasüreget, Bétóven gondolt egyet, és Szindbád térdeit vágta fel és vizsgálta meg elsőnek: súlyos ízületi kopást állapított meg – főleg a jobb térdnél: – Rengeteget térdepeltél a nők előtt, mi? Először a kegyeikért, később a bocsánatukért esedezve, ha megcsaltad őket, a kettő között meg amikor kufircoltál velük… – szaladt el egy pillanatra Bétóven fantáziája. – Ebbe a krónikus nyavalyába mindenesetre nem halhattál bele – jegyezte meg, s mintha már végzett is volna, lehúzta gumikesztyűjét. Az elején az ismeretlen rezedaillat olyannyira meglepte, hogy még rágyújtani is elfelejtett. Napi három csomag kapadohányt szívott, és a füstszűrőt, ha volt, mindig letörte, hogy még jobban ártson. Egyedül a kapadohány illatát érezte rendesen, ez nem csalta meg soha – mondhatni, ez kötötte legszorosabban a való világhoz. Az aromás cigarettákat kerülte, nehogy például hajléktalanokat vizionáljon egy vaníliás cigaretta füstölésekor. Ha munka közben dohányzott, az elszívott csikkeket a boncoltakba szokta beletunkolni, ha azok valamiért ellenszenvesek voltak számára (Szindbád mint sikeres vetélytárs mindegyiknél ellenszenvesebb volt) – akadt olyan holttest, amelyet kilenc-tíz csikkel a hasüregében temettek el, pedig a TANULJUNK KÖNNYEN GYORSAN BONCOLNI! – Patológiai kézikönyv kezdőknek 186. oldalán – többek közt – az olvasható, hogy: „… a boncolt tetembe nem teszünk cigarettacsikket, pipaszutykos vagy taknyos papírzsebkendőt és egyéb, oda nem illő tárgyakat…” Bétóven Lajos tett. Pár esztendeje merő mazochizmusból megvette Szindbád ominózus regényét, bár olvasni azóta sem olvasta. Ha tudta volna, hogy ma épp Szindbád kerül terítékre, elhozta volna a könyvet, hogy azt is elhelyezze a hajós gyomrába vagy a belei közé.

Elszívott még három cigarettát, aztán visszahúzta a kesztyűt. A tövig szívott csikkeket odakészítette a boncasztal peremére, a folyadék-elvezető csatorna külső szélére, hogy tűnődhessen még, Szindbád melyik megbolygatott testürege legyen végső nyughelyük.

Aztán újból munkához látott.

Miután szétfejtette a vékony réteg zsír- és izomszövetet Szindbád mellkasán, aztán csontvágójával – amely leginkább valami hatalmas metszőollóba oltott harapófogóra emlékeztetett – elpattintotta a hajós bordáit, majd föl- s utána lefelé, a lábak irányába hajtotta a hajós mellkasát (akár egy tyúkketrec tetejét), feltárultak a belső szervek.

Szindbád azzal került a patológiára, hogy halálának oka ismeretlen. Bétóven vizsgálgatta a szerveket, de enyhe fokú érelmeszesedésen, közepesen súlyos zsírmájon, krónikus gyomorhuruton, gondosan kezelt, rekeszizomsérv okozta nyelőcsőgyulladáson, enyhe lágyéksérven, nyomokban észlelhető seborreás ekcémán, a jobb nagylábujjon kezdődő körömgombán, a nem tökéletesen rózsaszín tüdőn, csigolyakopáson, dupla, de nem súlyos gerincferdülésen, no és a jobb kéz középső ujjának utolsó percén lévő bütykön kívül nem talált semmit, amitől egy embernek meg kellene halnia.

Mit írjon majd be a kórboncnoki jelentésbe? „Egy kis eddegélés, egy kis iddogálás, egy kis kocabagózás, könyvek és nők fölé görnyedés és írás, írás, írás…”?

Ekkor jutott eszébe, hogy az agyat még meg sem vizsgálta. Valahogy ösztönösen feledkezhetett meg róla: nem volt kíváncsi arra a rengeteg idegsejtre, amelyeknek egymás közti sziporkázó, tüzijátékszerű elektromos kisülései annyi remek irodalmi művet eredményeztek…

A csikkek elhelyezése, a jelentés megírása és a hiányos boncolás azonban nem sokáig okozott fejtörést Bétóven Lajosnak.

A boncnok kollégák sokszor tréfálták meg egymást mindenféle csínyekkel: Bétóvent Mócárt Géza nevű munkatársa egyszer úgy ijesztette meg, hogy az éppen Lajos által boncolt hulla hirtelen fültövön vágta Bétóvent, aki majd’ összecsinálta magát a rémülettől. Miután Mócárt előbújt a boncasztal alól, nagyot nevettek a csínyen.

Most viszont Bétóvennek nem akaródzott nevetnie. Azt vette észre ugyanis, hogy valami mozog Szindbád mellkasában, ahová a vizsgálat után hevenyészve visszadobálta a belső szerveket. Mócártot pedig már egy hete kirúgták, mert a válság miatt alaposan megkurtították a patológia költségvetését, és az intézet képtelen volt kigazdálkodni a bérét. Bétóven egy hete egyedül dolgozott. Nem volt senki, aki megtréfálhatta volna a halott testrészeinek mozgatásával. Az irodán a papírokkal foglalatoskodó Irénke nem vetemedett volna ilyesmire – egyébként is, félt a halottaktól, ráadásul még csak egy hónapja vették föl próbaidőre, nem a kópéságokon járt az esze.

Miközben ezeket végigfuttatta agyának tekervényein, a bonctermi világítás akadozni kezdett, mint az áramellátás az ő horrornovelláiban, illetve földönkívüliekről szóló történeteiben, vagy egyszerűen csak egy közönséges viharban: lekapcsolódott, felkapcsolódott, le, föl, le, föl, hunyorgott, de olyan is volt, hogy rövidke ideig egészen fényesen égtek a lámpák – szinte túlvilági ragyogással töltötték be a helyiséget – már amennyire pontos fogalmai lehettek Bétóvennek a túlvilágról.

Riadtan, szinte megbabonázva figyelte Szindbád mellkasában a mozgást. Ütemes mozgás volt. Még megfordult a fejében, hogy hátha patkány vagy valami más állat, de rögtön el is vetette a kósza gondolatot, hiszen még a mostani nehéz időkben sem létezhet Magyarországon olyan patológia, ahol rágcsálók lakmároznak a boncolásra előkészített tetemekben.

Bétóven tagjaiba a rettenettől ólomnehéz fáradtság szakadt. Annyi lelkiereje még volt, hogy benyúljon az egymás hegyire-hátára hajigált máj, lép, vese, prosztata meg ki tudja még, mi minden közé, hogy megkeresse a mozgó valamit.

Nos, Szindbád jobb oldalában, nagyjából azon a helyen, ahol eredetileg a hasnyálmirigy szigetsejtjei termelték buzgón és hibátlanul az inzulint, szív dobogott! Bétóven még annyit látott, hogy az aorta ép, de azt, hogy az összeszabdalt porhüvelyben honnan és hová szállította a vért vagy mit is, már nem tudta megállapítani, mert egyszer csak Szindbád egész teste vakítóan felfénylett, majd egy szempillantás alatt mindörökre el is feketült Bétóven előtt a világ.

Szindbád azt már hallotta, hogy a hatalmas testű Bétóven nagy robajjal elterül a fekete-fehér kockás kövezeten. Még feje koppanását is hallotta. A hajós várt még kicsit, elvégre a feltámadás nem lóverseny, csak nyugodtan, szépen… Miután meggyőződött róla, hogy Bétóven nem mozdul, hozzálátott önmaga restaurálásához. Annyit tudott, hogy a szervei annak rendje és módja szerint helyrerázódnak és működni kezdenek, ha testüregét sikerül lezárnia. Jobb kezével hirtelen odakapott a fejéhez, és megtapogatta a koponyáját: hál’istennek, Bétóven nem lékelte meg, és nem vette ki az agyát, ugyanis a legértékesebb és legérzékenyebb szervet a legnehezebb restaurálni a feltámadás után. Megnyugodott. Na, jó, akkor nincs nagyobb baj. Szindbád fölült, és nekifogott összerakni és rendbe hozni magát. Fölült a barnásrózsaszín, összevissza töredezett márványasztalon – amit csak azért nem cseréltek még ki újabbra, mert évtizedek óta nem futotta rá –, és először tyúkketrec-mellkasát emelte föl a lábairól, és illesztette vissza gondosan a helyére. Pár percre visszafeküdt, megvárta, amíg a bordák összeforrnak. Végül összehúzta magán a szétfejtett zsír- és izomszöveteket – mint fázós ember a kardigánját –, majd ágyéka felé nyúlt, hogy mint (a hasonlatnál maradva) a „kardigánon” a cipzárt, egy érintéssel összehúzza magán a bőrt.

Ekkor egy kicsit visszadőlt még, hagyta, hadd regenerálódjon teljesen, majd amikor már úgy érezte, hogy van elég ereje elindulni (mint az a beteg, akit az ambuláns sebészeten műtöttek, és a beavatkozás után a pihenőszobában kellőképpen erőre kapott), lassan feltápászkodott, először fölült az asztalon, karjaival tolva föl magát, az asztal szélének támaszkodva, s észrevétlen lesodorva a Bétóven által odakészített csikkeket. Végigpillantott magán… hát, egyelőre nem volt valami szívtipró látvány, végül is, nem akkor a legszebb az emberfia, amikor megszületik. Még mindig a márványlapon ülve körülnézett a helyiségben, van-e valami elfogadható gönc, amit magára ölthet. A saját ruháit kereste, de azoktól már nyilván rég megszabadították máshol. Ahogy jobbra nézett, megakadt a tekintete a földön heverő boncnokon. Szemlátomást halott volt, mint a kő. Boncnoki öltözete alatt fekete nadrágot és fekete inget viselt, lábán fekete félcipőt. Félig az asztal alá fordult lábfeje körülbelül akkora lehetett, mint az övé, így ránézésre. A hosszúkás helyiség távolabbi, rövidebb falánál a tejüveg ablak mellett fali fogas, rajta fehér köpeny, mint később kiderült, a „II. sz. Patológiai Intézet” felirattal. Szindbád fejében összeállt a toalett: lehúzza a boncnokról a nadrágját és a cipőjét, valamint leszedi az ingét, ezeket magára ölti, és felveszi a köpenyt, így távozik a kórbonctanról. Ripsz-ropsz meg is valósította tervét, egy íróasztalféléről elvett egy papírlapot, firkantott rá valamit, s az irományt a félig lemeztelenített boncnok vérszutykos kötényére helyezte, és nehezéknek, hogy a huzat le ne röpítse onnan, rátette a szikét, miután a nyelét és a pengéjét alaposan megtörülte a kötényben.

Szindbád természetesen azonnal felismerte Bétóvent, amint ültéből rápillantott, az írónak olyan jó volt az arcmemóriája, hogy ha a nagy Budapesten valahol megragadta a figyelmét egy idegen arc, és később újra találkozott vele, még arra is emlékezett, hol látta először. Hát még Bétóvent hogy ne ismerte volna föl, azon kevés emberek egyikét a földön, akik ellenséges érzülettel viseltettek iránta!

A teremből két ajtó vezetett ki. Az egyik, a boncasztal mögötti, zárva volt, úgyhogy maradt a másik, a szemközti, fogasos oldalon lévő kijárat. Óvatosan lenyomta a kilincset, finom ember volt, soha nem szeretett senkit sem megbotránkoztatni, és egyelőre nem tudhatta, milyen a külleme. Egy közbülső, félhomályos kis szobába lépett, ahonnan balra, egy félig nyitott ajtón át megpillantott egy fiatal nőt, aki félig háttal neki hatalmas íróasztal előtt ült, és buzgón írogatott valamiket. Szindbád nem akarta megijeszteni, észrevétlen szeretett volna távozni a patológiáról. Miután lassan betette maga után a boncterem ajtaját, jobbra ment, és egy „SZEMÉLYZETI ÖLTÖZŐ” feliratú helyiségbe lopakodott be. (Közben elképzelte, milyen az a helyiség, ahol a hullák öltöznek…) Legelőször is egy tükröt keresett, amelyet a mosdó egyik csapja fölött meg is talált: egészen elfogadható volt az ábrázata, már nem is látszott annyira túlvilági jelenségnek, a vérkeringése szemlátomást megfelelően működött, egyáltalán nem volt „holtsápadt” – csupán néhány apró vérfoltot kellett eltávolítania innen-onnan, de könnyen ment, elég volt a meleg víz és egy kis dörzsölés. Jól megmosta a kezét is, nehogy úgy nézzen ki, ha elhagyja az épületet, mint a boncolóorvos, aki elfelejtett tisztálkodni munka után. Mivel a holtak saját lábukon nem szoktak távozni a patológiáról, ilyen útvonal nem létezett, alighanem csak az irodán léphetett volna le „rendes” úton, de nem akarta megkockáztatni, hogy egy ártatlan nő is halálra rémüljön a feltámadása miatt. A vécének eléggé nagy ablaka volt, mint a régi épületekben általában, nem csak holmi szellőzőlyuk a magasban, ráadásul a patológia a földszinten helyezkedett el.

Csak kitárta az ablakot, körülnézett, és leugrott a másfél méterre lévő kertbe. Ott állt egy darab ideig a satnya fűben, kissé tanácstalanul, az ember sokszor éppen akkor bizonytalanodik el, amikor megszerzi magának a szabadságot és az új életet. Hirtelen fáradtság fogta el, hiába, a föltámadás nagy lelki megterheléssel, stresszel jár, nem lehet csak úgy föltámadni, és fütyörészve továbbmenni, mintha mi sem történt volna. A hajós felismerte az Üllői utat, ezek szerint a Semmelweis Egyetem patológiájára kerülhetett…

Az épület és a bejárati nagy kőlépcső találkozásánál, a sarokban a földre roskadt, és várt néhány órát, pihengetett. Miután a nyári alkony szürke, itt-ott vérfoltos lepedője leereszkedett a városra, Szindbád feltápászkodott, és a sövénybokrok mögül kisántikált a még be nem zárt kapun, kissé fájós lábbal, mert a hatalmas Bétóven lába valamivel kisebbnek bizonyult, mint az övé.

 

Bétóven Lajos az ijedelemtől halt meg, amit Szindbád váratlan feltámadása okozott, bár halálának pontos okát az ő boncolásakor a saját kollégái mégsem tudták egyértelműen megállapítani, csupán a „szívbénulás” került bele a kórboncnoki jelentésbe, mindenesetre Szindbád rejtélyes eltűnéséből bűnügy lett, és együtt kezelték Bétóven Lajos halálával, de a munkával megbízott nyomozó nem jutott semmire, noha jó felé tapogatózott, mert a két ember múltjában kereste a megmagyarázhatatlan és mindörökre feltáratlanul maradt eset mozgatórugóit… Szindbádot egyébként nem találták meg soha, a hivatalos papírjai elkeveredhettek a patológiai irodán, csupán egy papírfecnit találtak a szörnyethalt Bétóven mellén, ahogy a boncasztal mellett feküdt, rajta minden bizonnyal Szindbád kézírása:

 

ÍGY JÁR MINDEN IRIGY EMBER!

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-08-03 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.