VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Petrozsényi Nagy Pál: Fáklya (3. rész)
A némettanár visszafeküdt az ágyába. Felgyújtotta a petróleumlámpát, és elővette Goethe Faustját. Elolvasott néhány verset, de sehogy sem tudott odafigyelni. Erre félredobta a könyvet, és emlékeibe merült. Milyen kedvesen fogadta a Móra Ferenc főnöke, amikor állásért kilincselt a suliban! – Végre egy férfi! – lélegzett fel az ösztövér, nagy orrú igazgató. – Ezt hogy érti? – Vili vagyok, tegezz csak, kérlek, nyugodtan! Ja, hogy hogy értem? Szó szerint. Túl sok nálunk a mama, apa is kell ám egy „családba”. Tudod, a fegyelem, márpedig ennyi szoknyával elég bajos fegyelmet tartani. Az az igazság, hogy elnőisedett a pedagógus szakma, végre kemény kézre volna szükségünk. De majd te ráncba szeded a kölyköket, ugye? – Muszáj? Én, hogy is mondjam csak, gyűlölöm az erőszakot. Ha viszont megteszem, csak olyan fegyvert vetek be, amivel el is találom a célpontot. – Magától értetődik, különben mi értelme lenne az egésznek? – Ezt állítod most. De vajon akkor is ezt mondod, ha valamelyik anyuka vagy apuka tör rád csemetéje „igazságtalan fegyelmezése” miatt? – Ugyanezt. Mi, kérlek, minden kollega mellett kiállunk. Elég baj, hogy az oktatás mellett még fegyelmezéssel is kell törődnünk, de hát ez már ilyen mesterség. Csupán egyet ne felejts: a tiszteletadásnak kölcsönösnek kell lennie. A tanulók tisztelnek minket, mi tiszteljük a tanulókat, tehát a pofozkodást, körmöst, lelki megalázást felejtsd el, ha netalán ilyen fegyverre céloztál. – Nem ilyenre, de attól tartok nem csak ezt, más fegyvert sem lehet itt már bevetni. – Dehogynem. Nehéznek ugyan nehéz, de ezt is meg kell, és meg is lehet oldani. Ezért vagyunk pedagógusok, nem? – Nos, meglátjuk. Ha pechem lesz, legfeljebb szőröstől-bőröstől felfalnak, ha szerencsém, innen megyek nyugdíjba. – Ámen, így legyen! A szülők egy része igazából csak egy év múlva kezdett örülni az új némettanárnak. Ugyanis ebből a lakónegyedi suliból eddig még minden némettanár lelépett. Jobb iskolákba mentek, eltanácsolták őket, megijedtek? Ki tudja? A lényeg az, hogy minden tanév végén bemondták az unalmast. – Szörnyű! – sápítozott ilyenkor Nagypéter Vilmos két kerekképű, pirospozsgás jobb keze. – Már megint szakképzett tanár nélkül maradtunk. Az igazgató sokat sejtetően hallgatott. – Csodálom a nyugalmad – jegyezte meg egyszer fejét csóválva Lilike, az idősebbik helyettes. – Mi lesz ebből az iskolából, ha hol az egyik, hol a másik tanár veszi fel a nyúlcipőt. – Ma a nyúlcipőt, holnap tolakodni fognak a kapunál, hogy ki lépjen be elsőnek, s akit majd felveszünk, azt bottal sem tudjuk innen kiverni. – Nézd csak! – emelte fel a fejét Ilike, az első igazgatóhelyettes alteregója. – Ilyen optimista lettél egyszerre! – Ellenkezőleg: pesszimista, mert… Soroljam? A helyettesek figyelmesen néztek a főnökre. Tudták róla, hogy ha valaki tájékozott, hát ő az elsők között van. Egyrészt kitűnően ismerte a körzetét, másrészt a tanügyi törvényeket, végül, és nem utolsósorban a polgármesteri hivatalt, ahova hetente bejárt… tájékozódni. – Hogy évről évre kevesebb a gyerek, ez senki előtt sem titok már. Ezzel párhuzamosan csökken az állami támogatás, és persze a tanári foglalkoztatás is. De még ha csak ez lenne? – Hú, hát más is van? – riadozott Lilike. – Bizalmasan megsúgták, hogy a jövőben megszűnik, illetve ingyenessé válik a nyelvi és egyéb órán kívüli foglalkozás, korlátozzák a csoportbontásokat, és felemelik a kötelező óraszámot is. – Ne ijessz meg, főnök! – De még ha csak ez lenne! Ha kevesebb tanár lesz, kevesebb lesz az igazgatóhelyettes is, titkárnő, pedagógiai asszisztens, a kisiskolákat bezárják. Hiába, az önkormányzat is szegény. Elég, ha hiányzik egy-két tanuló a kötelező létszámból, hogy ne induljon be az évfolyam. Ha viszont nem indul, az egész alma mater befuccsol. – Egy kimaradt évfolyamért? – Egy kimaradt évfolyamért. Bumm, lecsukják a nagykaput, mi meg mehetünk isten hírével – fújta ki orrát az örökké náthás iskolaigazgató. – Nem túlzás ez, Vili? Hiszen ilyesmit még a proletárdiktatúra sem engedett meg magának. – Majd elválik. Mindenesetre épp a legjobbkor megyek nyugdíjba. Még két év, s már csak nézőként figyelem ezt a…hm…tragikomédiát. Egyébiránt hogy vannak megelégedve az új némettanárral? – Törekvő kollega, ha nem is mindenki szereti. – Miért? – A szülők szerint sokkolja az iskolát. Túl sokat követel, s a tudáson kívül abszolút semmit sem méltányol. – Rossz ómen – gyújtott cigarettára az ösztövér, kissé hajlott hátú vezető. – Még a végén miatta íratnak ki néhány nebulót, és akkor lőttek az utánuk járó fejpénznek. – Főnök! A cigaretta… ! – figyelmeztette Ilike. – Bocsánat! Mindig elfelejtem, hogy az iskolákban tilos a dohányzás. Kérem, szóljanak holnap reggel Pintérnek, jöjjön két órakor az irodámba, mert szeretnék vele beszélni! Az öreg ingerülten kopogtatott be másnap a dirihez. Sejtette, mit akar, főként amint meglátta a két helyettest, Lilikét és Ilikét is az oldalán. – Á, Pintér kollega! Foglalj helyet, és tájékoztass bennünket, miért zúgolódnak a lakónegyedi anyukák! – Talán kérdezd meg tőlük, én nem tudom. – Én téged kérdezlek. – Úgy vettük észre, a tanulók nagyon félnek magától – csapott Pintérre Lilike és Ilike egyszerre. – Attól függ, kicsoda. Aki tanul, nem fél, a naplopók viszont izgulnak, sőt, morognak, amiért nem értékelem a szorgalmuk. Tudniillik ők mindig tanulnak. Egyik-másik még olvasni is tud, képzeljék, amiért eddig simán megkapták a négyesük. Olvasás négyes, fordítás ötös, ahogy bevallották nekem, mi volt itt a mérték mostanig. – Így volt? – fordult a ducikhoz a diri. – Én személy szerint egyetlen hospitáláskor[1] sem tapasztaltam effélét. – Hospitálás? – húzta el a száját a tanár. – Színjáték. Látnál csak magunkban, ellenőrzés nélkül bennünket! – Köszönöm az őszinteséget, de akkor sem kell olyan szorosra fogni azt a gyeplőt. A diktatúrának vége, megértőbbek kell lennünk egymáshoz. – Kiváltképp azokhoz, akikből élünk, ugyebár? – tódította Ilike. – Rendben – nyelte le a választ Pintér úr. – Mit kifogásolnak még a tisztelt anyukák és apukák? – Szabó… Szabó Károly, a nyolcadikos Roland édesapja – olvasott a noteszébe Nagypéter. – Pintér tanár úr nekiment a fiamnak. – Mikor? Hol? – Az udvaron, valamelyik szünetben. – Szünetben? – kotorászott emlékeiben a derék oktató. – Igen, hát persze, csakugyan nekem jött. – Pillanat! Tisztázzuk: ő neked vagy te neki? – Ő nekem. Akár egy bika, tisztára megvadult. Földhöz is vágott volna, ha nem lököm el reflexszerűen magamtól. – Tehát ellökted. – El, de nem csináltam belőle nagy ügyet. Véletlen volt, csak… csak bocsánatot kért volna. – Helytelen! – jelentette ki Lilike és Ilike megint csak egyszerre. – Parancsolj! – adta meg Lilinek udvariasan az elsőbbséget Ilike. – Ha egy tanuló vétkezik, azonnal figyelmeztetni kell, jobb esetben észre sem veszi, hogy hibázott. Másrészt az udvar nem vidámpark, hanem az iskola egy része, s mint ilyennek megvannak a maga szabályai. Maga ügyeletes volt, amikor ez történt? – Pontosan. – Még szerencse, mert nem minden ügyeletes tanár megy ám ki csengetéskor az udvarra. – Ez most bók vagy… – Szabály, amit télen-nyáron be kellene tartanunk. – De hát én… – Betartja – szólt közbe Ilike. – Láttuk és hallottuk. Kivéve télen, amikor hógolyóznak a gyerekek. Pedig hány és hány ablakot törnek ki amiatt, hogy egy tanár sem méltóztatik ügyelni. A tanáriban kávéznak, trécselnek, miközben odakint még a környező házak ablakát is betörik. Így tesszük kockára nap mint nap az iskola hírnevét, aztán még mi nem értjük, miért nem tisztelik a pedagógusokat manapság – hadarta el észrevételeit az ügybuzgó helyettes. – Egyetértek. Csupán a téli ügyelet kérdése sántít egy picikét, ugyanis nem arról van szó, hogy nem óhajtunk, hanem egyszerűen nem merünk kimenni. Sem én, sem más, bármennyire is tökéletes az önök által kidolgozott házirend – szúrta oda enyhe gúnnyal Pintér úr. Újabban elég gyakran piszkálják a szülők is, meg a ducik is. Pedig az elején minden olyan simán ment! Respektálták az elveit, magyarán: hagyták dolgozni. De ez a korszak a jelek szerint véget ért. Valahogy megváltoztak az emberek. A tanári klikkezett, az igazgatóság elszigetelődött. Egyedül ő nem foglalkozott senkivel. Vagy éppen ez a baj? – Mi az, hogy nem merünk? Ki kell menni, kollega. Magának éppen úgy, mint… – Önöknek, ha teszem fel, valami zűr van az udvaron – egészítette ki blazírtan. – Ki is megyünk, ha szükséges – biztosította méltóságteljesen Lilike. – De ez, már megbocsásson, hadd legyen a mi gondunk! – Legyen, csupán annyit jegyeznék meg, hogy azért önök sem mennek olyan nagy kedvvel hógolyózás közben az udvarra. Egyszer… De hagyjuk, még a végén szemtelennek is neveznek. – Mondjad csak, mondjad! Nálunk nyugodtan, következmények nélkül beszélhetsz – nyugtatta meg az igazgató. – Csak igaz legyen, amit állítasz. – Egyszer csakugyan Ilike is kiment ráncba szedni néhány diákot. Meg is dobták keményen, erre olyan gyorsan beinalt, mint a nyúl a bokorba. Jó, én ezt is megértem, csak akkor nekünk is nézze el ugyanezt. A helyettes elvörösödött, de miután a főnöke is bazsalygott, más oldalról célozta meg az öreget. – Szeretném tudni, mi jogon küldi ki a rendbontókat németóráról? Ha nem tudná, a tanulóknak nemcsak kötelességük, hanem joguk is van tanulni, tehát semmiképp sem utasíthatja ki őket. Igazgató úr… ! – Khm, igen – köszörülte meg a torkát az igazgató. – Kádár Andrásné: Pintér tanár úr óráján meg sem szabad mukkanni – olvasott bele a noteszbe. – Ha egy tanuló beszélget vagy akár megmoccan, a tanár úr rögtön kiküldi. Miután a tanuláshoz a lányomnak is joga van, határozottan ellenzem, hogy ilyen diszkriminatív módon álljanak bosszút egy diákon. – Ehhez mit szól, Pintér úr? – Visszakérdezek: mi a leghatásosabb módja egy rákos beteg gyógyításának? Ha eltávolítják, vagy tolerálják a beteg rosszindulatú tumorát? – Micsoda abszurd hasonlat! – háborodott fel ezúttal Ilike. – Hogy hasonlíthatja össze a diákot egy rákos beteggel! – Mellesleg van a tanulóknak egy ellenőrzőnek hívott könyve is – szúrta oda Lilike. – Írjon bele néhány elmarasztaló megjegyzést, és meglátja, senki sem fogja többé diszkriminációval vádolni. – Megjegyzés, intő, megrovás… Ugye, önök sem gondolják komolyan, hogy ezzel bárkire is hathatunk. Régen, úgy ahogy működött. Ma … még csak el sem olvassák. – Azt hiszi? Akkor miért nem javasol jobbat helyettük? Mi nyitottak vagyunk minden javaslatra, kérdésre. Hallgatással, vállvonogatással nem lehet megreformálni még az oktatatást sem, kollega. – Igen? Na, és ki akarja? – Micsoda kérdés! Mindenki: az oktatásügyi miniszter, tanulók, tanárok. Most mit somolyog? – húzta össze szemöldökét a helyettes. – Kérem, kérem, hagyjuk most azt a reformot! – intette le a diri a vitatkozó feleket. – Inkább azon törjük a fejünket, hogyan működhetnénk együtt jobban ezután, a szülőket, gyerekeket sem kizárva. Ez rád is vonatkozik, Jencikém. Szó se róla, a szülők egy részét megnyerted, de, könyörgöm, azért a többit se felejtsd ki.
[1] Óralátogatáskor. (lat.)
Megjelent: 2015-07-26 16:00:00
|
