Keresés a honlapon:

Péter Erika: Elpattant zongorahúr - 2. részlet

 

Előbb egy fa alá álltak, aztán a közeli kertben felfedeztek egy nádkunyhót. Jancsi átsegítette a kerítésen, fához támasztotta a biciklijét, aztán együtt futottak be a kunyhóba. Anna leguggolt. Térde közé rejtette a fejét. A fiú közelebb ült hozzá, mire ő még odébb húzódott.

– Fogalmam sincs, miért félsz a villámlástól! Nem tanultad, hogy amikor látod a villámot, akkor már nincs félnivalód? – próbálta megnyugtatni.

– Nem is tudom! – nyögte ki, de továbbra is csukva tartotta a szemét, és összerezzent minden villámcsapásra.

A sűrű esőcseppek tovább doboltak a kunyhó tetején, majd apró patakokká váltak, s tavacskákba gyűltek. Némelyek egyenes vonalban, magányosan futottak, mások párosan.

A sejtelmes félhomályt egy-egy pillanatra megvilágította a villám. Ilyenkor fényárban úszott a kunyhó, aztán ismét sötét lett, olyan, mint amikor kialszik egy gyertyaszál. A mennydörgés úgy szólt, mintha kalapáccsal verték volna apró mozaikokra az eget.

Anna közelebb húzódott a fiúhoz. Engedte, hogy megfogja a kezét.

Egy idő után minden elcsendesült.

Óvatosan dugta ki a fejét a kunyhóból. Először a körülöttük összetört ágakat látta, azután felnézett. Az ég megtisztult a nagy feketeségtől, a szél szétfújta a felhők lepedőit, melyek most a forralt tejen megjelenő habhoz hasonlítottak, és teljesen ártalmatlannak tűntek. Tudta – nemsokára sütni fog a nap.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-07-15 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.