Keresés a honlapon:

Horváth János: A tökéletes nő

 

A tökéletes nő, ott ült velem szemben a metró műbőrrel bevont ülésén, keresztbe tett lábakkal, és némán nézett maga elé.

Nem vettem észre, amikor felszállt, de a szokásos reggeli bóbiskolásból felpillantva azonnal felfigyeltem rá, amikor a szemközti ülésre leült. A tekintetemet mágnesként vonzotta a gyönyörű látvány, nem tudtam a szemem levenni róla. Ez a tökéletes nő - gondoltam, és teljesen felélénkültem. A látvány kárpótolt mindenért, amit reggelente kell elszenvednem a tömegközlekedés egyik áldozataként. Még arról is megfeledkeztem, hogy figyeljek a hangszóró érdes, recsegő hangjára, amelyet már azért is érdemes volt figyelni, mert a korai órákban ez az egyetlen hitelesnek minősített forrása a tájékozódásomnak. Miközben a fülembe préselt kis dugaszokon keresztül a Santana temperamentumos, latin zenéje szól, néha-néha – mikor magamhoz térek az utazás megszokott kábulatából –, kihallgatok az említett dugaszok mögül, és figyelmemet a hangszóróra irányítom, az éppen aktuális megálló beazonosítása céljából. Ez többnyire sikerül. Most azonban, a lélegzetem is elállt, a látvány teljesen lekötött. Mit lekötött, lenyűgözött.

A tökéletes nő öltözete, az én ízlésem szerint is, eléggé kihívó volt. Igen magas sarkú, fekete cipőjét enyhén lóbálva ült, kissé oldalra fordítva az égiek által tökéletesre formált felsőtestét, olyan éppen, mint a teadélutánokon hosszú szipkával cigarra gyújtó, reklám-plakátokon pózoló úri dáma. Kis aktatáskáját maga mellé ejtve, enyhén rátámaszkodott, és hosszú, sötétvörösre lakkozott körmeit bele-bele mélyesztette táskája lelógó bőrfogantyújába. Szűk, szintén fekete, hasított szoknyája a combja közepéig felhúzva, kiemelve a pompás és vékony lábszárak kecsességét, kívánatosan izmos combjának izgalmas karakterét. A kecses tartású, kissé felszegett fej, a csupasz vállak vonalának harmonikus folytatásaként felfelé ívelő, hosszú nyakán pihent. Ébenfekete, sima haja hátul összefogva, bal vállán nyugodott. Egy-két huncut kis tincs a vékony és ívelt szemöldöke mellett, a homlokán, és a halántékán meg-meglibbent a sebesen száguldó szerelvény által keltett légáramlatban a kis, csupasz fülcimpákat folyamatosan csiklandozva. Hófehér blúzt viselt, alatta félkosaras melltartót. A felső gombok ki voltak gombolva, egészen mélyen, pont annyira, hogy elég kihívó legyen. A két kis rugalmas halmocska, amely szilikon-mentesen feszített a kigombolt blúz alatt, beindította a fantáziámat.

Ha a következő megállónál felállok, és odamegyek, és mondjuk, csak úgy véletlenül hozzáérek a lábához, majd sűrű elnézések közepette… Nem, ez így nem jó. Felállok, odamegyek, bemutatkozom, és átadom a telefonszámom? Mit veszítek? Nem utazik többé egy kocsiba velem? Nem, ez sem jó. Te jó ég, hogy jut eszembe ilyen ostobaság! Idétlen. Erősen koncentrálok, milyen módszerrel a legcélravezetőbb az ismerkedés, már ha, na, igen, ha szóba áll velem egyáltalán. Na, nem, legfeljebb álmomban. Ezt a nőt, nem nekem találták ki.

A tökéletes nő egészen váratlanul, egy gyors, és határozott mozdulattal lábat cserélt. Úgy értem, most a másik lábát tette keresztbe. Ettől kissé felém fordult, és rám nézett. Gyönyörű hatalmas fekete szempár meredt rám. Némi érdeklődést és csodálkozást véltem kivenni, ebből a koránt sem hétköznapi tekintetből. Nem vette le rólam a szemét, csak nézett rám hosszan, és kitartóan, egyenesen a szemembe.

Éreztem, ahogy a vér felfele áramlik a fejembe, és szinte a teljes vérkészletem, több mint kétharmada már belepréselődött. A maradék egyharmad, meg máshová. Az arcom kipirult, és lángra lobbant. Kezem kihűlt, és izzadni kezdett, a hátamon is lassan legördültek az első izzadságcseppek. Fészkelődni kezdtem. A gyomromból kiinduló apró rángások elérték a szám szélét, és vegetatív idegrendszerem megfelelő működését, alsó ajkam görcsös összehúzódásai jelezték.

Már létem végső stádiumába értem, a megsemmisülés határára, amikor a tökéletes nő lassan felemelkedett, és elindult, az időközben lefékezett szerelvény nyitott ajtaja felé. Miközben elhaladt előttem, lepillantott rám, és enyhén elmosolyodott, és mint ahogy érkezett, váratlanul és csendben, kilépett az életemből.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-07-12 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.