Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Horváth János: Elnézést, Gál elvtárs

 

– Elnézést Gál elvtárs, ha egy kicsit arrébb tetszene tenni a csomagot, akkor elférne a létra. Ugye megérti, ha sietünk, már nem sok idő van a kezdésig, és még annyi dolgom van. A villany is kibabrált velem, hiába cseréltem ki az izzót százasra, nem működik. Alig találtam villanyszerelőt, már mind hazamentek a műhelyből.

– Semmi baj Gizike, persze hogy megértem – mondta Gál, és alaposan megmustrálta a könyvtáros nőt. Tetőtől talpig végigmérte, és elégedetten csettintett a nyelvével. A negyvenes éveiben lubickoló fiatalasszony nem olyan régen hagyta ott a férjét, és nagyon élvezte az elvált nők szabadságát. Látszott a mozgásán, hogy elégedett magával. Hosszú szőke haját feltűzve viselte, feszes blúzából kidomborodó idomai nem voltak bántóak, sőt, kimondottan kellemes látványt nyújtott a korosztályát kedvelőknek. Már pedig Gál gyakorta eljátszott a gondolattal, hogy továbblép a felszínes ismeretségnél, és behálózza a kívánatos asszonyt. De mindez ideig, egy lépést nem tett a cél érdekében, most is csak erre a csettintésre tellett tőle.

– Látom, Gál elvtárs, készülődik a dedikálásra – mondta Gizike, beszélgetést remélve, mivel a villanyszerelőket már eligazította, és egyéb tennivalója nem volt a kezdésig.

– Szólítson Ernőnek, ha kérhetem – mondta Gál, és megszorította Gizike kezét. Jó meleg, finom tapintású keze volt az asszonynak, aki majd’ kicsattant az örömtől.

– Megtisztel Ernő, köszönöm – mondta szemlesütve, és széles mosollyal adta tudtára a férfinek, hogy régóta vár erre a pillanatra. Nem mintha nem lett volna alkalmuk még a közeledésre, de mindig volt valami ürügy, hogy elkerüljék a nyílt színvallást.

 

Ernő is elvált ember volt, és rengeteg dolga mellett nem tudott időt szakítani a női nemre. Különben is, túlságosan megszokta a legényéletet, nem kívánkozott semmiféle komolyabb kapcsolatba bonyolódni. Amióta megjelentették egy regényét, sorra jelentkeztek a kiadók, és megbízásokat adtak neki a regény folytatására. Gál nem tudta mitévő legyen. Szeretett írni, de a gimnázium igazgatását is komoly feladatnak tekintette. A párt megbízta a poszt betöltésével, amikor Koroknai váratlanul elhunyt, és utódot kerestek az intézmény élére. Tudta, elvárások vannak vele szemben, és nem okozhat csalódást az elvtársaknak. Az ifjúság nevelése fontos feladat, és neki ebben élen kell járnia. Húsz évig tanított történelmet, és magyar irodalmat ebben az iskolában, ahol ő maga is tanult egykor. A háború után választották ki, amikor a párt kádereket keresett, tehetséges embereket, akikben megbízhat. Gál alkalmas volt a feladatra. A fronton kitüntették hősiességéért. Éppen hogy leérettségizett, önként jelentkezett a frontszolgálatra. Az első alkalommal dezertált, amikor negyvenöt telén Ungvár alatt találta magát a hideg télben, hiányos felszereléssel. Tizedmagával indult el, hogy elérjék a szovjet parancsnokságot. Amikor átjutottak a frontvonalon, már csak hárman maradtak. Az életét az mentette meg, hogy vállalta a harcot a szovjetek oldalán. A nagyapja tizenkilences kommunista volt, amit mindvégig sikerült eltitkolnia a család előtt, csak halálakor derült ki, amikor a párt saját halottjának tekintette, és ezt közölték a feleségével is. A konspiráció olyan sikeres volt, hogy az asszony mindvégig egy másik nőre gyanakodott, mert a férfi gyakran nem tudott elszámolni az idejével, amikor számon kérte az ágyon kívül töltött éjszakákat, hétvégeket. Az évek során megromlott közöttük a viszony, de az asszony neveltetése miatt tűrte férje vélt kicsapongásait. Legalábbis ezzel hitegette magát, mert semmi bizonyítéka nem volt a hűtlenségnek, az ura meg nem beszélt róla. Nem beszélhetett.

 

– Hoztam egy kis vizet Ernő – búgta Gizike, és egészen közel hajolt Gálhoz, amikor letette a tálcát a poharakkal, és a teli kancsó hideg vizet az asztalra.

– Köszönöm szépen – mondta Ernő, és máris töltött magának a gyöngyöző vízből. – Arra gondoltam, persze, ha meg nem sértem, hogy a könyvbemutató után elmehetnénk valahova. Van kedve velem vacsorázni? – kérdezte Gál egy hirtelen ötlettel.

– Nézze, Ernő – kezdte Gizike – mi már évek óta ismerjük egymást, és nem titkolom, vártam is, hogy majd közeledik. Különösen a válás után éreztem úgy, hogy mi ketten, szóval, érti, Ernő?

– Ne mondjon semmit Gizike, én is éppen így érzek. Nahát, micsoda találkozás, és egy könyvbemutató, egy dedikálás hoz minket össze!

A nő majd kicsattant az örömtől, amikor meghallotta Ernő szavait. Kivillantotta gyönyörű fogsorát, és csak nevetett, tiszta szívből kacagott zavarában. Gál szívéről is egy nagy kő esett le Gizike reakciója láttán. Visszautasításra nem számított ugyan, de arra sem, hogy vénember létére még egy vallomást is hallhat a nőtől, akiről idáig csak álmodni mert.

Gizike nem volt boldogtalan a férje mellett mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a férje gyakran a pohár fenekére néz. Kálmán csak négy évvel volt idősebb nála, de a mértéktelen italozás sokat öregített rajta. Mint férfi sem állt már helyt, és mint kiderült, éppen miatta nem lehetett gyerekük. Gizi nagyon fontosnak tartotta a családot. Mindig arról ábrándozott, hogy legalább négy gyerekük lesz, és idősebb korukban csak az unokáknak fognak élni. Kellemes életükbe hamar hozott változást a tudat, hogy Kálmán nem képes a gyermeknemzésre. Orvosról orvosra jártak, mindent elkövettek, amit lehet, de a férfi nem nyerhette vissza képességét, mert soha nem is volt neki.

 

Gál kicsomagolta a könyveket, és az asztalra tette a köteteket, szépen elrendezve őket. A dedikálás már egy hete meghirdetésre került a kerületi könyvtárban, ahol Gizike vezető könyvtárosként dolgozott. Legalább negyvenen jelezték, hogy vásárolni kívánnak a könyvből, és dedikáltatni is szeretnék. Gizike tapasztalt könyvtáros lévén úgy tizenöt-húsz főre számított, de titkon remélte, hogy ennél többen lesznek majd, akik érdeklődnek Gál regénye iránt. A téma nem volt különösebben izgalmas, de Gál ragyogóan értet a drámai helyzetek megformálásához, a cselekmény bonyolításához. Egy asszony a háborúban sebesült német tiszteket fogad be, és bujtatja őket egészen Budapest ostromáig. Az egyedülálló nő szerelmes lesz az egyik főhadnagyba, akitől később gyereke születik. A főhadnagy elesik a budai harcok során, és a felszabadulás után megszületett fiú mit sem tud fogantatásának körülményeiről. Az anyja a halálos ágyán mondja el neki a titkot, amit húsz éven át őrzött. Gábor, amint megtudja, hogy apja egy német tiszt volt, öngyilkos lesz. A történet talán, szokványosnak is mondható, de a jellemrajzok, Gábor vívódása, és az a környezet, amelyben a regény cselekménye zajlik megnyerte egy kiadó tetszését, és sikert sejtett a könyvben. Gál nem titkolta, hogy neki is van egy fia, akit soha nem láthatott. Az asszony, aki rövid ideig a szeretője volt az ötvenhat őszén szülte meg közös gyermeküket. Gál akkoriban egyetemre járt, és a karrierjének sem tett volna jót, ha nyíltan vállalja a kapcsolatot az asszonnyal. Házasodni sem szándékozott még egy darabig, de ebben a helyzetben dönteni e kellett, a gyermek nem tréfadolog, ezt számtalanszor átgondolta, de nem tudta mitévő legyen. A helyzetet az asszony oldotta meg. Ötvenhat novemberében Ausztriába menekült testvéreivel. Az idősebb bátyja beszélte rá, hogy hagyják el az országot, mert itt nem terem babér nekik, ahogy Zoltán fogalmazta meg a helyzetüket. Az egyik fiú Amerikába ment, ő pedig Németországban, a francia határ mellett telepedett a bátyjával és a kis újszülöttel, Ernővel. Minden olyan gyorsan történt, hogy Gál még fel sem ocsúdott a meglepetéstől, már olyan híreket kapott, hogy a lányt a határon elfogták, és a gyerekkel együtt kivégezték. Ebből egy szó sem volt igaz, mint később kiderült. Gál tavaly kapott egy levelet Ausztriából. Ernő, a fia írt. Az anyja meghalt, és halála előtt elmondta a fiának születésének történetét, és meghagyta neki, hogy feltétlenül keresse meg az apját, amikor módja lesz rá. A politikai helyzet már lehetővé tette, hogy az egymástól elszakadt családtagok Bécsben találkozzanak. Gál tudta, nagy kockázatot vállal, de kíváncsi volt a fiára. Meghatotta őt Ernő tárgyilagos levele, amelyben a haragnak, vagy neheztelésnek egy cseppnyi jele sem mutatkozott. Mintha a történtekért Ernő elsősorban a magyarországi viszonyokat tette volna felelőssé, és mintha az apja döntésképtelenségéről mit sem sejtett volna. Gál jóvá akart tenni mindent, amit csak lehetett. Ernő megírta, hogy Bécsben tanul, és jövőre átjön Magyarországra. Kérte, hogy apja addig ne keresse, mert nem lehet tudni, milyen reakciót vált ki a találkozás híre apja környezetében. Majd ő mindent elrendez, írta, és megtalálja a módját, hogy titokban maradjon a találkozásuk.

 

A könyvtár olvasótermében több mint harminc ember gyűlt össze, aki kíváncsi volt Gál könyvbemutatójára, és feltétlenül szeretett volna néhány személyes hangvételű sort kapni az írótól, saját példányának első lapjaira. Gizike úgy tervezte, hogy mond néhány szót Gál eddigi munkásságáról, és megemlíti a hallgatóságnak az író dilemmáját, aki nehezen tud dönteni az iskolaigazgatói állás, és az írói hivatás között. Aztán beszél a könyvkiadás helyzetéről, és megemlíti azt is, hogy ma már felkarolják a tehetséges írókat, a kultúrpolitika nagyra értékeli a Gál-féle nemzedék törekvéseit, szárnypróbálgatásait az irodalom terén. Gál majd arról beszél, hogyan jutott az elhatározásra, hogy könyvet írjon erről a témáról, és milyen magánéleti vonatkozásai vannak a történetnek, netán, önéletrajzi írásról van-e szó?

– Kezdhetünk Gál elvtárs, azaz, Ernő – pirult el Gizike, amikor odaért Gál asztalához, ahol az író az általa föltornyozott könyvhalmaz mögé bújva lapozgatta egy napilap híroldalait.

– Rendben van, én készen vagyok – mosolygott Gál a könyvtáros nőre, és arra gondolt, hogy egy óra múlva már a karjaiban lesz ez a gyönyörű asszony.

Gizike a terv szerint elmondta a mondandóját, majd bemutatta Gált a hallgatóságnak, és átadta neki a szót. Gál tíz percet szánt könyvének ismertetésére, a további negyven percet a kérdések megválaszolásának szentelte. A dedikálás hamar elkezdődött. Mindenki elégedett volt a Gál válaszaival. Megfontolt, felelősségteljes személyiség látszatát keltette a hallgatóságában. Gál szinte fel sem nézett az írásból, azt vetette a papírra, amit kértek tőle, szinte, szó szerint. Csak néha állt meg a keze, ha fogalmazási nehézségeket tapasztalt az olvasónál, ilyenkor átfogalmazta a kért szöveget anélkül, hogy a dedikálást kérő észrevette volna a pillanatnyi megtorpanást.

– Kelemen Gézának a legjobb esztergályosnak, és a leggondosabb apának – szólt az egyik kérés bariton hangon. Gál egy pillanatra felnézett, hogy szemügyre vegye az aláírás kérőjét, de csak egy hétköznapi, negyvenes alakot látott, munkásruhában. Szó szerint leírta, amit kért az olvasó, de a neve elé odabiggyesztette, hogy egy gondos apa. Megengedheti magának, ezt a kis játékot, gondolta. A tizedik aláírás után pihenőt kért, és ivott egy pohár vizet. Az olvasóterembe egy húsz év körüli fiatalember lépett be, kezében szorongatva Gál könyvének egy példányát. Gál hirtelen úgy érezte, látta már a férfit, de nem tudta hol. A gimnázium minden tanulóját ismerte, még évekkel később is emlékezett az arcukra, ha nevüket már el is felejtette. Ez a fiatalember nem volt soha az intézmény tanulója, abban biztos volt.

 

Már mindenki megkapta az aláírást, kinek hosszabb, kinek rövidebb dedikáció jutott, amilyet kért. Utolsónak a későn érkezett fiatalember lépett az asztalhoz. Gál lehajtott fejjel vette át a könyvet, és már emelte a tollat, hogy beírja a következő szöveget, amikor a fiatalember megszólalt.

– Ernőnek, a fiamnak, megismerkedésünk alkalmából – hangzott a kérés bizonytalanul, némi akcentussal.

  
  

Megjelent: 2015-06-22 16:00:00

 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.