Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Egy pesti turista a fővárosban

 

Most járok először Budapest tágas utcáin. Lenyűgöznek a hatalmas, régi épületek, széles folyama, egyik oldalán a hegyvidékes Budával, a másikon a sík Pesttel. A jól kiépített, sűrű tömegközlekedési hálózaton is több óra bejárni egyik végpontjától a másikig, egymillió hétszázezer fő otthona ez. Szépsége vetekszik Béccsel és Prágával.

Turista vagyok egy kis országból, Magyarországból. A fővárosában élek, amit nevezzünk úgy: Alternatív Budapest. Vagy talán inkább legyen Unalmas Budapest. A napjaim többnyire egyszerűen telnek. Reggel kelés után körülbelül egy óra alatt készülök el, hogy munkába mehessek. Időnként zuhanyzással indul, mert van, hogy éjszaka úgy estem haza fáradtan, hogy már mozdulni sem bírtam. Azután kétszer is áttúrom a hűtőt, hátha van benne valami rejtőző finomság, de rendszerint csak a megszokott ételek találhatóak meg. Legyűröm a menetrendszerinti párizsis zsemlét, vitatkozom magammal, hogy érdemes-e bemenni dolgozni, érdemes-e egyáltalán kimozdulni otthonról. Végül kilépek a küszöbön, bezárom az ajtót, elindulok, visszafordulok, kinyitom az ajtót, meggyőződöm róla, hogy tényleg lekapcsoltam minden lámpát, újra bezárom az ajtót, és ténylegesen elindulok. Ezeknek a tevékenységeknek mind-mind helyet kell találnom a kötött időrendemben. Fél órát utazom metróval, végigszáguldok az igazi, szépséges Budapest alatt, mit sem érzékelve látványosságából. A „féregjárat” túlsó kijáratánál (egy kis villamosozás után) vár a megszokott irodaépület megszokott ajtaja, benne a megszokott szobám megszokott székével és a monitor, ami legalább nyolc órán keresztül áll bamba figyelmem középpontjában. Néha kitekintek oldalt az ablakon, és figyelem, hogyan építenek fáradtságos munkával a folyóra néző panorámámból egy környékbe illő, új irodaházat. Mikor eljön a nap fordulópontja, legtöbb esetben visszautazom a lakásomba, ugyanazon az úton, ahogy jöttem. Három helyet ismerek csak igazán: otthon, munka, metróállomás.

Akkor figyeltem fel erre a városra, amikor érezvén, hogy több mozgásra lenne szükségem, úgy döntöttem, aznap gyalog megyek be dolgozni. Éppen a Duna-parton sétáltam a Parlament előtt, amikor távol keleti turisták fényképezték a túloldalt. Csodaszép volt: régies épületek, mintás tetők, a hegyvonulat, rajta a vár, mint egy széles korona. Rájöttem, hogy a túloldali házak között én már jártam, nem is egyszer, de akkor csak azt láttam bennük, hogy a falak koszosak, omladoznak, a földön a potyogó vakolat és a sár rögzíti a lábnyomaimat. Az aluljárók húgybüdösek, és szinte minden sarkon feléd nyúl egy koszos tenyér alamizsnáért. De ebből a szemszögből még sosem láttam ezt a várost: az idegenség szemszögéből.

Kivettem egy nap szabadságot, felöltöztem kényelmes ruhába, nyakamba vettem a fényképezőgépemet, kinéztem a térképen, hogy lehet eljutni a Várba (nem metróval!), és elindultam várost nézni. Rögtön az első sarok után kínomban nevettem, hogy a múltkor betegen mennyit utazgattam a korábbról ismert gyógyszertárhoz, pedig csak a másik irányba kellett volna indulni, ott lett volna egy a szomszéd utcában.

Mikor letett a végállomáson a várbusz, éppen egy német turistacsoport ment el mellettem. A vezetőjük magasra emelt esernyővel jelezte, hogy figyeljenek rá, és mesélgetni kezdett. Egy ideig követtem őket, pár lépésre lemaradva tőlük, és próbáltam berozsdásodott némettudásommal megfejteni az elmondottakat, beillesztve egy-egy hiányzó részbe azt, amit már tudtam. Páran kiszúrtak, rám néztek, de csak mosolyogtak. Végül leszakadtam a magam útját járni. Dallamokat komponáltam a lépteimből és a fényképezőgép folyamatos kattogásából.

Második állomásként megérkeztem a Gellért térre, a szemem megakadt egy kis, oszlopokkal tartott, kupolaszerű építményen, benne egy kúttal. Ahogy közelről megnéztem, belülre felirat volt vésve. Egyből az jutott eszembe, kincskereső játékokhoz milyen jó lenne, csak „kulcsot” kellene adni a játékosok kezébe, melyik betűket válassza ki belőle, hogy összeolvasva információt kapjon a következő állomáshoz. Aztán felindultam a hegyre. Furcsa kombinációja volt a füves-fás területeknek és a kiépített járdautaknak. Olyan félig természet, félig város hangulata volt. A tetejére érve már jól kimelegedtem, de megérte felmenni a látványért. Végignéztem az elém tárulkozó, miniatűr városon, és elképzeltem, ahogy egy pici én rohan fejvesztve az apró házak között, mert már így is késésben van. Mellettem egy férfi mutogatta feleségének, mi hol található a szemben lévő oldalon. Idegen nyelven beszéltek, talán cseh lehetett, bár nem ismerem a nyelvet egyáltalán. Gagyogó angolommal megkértem, hogy fotózzon le engem úgy, hogy a háttérben látsszon a folyó is és a város is. Örömmel megtette, és kérdezte, hogy gyakran járok-e ide. Mondtam, hogy először vagyok itt, és az is lehet, hogy soha többé nem jutok vissza.

Végigsétáltam a műegyetemi negyeden. Ezt a részt már jól ismertem, de be kellett járnom, elkapott a nosztalgia. Az egyetem egy város a városban, több ezer fős lakossággal, amely öt-hat évente lecserélődik. Így most a megszokott épületek között csupa idegen arc fogadott. Felüdülés volt, amikor megláttam az egyik volt tanáromat. Jólesett volna vele pár szót váltani, de tudtam, hogy nem fog emlékezni rám. Ezért csak megkérdeztem tőle, hogyan jutok el legegyszerűbben a Szent István Bazilikához. Elmagyarázta a leggyorsabb utat, de hozzátette, hogy most bevezették a hajójáratot, ha új vagyok a városban, érdemes kipróbálnom. Van egy állóhajó a parton, azon keresztül lehet felszállni rá.

Nem tudtam megállni, hogy ne sétáljak végig az Andrássy úton. Örvendeztető változatosság volt, hogy nemcsak felbukkantam a metróból, mint egy ürge a földből, aki a téli álom után arra ébredt, hogy egy várost építettek köré, hanem a járdán haladva szép lassan kitárult elém a Hősök tere, mint folyó torkolatához érve a tenger. Egy mozgóárustól vett perecet majszoltam, és úgy néztem fel a magas szobrokra, mint eltévedt gyerkőc a bajuszos bácsira a buszmegállóban. Egy hajléktalan lépett oda hozzám, és mondta, hogy legyek szíves adni neki pár forintot, mert már nagyon éhes. „Sorry, but I don’t speak your language”, válaszoltam neki kitérőleg, hátha otthagy, de meglepetésemre elővett a fejéből egy betanult, gépies mondatot: „Szkjúzmi, ájm veri hángri, kud jú plíz szpér szom cséndzs?” Itt már nem volt menekvés, a zsebembe nyúltam, és kivettem annyit, amennyi éppen az ujjaim közé akadt. Tudtam, hogy sörre költi, de őszintén nem zavart. Ebben a jó időben én is megittam volna egy korsóval.

Mikor leszálltam a villamosról, éreztem, hogy nagyon elfáradtam. Hosszú és mozgalmas nap volt, pedig még alig láttam egy szeletét a fővárosnak. Éhes voltam, beültem a legközelebbi étterembe egy vacsorára. Tele volt a hely párokkal, baráti társaságokkal, kiscsaládokkal. A pincérnő észrevette, hogy csak én ücsörgök egyedül. Ránézésre is látszott, hogy szangvinikus volt, olyan beszélgetős fajta. Felvette a rendelést, és megkérdezte, hogy vagyok. Elújságoltam neki, hogy csodálatosan, ez a város egyszerűen gyönyörű! Megkérdezte, honnan jöttem. Felfelé néztem, és nevetve mondtam: a másodikról.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-06-13 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.