VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Zápor György: Az éjszaka szépe
Csengetnek. Ajtót nyitok, a nővérem az. Kezében kard, fényes kard, meztelen kard, kérdeném, már mondja, damaszkuszi penge, most jutott hozzá, teljesen véletlenül, higgyem csak el, ment az utcán, egészen addig, amíg egy tiszta kirakathoz nem ért végre, amiben megnézhette magát cipőtől a fejtetőre tolt napszemüvegig, és abban a kirakatban ott volt Mendez, épp a kardot törölte fényesre. És ez a Mendez, mikor meglátta a nővéremet, abbahagyta a fegyver tisztogatását, átlépett a kirakatüvegen, a pengét odaadta, meghajolt, kalapjával cikornyát hagyva a levegőben, visszament a kirakatba, és egy sakk készletett kezdett szétrakosgatni. Kérdezem, tudja-e, ki Mendez. Mondja, persze. Egy kék macska.
Mondom, jól van, ha kék, hát kék, ha macska, hát macska, az a lényeg, hogy boldogok legyenek, meg az egészség is tartsa magát. A nővérem nem szól, huppan a tévé elé, távkapcsol, keres filmet, nézi a filmet, én a díványon elalszom.
Csengetnek. Ajtót nyitok, a nővérem az. Kezében teli szatyor, mondja bevásárolt, mert nekem biztos nem volt időm, gyorsan a kezembe nyomja, vigyem, pakoljak ki, majd ő becsukja az ajtót. Vett epret is. Figyeli az arcomat, miközben kirakosgatom az élelmet. Rásandítok, látom rajta, küszködik magában. Betessékelem a szobába, poharat nyomok a kezébe, iszunk. Már sötét van kinn, benn a tévé világol, nagy zöld sáska zsolozsmázik benne. Nővérem kiböki, meghívta Mendezt, holnapra, ide, hisz nála felfordulás van, itt meg tér, meg levegő, és nálam jobban tud főzni, mert főzni fog, azért vette azt a sok mindent, amit az imént cipeltem be a konyhába. Mondom, jó, legyen így, de kérdem, nem leszek-e felesleges, mondja, á, dehogy, majd a vacsora után, amit holnap délutánra tervezett, szóval majd utána elrendezi, hogy senki ne zavarjon senkit. Ráhagyom, iszunk még egy korty konyakot. A nővérem beveszi magát a konyhába. Távkapcsolok.
Hajnal háromkor felkel a Hold. Keskeny, de óriásira nyúlik. Az alja ott pihen két ház közt a földön, a sarló másik csúcsa a tetőnek támaszkodik. Hideget hoz.
Kilesek a konyhába. Rend van, tisztaság van, az eprek ülnek az asztalon, és hallgatják, hogy Mendez milyen dalia, vitézlő vitéz, biztosra vehető, hogy karddal pókhálóz, és tetőtől-talpig úriember. Kérdem, nem macska-e. Az eprek felém fordulnak, rosszallnak egy pillantást, nővérem nem lepődik, mondja, hát persze, hogy ember.
A Hold feljebb kapaszkodik, fel az ereszig, majd egy pattanással nagyívben elrepül, és leveri az egyik kéményt.
Javaslom, aludjunk, mert hosszú lesz a nap, bólint, adok ágyneműt, összevackol a kanapén, ott szeret bóbiskolni. Fekszem az ágyamon, kávésötétség van, csokisötétség van, gondolok egy estéreszépülésre, egy nevemondásra. Híggá sírom a sötéteket.
A Hold sarlója csúcsával beleakad egy hajnali felhőbe és csak úgy tud szabadulni, hogy néhány pillanatra kiegyenesedik.
A nővérem ébreszt, mondja, reggel van, sok a dolog, sok a baj, kapjam magam, menni kell boltba, menni kell piacra, összeírt még pár dolgot, takaríthatnék is, őt várja a fodrász, őt várja a kozmetikus, őt új ruha várja, meg még a főzéssel se tart sehol. Tápászkodom, zuhany, mosom fogam, öltözködöm, gondolok egy miértelmét, nyögök nahátot.
A Nap felgomolyog a házak fölé és kora őszi reggelt készít.
Jó a kocsiban. Szól a zene, forgalom alig, a gyerekülés még mindig benn, ne akkor kelljen bajlódni, ha megint itt lesznek. És ezt hangosan is mondom: ne akkor kelljen bajlódni, ha megint itt lesznek, ne akkor kelljen bajlódni, ha megint itt lesznek. Gondolok egy vanértelmét.
A Hold vadul pörög, és hatalmas kilengéseket produkál, de már senki sem figyel rá, mert a Nap túlságosan fényesen kezd ragyogni.
Szeretem a piacot, amikor még nincsenek sokan, amikor még hamar körbe lehet járni, amikor még visszafordulni is lehet. Szeretem, hogy ócska órákat árul egy bácsi, szeretem, hogy pékek is vannak, szeretem nézni a lángosost, ahogy a tésztát gyömöszköli, húzogatja, applikálja a forró olajba, aztán, amit kiszed, az már lángos, lángos, pallos, lángpallos, egyem, begyem, egyedem, hamm. Veszek egy rekesz házi sört, Mendez, tán issza, hadd fogyjon, jókedvemben az ördög bánja. Aztán a bolt, egy távoli, a kisboltot az utcában nem szeretem már, szóval ez egy távoli bolt, nagy bolt, kosár kevés, van bevásárlókocsi. Már megint rosszat választok, akad az egyik kereke, félrehúz, nehéz vele haladni, de vissza már nem tolom, majdcsak túlesek az egészen, szalvéta kell, egyszínű, lehetőleg valami sötétebb szín, de semmiképp nem lila, az bajt hoz, a lila szalvétától a nővérem sikítani szokott, kiskorában el is ájult, ha meglátta, inkább legyen sötét sárga. Ez megvan, már ott állok a polc előtt és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát.
A Hold többször megpróbálja eltakarni a Napot, de mindannyiszor elhibázza.
Csengetnek. Ajtót nyitok, a nővérem az. Kezében szatyrok, szatyrokban dobozok, gyorsan a kezembe nyomja, vigyem, pakoljak ki, majd ő becsukja az ajtót. Haja szép, bőre szép, szeme szép, eredetileg barna, most kék, biztosan Mendez miatt, aki egy kék nemistudom. Az új ruhát előszedi a dobozból, mutatja, de felvenni csak közvetlen azelőtt fogja, mielőtt megjön a vendég. Mesélem, miket vettem, hogy, takarítottam, elmosogattam, a szemét is lenn, akár jöhet is, akinek jönnie kell. Kérdi, miért nem mondom ki a nevét. Tán mert azt sem tudom, él-e, hal-e, eszik-e, vagy isszák. Csak néz rám, valamit mond, nem értem, bánom, hogy bántottam. Átölelem, kérek bocsánatot, ad. Aztán már nyitja is a következő pakkot, benne egy kép, festmény, egész pontosan akvarell, két kék macska, szemtől-szemben, és nézik egymást nagy odaadással. Hadarja, hogy ez ő, és az Mendez. Nem szólok. Kéri tegyük fel a falra, jó, tegyük, de nincs mire akasztani, fúrni kell, tipli kell, zaj lesz, por lesz, csavar is kell, porszívózás is lesz. Keresi a kép helyét a falon, a falakon, szobákban, előszobában, végre dönt, legyen a nappali, székre áll, ceruzával jelöl. Összerakom a fúrót, nézi, mondja, ügyes vagyok, meg jóságos, hogy ennyit segítek. Nem szeretem, mikor ilyeneket beszél. Kiszalad főzni. Fúrok. Betonmorzsa gyűlik a szőnyegen.
Gondolom, jól van, ha kék, hát kék, ha macska, hát macska, az a lényeg, hogy boldogok legyenek, meg az egészség is tartsa magát.
Csengetnek. Ajtót nyitok, a nővérem az. Kéz a kézben, új ruhában. Mosolyog, tessékelem, bemutat, bemutatja, Mendez, az öcsém, öcsém, ő Mendez. Örvendek valamit. Csukom az ajtót, a nővérem már a nappaliban, mustrálgatja a képet, a kék macskákat, aztán már perdül is, hoz poharakat, tölt, koccintunk, iszunk, még egyet, szervíroz gyümölcsöt, tölt bort, kínál, beszél Mendezhez, beszél hozzám, érzem, kezd kifogyni a témákból, hát gondolom, jó, kedvében járok, ha már ennyire akarja a kedélyt, legyen, ne mondja, hogy elrontottam a játékát, hát mesélni kezdek történeteket, közben bontok házi sört. Nővérem kér elnézést, kap, mondja, a konyhában van dolga, mert ugye a hús, meg a tálalás, ráadásként a tejszínt is föl kell verni, jobb ezen mihamarabb túlesni. Addig töltök sört, hadarok még pár mondatot. Távkapcsolok, szerencse hej!, meccs van, még csak nyolc perce tart, másfél óra dologtalan vendéglátás. Félidő táján a nővérem benéz, int, hogy menjek ki, látom könnyes a szeme, kisurranok, már zokog, alig értem, hogy elrontotta a vacsorát, összekeverte a fűszereket, fahéjat szórt bors helyet, kíváncsi leszek, kóstolom, avas dió ízű lett a hús, átölelem, nincsen baj, lemegyünk a partra, vendéglőbe, nincsen baj, nincsen baj. Mossa az arcát, szépítkezik, átöltözöm, veszek magamhoz pénzt, bankkártyát, hátha. A nővérem közben elkészül, kiált az előszobából, előremegy Mendezzel. Levisz a lift.
A Hold már olyan alacsonyan lebeg a láthatár fölött, hogy néhány madár leszáll rá pihenni.
Ülünk az asztalnál, rendelünk, iszunk bort, csupor bort, félig édeset, várjuk az ételt, nézzük a vizet, meg az evezősöket, néha borulnak, néha belehúznak, fogy a délután. A nővérem beszél, mondja az egyetemi élményeit, mondja, hogy milyen sokat táncolt, járt tanfolyamra, versenyekre, a latin táncokat szerette, azokat érezte, soha nem figyelte a lépéseket, csak lépett, fordult, lépett, kipörgött, a partnerét sem látta, a többi párt sem, sőt, még a zenét sem hallotta, és mégis nyert, mindig nyert. Egyszer még azt is kipróbálta, hogy nem indult a versenyen, csak ült a nézők közt, és mikor eljött az eredményhirdetés, mégis szólították, ő volt a győztes, egyhangú pontozással. Tapsoltak a párok, tapsoltak a bírák, tapsolt a sportcsarnok. Ő meg a piros ruhájában, ami nem is volt latinos, csak szép, átvette a nagy serleget, egy nagy, kávészín serleget, egy nagy, kávésötét serleget, és sírta bele, hogy ilyen csodák esnek meg vele, sírta bele a sok latintáncot, a sok egyedül táncolását, és fakóvá sírta a kávé sötétjét.
Látni lehet a Holdat, ahogy eléri a láthatár szélét. Az alja elmerül a fűben, és egy nagy sáska kezd a sarlóra kapaszkodni.
Kérdezi nővérem, nem untatja-e Mendezt, mondom, nem, nem untatja, meséljen még, úgyis akkora adagokat kaptunk, legalább egy óra, míg mindent végigeszünk, ám már nem akaródzik neki mondani semmit, hát inkább én beszélek, hogy teljen az idő, iszunk bort. A teraszon kezd a zenekar, még halkak, majd sötétedéskor hasítanak bele, javaslom, táncoljanak egyet Mendezzel, ha már ilyen csendes, tán a parketten élénkül. A nővérem leteszi a poharát, int, hogy hagyjuk abba, már nincsen kedve elhinni Mendezt. Abbahagyjuk. A harmadik terítéket visszaküldjük. Fizetek.
A nagy sáska tolja magát előre a járdán. Igyekszik, hogy egyszer végre a felkelő Holdsarlón kapaszkodhasson, és ő legyen az éjszaka szépe.
Hívnék taxit, a ház előtt megállunk, mondja, fenn hagyott valamit, lehozza, várjam meg itt. Várom. Már vagy fél órája nem jön, mégiscsak utánamegyek, hallom a nagyszobában van, hallom, hogy sír, majdnem jajveszékel, térdel a földön, a kékmacskás kép előtt, és zokog, és mintha imádkozna, és mintha ölelne valakit. Átfogom a vállát, próbálom felemelni, beszélek is hozzá, ám egyszerre felegyenesedik, ellök, kiabál, hogy hagyjam békén, hogy mindenki hagyja békén, utálja már a táncot, utál mindenkit. Az egy Mendezt kivéve, aki őt is macskává teszi olykor, mint a képen, úgy vannak egymásnak, és olyankor szépek mindketten, mondom, ő most is szép, visítja, hogy ő soha nem szép, soha. Megrázom, hogy a haja verdes. Ugrik a falhoz, lekapja a képet, rohan a lifthez, menne az utcára, én utána, kérem, álljon meg, tudom, bár nem látok senkit, hogy tele a lépcsőház. Lejutunk, nem tudom, lifttel-e, vagy lépcsőn, csak ott vagyunk, vár a taxi . Még sír, még kiabál, hogy miért nem szólok már a legelején, mikor látszik, hogy előjön Mendez, hogy álljon le, miért nem öntöm le hideg vízzel, miért nem viszem orvoshoz, miért nem zavarom el a francba. Aztán már nem mond többet, beszáll a kocsiba, megtörli az arcát, elindul valahová. A két kék macska az ülése alatt a sáskából vacsorál.
Megjelent: 2015-06-08 16:00:00
|
