Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Horváth János: Félpercesek

 

A napló

 

Kedves naplóm! Ma június tizedike van. Igyekeznem kell, mert nincs sok időm. Elhatároztam, hogy hátralévő életemet megosztom veled. Most vettem le a bőrömet, és fázom egy picit. Nem baj, gyönyörűen süt a nap, és én most pompásan érzem magam. Hamar megszáradok, akkor mehetek a dolgomra.
Most itt ülök egy levélen, szárnyaimat próbálgatom. Két pár szárnyamból egyik már megszáradt. Még csapkodok egy kicsit, mindjárt jobb lesz. Társaimtól kicsit messzire kerültem. Igyekeznem kell a szépítkezéssel, mert jönnek a fiúk, kezdődik a mulatság.

 

Ajaj, úgy érzem, a légzésem még nem tökéletes. A vízi élet megviselt. Több mint három évig éltem kopoltyúhoz hasonló légzőszervemmel, ragyogóan alkalmazkodtam a vízhez. Most jó mélyeket lélegzem, ez biztosan segít. Na, így már jobb.

 

Érdekes, a szüleimre nem emlékszem. Nem tudom, olyan szép volt-e az anyám, mint amilyennek magamat látom, a vízben tükröződve. De csitt, egyre többen vagyunk! Hallom a zúgásukat. Erősen csapkodnom kell, hogy bele ne pottyanjak a vízbe. Azt hiszem, azt már nem élném túl. Sikerült alkalmazkodnom a szárazföldi élethez.

 

Aha, itt jön egy gyönyörű példány. Hevesen ver a szívem. Csak szárnyaim zúgó zaja nyomja el szívem dobbanásának neszét. Mi jöhet még? Olyan izgatott vagyok.

 

Hát, ez elment. Talán, majd a másik. Hogy mi tetszett neki a szomszédomon, nem tudom? Én is legalább olyan jól nézek ki, mint ő.

Igyekeznem kell, fáradok. Ez a víz feletti repkedés nagyon kimerítő.

 

Na végre! Megérkezett a párom. Nagyon szép, kifejlett példány. Büszke vagyok rá. Bevallom tetszik nekem! Lehet, hogy még a következő órában egymáséi leszünk. Nagyon hajt rám! Olyan édes!

 

Kedves naplóm! Szeretem ezt a hímet. Én sem vagyok közömbös neki, úgy érzem. Az ölelése elárulja, kedvel engem. Kicsit pihenhetek. Megtart engem, úgy szállunk a partmentén, alkalmas helyet keresve. Igyekeznem kell, Még hétszáz petét kell lepottyantanom a vízbe. Nem téveszthetem el, mert nincs több esélyem.

 

Kedves naplóm, eljött a búcsú ideje. Polingenia longicauda a nevem, a tiszavirág, azt hiszem, már nem érem meg a naplementét. Kár, mert még sohasem láttam ilyet, megnéztem volna. Érzem, erőm elhagy. Beteljesítettem küldetésemet, most már megnyugszom. Szárnyaim, lassan elernyednek, átadom testemet a zuhanásnak. Ég veled! Szép volt ez a néhány óra!

 

 

A dinamit

 

A buszmegállóban állunk, már legalább tíz perce, a buszra várva. Egy jól öltözött fiatalember, hosszú kabátban, odalép hozzám. Kabátja belső zsebéből elővesz egy dinamitrudat, amelyből egy tíz centis gyújtózsinór meredezik kifelé. Az orrom elé tartja.

– Adna tüzet, uram, ha megkérem? – mondja kedvesen, és mosolyog hozzá.

– Sajnos nem dohányzom, de egy pillanat, van nálam egy öngyújtó.

Elkezdek a táskámba kotorászni, előveszem a tűzszerszámot, és meggyújtom vele a zsinór végét. Azonnal lángra kap, és sercegve kezd el égni.

– Köszönöm – mondja a hosszú kabátos, és beteszi az égő dinamit rudat a kabátja belső zsebébe, a többi közé. Kedves mosolya még ott van az arcán. Nekem már nincs időm viszonozni...

 


A találkozás


A Körúton sétálok, nézem a kirakatokat. Egy könyvesbolt kirakatánál állok, amikor az üvegben tükröződve, meglátom hátam mögött álló barátom arcát. Idegesen keres valamit, a zsebeit kutatva, és láthatóan nem találja, amit keres. Megfordulok. Ő rám mered, és nekem szegezi a kérdést.

– De jó, hogy találkoztunk, van egy cigid? Az enyém nem tudom, hol van, lehet, hogy a presszóban hagytam.

Már tíz éve nem láttam. Boldogan nyújtom felé a teli doboz szimfóniát, amit nem régen bontottam fel. Idegesen matat benne, majd, amikor nagy nehezen kivesz belőle egy szálat, leejti a földre. Nem nyúl utána, réveteg tekintettel, átnéz a fejem felett. Nyújtom felé a dobozt újra.

– Tessék, vegyél másikat – mondom lelkesen, mint aki észre sem vette az iménti affért.

– Kösz, nem kérek – mondja határozottan –, most dobtam el.

 

 

A végakarat

 

Távirat érkezik, barátom súlyos beteg, kórházban van. Tudom, nincsenek rokonai csak a felesége, aki szintén súlyos beteg. Valójában senkije sincs rajtam kívül. Taxit hívok, rohanok be hozzá, hogy megtudjam, mennyire nagy a baj, és segítsek, ha szükséges. Évek óta nem láttam, nem jelentkezett. Amikor Jolán beteg lett, őt ápolta, és visszavonultan éltek, nem találkoztak senkivel.

– Hogy vagy? – kérdem, és látom rajta, hogy nincs jól. A végét járja. Emlékszem, mindig mókázott, amikor összejöttünk, ugratott engem, és jókat nevetett, amikor látta rajtam, hogy beveszem a tréfáit.

– Hajolj közelebb – suttogja –, valami fontosat akarok mondani!

– Ki vele, hallgatlak! – Egészen közel hajolok hozzá.

– A feleségemet, Jolánt, rád hagyom. Vigyázz rá, és néha-néha simogasd meg, ahogy én szoktam.

Csapdát sejtek, nem gondoltam volna, hogy még ilyenkor is van kedve tréfálkozni.

– Nem tehetem – mondom szemrehányóan, tettetve a meglepetésemet, egy feleséget nem lehet csak úgy, örökül hagyni!

– Dehogynem – vigyorog kajánul és az éjjeliszekrényen lévő urnára mutat.

 

 

A feledékenység

 

Észreveszem magamon, hogy feledékeny vagyok. Már nem olyan a memóriám, mint régen. Régen nem kellett jegyzetelnem az értekezleteken, mindent meg tudtam jegyezni és fejben tartottam, hogy elővegyem bármikor, ha szükség van rá.

 

Moziba megyek a gyerekkel. A találkozót a mozi elé beszéljük meg. Én megveszem a jegyet, és várok, hogy megérkezzen a megbeszélt időpontban. Hívom, kérdem hol a csudában van, itt várok rá vagy egy órája, az előadás már régen elkezdődött. – Jövő hét keddre dumáltuk meg, nem emlékszel apu? – kérdi, inkább elnéző szeretettel, mint kérdőre vonással a hangjában.

 

Az orvoshoz pontosan érkezem. – Ha előbb jön egy fél évvel, ahogy megbeszéltük, akkor egy műtéttel megoldhattuk volna – mondja rosszallással a hangjában.

Érzem, baj van, valamit elrontottam.

– Nem tudunk segíteni, a daganat kiterjedt, és az áttétek is jelentkeztek már. Talán egy fél éve van még hátra. – Nem biztat semmi jóval.

Hazafelé be kell vásárolnom. Az asszony felírta, hogy mit kell vennem, egy sárga cetlire. Hogy ne felejtsem el, én egy zöld cetlire felírtam, hogy hol keressem a sárgát, de most nem találom sehol.

  
  

Megjelent: 2015-06-05 16:00:00

 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.