Keresés a honlapon:

Molnár Zsolt: Advent-Szútra

 

Nagyon sokszor éreztem, leginkább Budapesten, az ünnepek előtt, hogyan lesz vívni való harccá a készülődés, és az emberek zsebében, hogy változik fillérekké a karácsonyi pénz. Ahogy egymást taposva keresnek kiutat, hogy a szeretet ünnepből leginkább számszakilag jól jöhessenek ki.

Beszippant ez a nyomor és akarva-akaratlan lehetsz részesévé, ha nem tartsz a szívedben egy felkereshető nyugodt zugot. Soha nem értettem, hogy a nagyvárosokban az emberek miért tolongnak a végállomásokon is, mikor a busz, villamos nem megy onnan már tovább.

Mint a cápa, akinek egész életében úsznia kell, mert ha egy percre megáll az egyenlő a halállal. Az a cápa – az embertől különbözően - nem egy másik cápával, hanem a maga biológiájával vívja versenyét.

Ezt a világot a versenyek tették ilyenné. Elsősorban versenyt vívunk az idővel, a halállal futjuk, a szomszéddal a szebb kert, jobb lakás versenyét. A rokonságban a legokosabb gyermek, a legjobb család, szülő arc-versenyét. Rang és presztízs a munkahelyeken.

A bankszámla verseny-győzteseinek hangsúlyából ismerszenek a vesztesek.

A gyermekeket meg arra tanítjuk, hogy nyertesnek kell lenni, vagyis: „győzz a többi felett!”

Mi lenne, ha önmagunk korlátaival vívnánk a versenyt, és magunkban keresnénk legyőzendőt?

Míg a hatalmat a tulajdon és az ismeretség jelenti, az emberiség soha nem fogja a versengés okozta hibáit kiheverni.

Verseny a kampány, verseny a reklám, verseny a gazdaság, a statisztika, és benne az ember. Aki tulajdonképp számokkal kifejezhető adat, mint termelő és, mint fogyasztói egység, - nem 1, azaz egy, csak 0,8 – at ér.

Applikációs táblán, koordinációs rendszerekben fel és összeírható jószág-tulajdon egy folyton formálódó hatalom kezében, - eszköz, melyben benne a cél – aki nem szolgál, törlik, mintha nem is létezett volna soha. Vagyis a lét minőségét e versenyben elfoglalt aktuális hely mutatja.

Aki ezt érti, lenyeli, amit érez. Így egy ideig még versenyben marad, bár tudja, hogy szép lassan fog lekerülni a tabelláról, mert az idő onnan lezabálja.

A tudásalapú társadalmakban az idős ember nem teher, hanem tapasztalata révén védeni való erőforrás. Lenézett törzsi szinteken még működik a vének-tanácsának intézménye.

A hazai modernségben rongyos, posztócipőjében csoszogó kiszolgált testekké lesznek, akik a társadalmi hasznavehetőségen túl vagy tovább merészelnek életben maradni.

A versenylista végén zománcvert éthordóval csalinkázik a nyűgteher. Mi a kissé feljebb állók féltjük is a kemény erőfeszítésekkel így vagy úgy összeforrasztott státuszunk. Most jó az állás! - Koccintunk is a holnapra, bár kezünkben néha megáll a pohár, ha felsejlik az elkerülhetetlen vég kilátása.

Nem tudom gondol-e az aggastyán József Attila soraival, vagy talál-e benne indokot a holnaphoz. Vagy a jelenét fogalmazza-e velük:

„Le vagyok győzve, (győzelem ha van)

de nincs, akinek megadjam magam.

Úgy leszakadtam minden más világról,

ahogyan lehull a gyümölcs az ágról…”

 

A férfi, - és még a legostobább is érzi, - ha nem tudja, hogy mentsvára csak is egy asszony ölében a szendergés lehet. Álmainak tovább álmodásának kövér termőföldje, a nők ölében nyíló virág, mely adhat megnyugvást vagy reménységet, erőt a holnaphoz. Olykor csak a bagatellel küzdve, a víváshoz is egy-egy vérfagyasztó csatakiáltást.

Az ölelés melegségéből a szeretetet. Egy tál ételbe belefőtt gondoskodásból szívet. Huncut mosolyokból az odaadás ígéretét.

 

A nő tudja, hogyan olvassa fagyos téli estén a tűz fényében csillogó szemekből az összetartozást, és a biztonságot. Odaadó szerelmével hogy emelheti fel még az állati sorba is csúszott férfit. Vagy nagy társadalmi magaslatokról, hogyan vetheti az enyészet kóborló kutyái elé koncnak.

A Nő és Férfi egymásnak lehet hajtómotorja, vagy farkasnak farkasa. Mindez csak attól függhet, hogy meg tudnak-e egyezni, hogy mi a „Fontos.”

 

A Biblia előtti ember boldogságát a fontosság érzete adta. Talán úgy vélhette, ha mondjuk, a sötétben kiáll egy sziklaszirtre, és egy bizonyos időpontban a lándzsáját az égnek szegezi, akkor felkel a Nap. Érezheti-e valaki fontosabbnak magát, mint az, aki Héliosz mezején a Napot is mozgásra bírja? - Csakugyan nem! – Az ebbéli boldogság elveszett, mikor azt felfalta a mohó tudásszomj. Az ember előtt lassacskán a múlt, jelen és a jövő is kifürkészett titok. Megfejtettük a bolygót, ahol élünk, a csillagokat, kiszámoltuk a Nap lehetséges halálának időpontját. Megfejtettük egymást és azzal önmagunk. Címkéket akasztgattunk mindenre, hogy mi micsoda. Mi jó és mi a rossz. De valahogy az ismeretlentől félünk még mindig leginkább.

Ha gondosan szedegetjük fel az egónk teremtette félelmeink szövedékét szembesülhetünk minden szorongásunk szívgyökerével, - a halállal.

 

Most itt állok épp egy bevásárló centrumban, és annyira áthatottan és mozdulatlan, hogy az imént valaki a kabátomon árcédulát keresett.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-05-22 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.