Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Petrozsényi Nagy Pál: Internet avagy az igazi - 2. rész

 

Az álkönyvtáros esete erősen meggondolkoztatta Bodónét. Bár nem érte váratlanul, ennyi furfangra azért nem számított. Igaz, nem abszolút biztos, hogy szélhámos ez „az úriember”, tán még jót is akar a maga módján. De erről meg is kell ám bizonyosodni. Például úgy, ha személyesen is felkeresné. Csakhogy egy ilyen út során sok minden megeshet: kisiklik a vonat, nem kap szállodát, kizsebelik, megbecstelenítik… Itt, Pesten még megjárja, itt itthon van, akár el is kísérhetné valaki, például Verácska. Nem, ő nem! Valahogy olyan furcsán viselkedik vele mostanában, ahogy néz, fogdossa… Nem merte tovább gondolni, elvégre tévedhet, ha meg nem téved, hát istenem, ő faragjon belőle más hölgyet? Legfeljebb szakítanak. Alkalomadtán, Artúrral viszont azonnal – kapcsolta be a számítógépét. Szép, de mit füllentsen, illetve miért füllentsen? Csalódott benne, és ennyi. A függöny legördült, vége a komédiának! Elküldte az e-mailt, utána napokig a számítógép közelébe sem somfordált.

Egyik nap az íróasztal körül rendezve a kezébe akadt egy kazetta. A Zsigáé volt, és kulcsra zárt. Hogy mit őrzött benne, nem tudta. Soha nem is igen törődött vele, de mivel most benne felejtette a kulcsot, hát kinyitotta. A ládikóban színes, régi és újabb fotók hevertek. Az én édes kacorkámnak. Icutól szeretettel. Oltári éjszakáink emlékére… – olvasta elhűlve. Valamennyi nő meztelen volt, és a pucér mellek, combok közt itt-ott elővillant Bodó Zsiga feje is. Anna szeme villámokat szórt. Hiszen ez a kacorka úgy gyűjti a kurvákat, mint mások a pénzt vagy bélyeget. Nyomás vissza a számítógéphez! Majd elválik, kinek a trófeája oltáribb! Megnyitott egy társkeresőt, és tallózni kezdett a hirdetések közt.

49 éves vagyok és szeretném hátralévő életemet vidáman leélni. Ehhez egy komoly, 30-40 év körüli csinos társ kellene. Nem diplomás és különösebben művelt sem, mert én sem vagyok az. Primitív hölgyek kíméljenek! Nem érdekel sem a múltad, sem a jövőd, az sem, hogy mid van, mid nincs. Nekem megvan mindenem, mert az okos ember gondol idősebb korára is. A kor és külső nem számít, hiszen kölcsönös vonzalom esetén mindez már úgysem játszik szerepet. Ami számít, az az őszinteség, tapintat. Én megértelek téged, te megértesz engem, és nem terheljük egymást minden semmiséggel fölöslegesen. Elvárásaim nincsenek. Csak azt nem szeretném, ha cigarettáznál, vagy elhanyagolnád a házi munkát. Kérlek, írj azonnal, ha te is hasonlóképpen gondolkozol! Köszönöm, hogy meghallgattál.

Csinos frázisok! – kuncogott a fiatalasszony. Csak legalább érteném! Mert mi az, hogy az életkor és külső nem számít, ha egyszer 30-40 éves, csinos társat szeretne magának? Az is érdekes, hogy a vidám élethez komoly nőt keres, továbbá nem tartja magát műveltnek, a primitív nők azért kíméljék. De a gondok elhallgatása sem éppen logikus. Hogy a csudába legyek valakihez őszinte, ha a problémáimról tapintatosan hallgatok? Hú, tallózzunk tovább, még mielőtt hascsikarást kapok ettől az elvárások nélküli társkeresőtől.

26 éves, gyenge testalkatú, intelligens férfi kb. 40 éves, férfias, kemény nőt keres élettársi vagy alkalmi kapcsolat céljából. Nem baj, ha csúf, esetleg munkanélküli, mert én rendesen eltartom, főzök neki, mosok rá, csak nagyon-nagyon szeressen. Ezt úgy mutathatná ki legjobban, ha minden szeretkezés előtt és után megkorbácsol. Ha ezen csodálkozol, alá’ szolgája! Ha megértesz, te leszel életem asszonya. Részleteket később. Írj, hogy írhassak.

A másik hirdetés így hangzott:

20 éves joghallgató vagyok, kedves, első osztályú szerető. Sajnos emellett szegény is, így szükségem lenne egy olyan szponzorra, aki egyetemi tanulmányaimat finanszírozná. Mivel tisztában vagyok vele, hogy, mint mindennek, ennek is ára van, ezért cserébe szeretetet, szexet és védelmet ajánlok. Nem életre szóló, de legalább négy évig tartó kapcsolatot kereső hölgyek előnyben. Idősebb életkor nem akadály.

Tiszta sor: valamit valamiért. Csupán az visszataszító a dologban, hogy még a szeretetet is aprópénzre akarja váltani.

Bodóné sokáig keresett, kutatott, amíg a Slando-féle hirdetések közt végre rábukkant egy elfogadható partnerre. Gergely elárusítóként dolgozott egy szentendrei kisboltban. 33 éves volt, magas, vonzó külsejű való fiatalember. Először semmit sem árult el magáról, annál többet Bodóné: hol lakik, mit szeret, gyűlöl, milyen elvárásai vannak vele szemben… A férfi türelmesen hallgatta, még kérdezett tőle egyet-mást, utána ő is bemutatkozott, melynek során Bodóné fokozatosan fedezte fel eszményképét Gergelyben. Hihetetlen! Csodálatos! – esett egyik ámulatból a másikba.

– Milyen kár, hogy nem találkoztunk hamarabb! – sajnálkozott egyik nap, amikor bekapcsolta MSN-én a kamerát.

– Mert?

– Sosem éltem volna át azt a rengeteg megaláztatást, szenvedést, amit Zsiga okozott.

– Felejtsd el! Koncentrálj inkább a jövőre, azokra a szép évekre, melyeket egymás társaságában fogunk tölteni. De addig is: hozzám vagy hozzád? Már úgy értem, ki látogassa meg előbb a másikat. Hiszen még nem is találkoztunk egymással. Nem, pontosítok: látogass meg te engem, nehogy a végén még összeszaladjak a férjeddel. Hacsak nem kívánsz továbbra is az e-mail és chat szintjén maradni.

– Zsigától ne tarts. Hiszen tudod: hétszámra nincs itthon, úgyhogy keress fel te előbb, ha nincs kifogásod ellene.

– Nincs. Jövő vasárnap megfelel?

Bodónénak megfelelt, csupán Gergelynek akadt halaszthatatlan dolga hirtelen.

– Majd jövő vasárnap – ígérte. – Addig is, légy szíves, vedd le a melltartód!

– De Gerikém, én ilyesmit nem szoktam – ült ki Anna arcára a verejték. – Különben sem ismerjük még egymást annyira.

– Éppen ezért, édesem. Szeretném, ha egy kicsit többet is megmutatnál magadból.

– Most? Lehetetlen! Hadd… hadd készüljek fel előbb!

– Lelkileg? Esetleg szeplős vagy, tetovált a bőröd, pattanásos…? Valld be már, hogy mit szégyellsz!

– Semmit, de olyan fontos ez? Tegyük fel, hogy csúf vagyok, szőrös a mellem például. Akkor már nem is akarsz elvenni? – vágta ki magát Bodóné.

Ha úgy ítéli meg, hogy nem számít, elódázhatja a vetkőzést, aminek még valóban nem jött el az ideje. Ha viszont számít, megeshet, miszerint csak a teste miatt venné el. Illetve az sem ziher, hogy elveszi. Csak élvez egyet, utána illa berek, nádak erek.

– Dehogynem! Csak kíváncsi voltam, milyen vagy – vonta meg a vállát az eladó, és másról kezdett beszélni.

Hanem a vasárnapi randi elmaradt. Ettől ugyan még tovább e-maileztek, chateltek, de mintha láthatatlan fal ékelődött volna közéjük.

– Haragszol? Olyan tartózkodó vagy újabban! – próbálta kiugrasztani Anna Gergelyt a bokorból, mert szép, szép a tapintat, csakhogy így egy tapodtat sem jutnak előbbre.

– Nem haragszom, csak elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Végül is ezt akartad, vagy tévednék?

Bodóné hátat fordított a férfinak, és percekig tusakodott magában. Engesztelje ki és vetkőzzék, vagy kockáztassa meg, hogy otthagyják? Eh, lesz, ami lesz, vetkőzik! Gyerek biztosan nem lesz belőle, másrészt nem is olyan rossz érzés eljátszogatni egy pasival – meztelenítette le a felső testét elszántan.

– Káprázatos! Köszönöm! Te vagy a legszebb hölgy, akivel valaha is cseteltem!

A pénztárosnő mosolygott. Mint minden szép nőnek, nemegyszer mondtak neki effélét. De ez más, izgatóbb, vagy… Mindegy! A lényeg az, hogy jólesik.

Másnap új ötlettel rukkolt ki a szentendrei levelező.

– Ismered a közmondást? Aki a-t mond, mondjon b-t is. Tegnap láttalak felülről, ma megnéznélek egészben, tetőtől-talpig pucéran, mert az az igazság, hogy nem tudok veled betelni. Na, kimondtam! Most agyonüthetsz, ha… jólesik.

Bodóné hirtelen azt sem tudta, nevessen, vagy utasítsa rendre azonnal bővérű partnerét.

– Ejnye, ejnye, Korpás úr! Maga túl sokat akar egyszerre. Alig telt el 24 óra, amióta megmutattam a kisujjam, és ma, tessék, az egész kezemet akarja.

– Persze, persze, bocsánat! Most ne haragudj, sürgős elintéznivalóm van.

Ezután egy teljes hétig nem látta, mialatt Annának volt bőven ideje elmélkedni az eseten. Az még megjárja, hogy szexcentrikus a pasija. De: miért nem próbálkozik élőben? Egy videó mégiscsak kép, virtuális valóság, amit aligha cserélne fel bárki is egy hús-vér asszonnyal. Hm! Valószínűleg fél tőle. Ja, férfiaknál előfordul ilyesmi. Nincs önbizalmuk, és folyton attól rettegnek, hogy csütörtököt mondanak. De az is lehet, miszerint csak kipróbálja, meddig mehet el ahhoz, hogy ne utazzék hozzá potyára, más szóval ügyesen előkészíti a terepet.

– Szia! Hogy vagy? – kattintotta Annára egy este a kamerát. – Remélem, nem zavarok.

– Nini, Gergelyke! Veled meg mi történt? Úgy eltűntél az ernyőmről, mint az égboltról a szivárvány!

– És? Kit érdekel? – lógatta a fejét fásultan. – Nem hiányzok én senkinek.

– Nana! Hátha nekem hiányzol?

– Neked? Kérlek, ne etess, hiszen ha így lenne, picit messzebb tartanánk.

Ugyanígy vélte Anna is, úgyhogy itt a legfőbb ideje, hogy változtasson a modorán, mely sehogy sem engedi, hogy végre úgy játsszon, mint felnőtt a felnőttel. Anyám, mióta nem volt már férfival! Valójában persze most sem lesz, de legalább ad egy lökést ennek a bozontos üstökű boltosnak.

– Tudod, mit? Hunyd be a szemed, és számolj ötvenig!

– Hagyd, ne mókázz! Ma nehéz napom volt!

– Nem mókázom, meglepetés.

– Oké! 1, 2, 3, 4, 5…

– Adagio, kérlek, lassabban!

A férfi unottan engedelmeskedett. …49, 50, kinyitotta a szemét, és felkiáltott. A nő ruhátlanul, teljes szépségében pompázott előtte. Gergely felajzva meredt a buja keblekre, szépen ívelt csípőkre… Természetesen nem először látott csupasz nőt, akár az internetről is dögivel, akiknél Anna sem volt csinosabb. Ezzel szemben ingerlőbb, legfőképp a combjai, melyek közt a gyönyörök édenkertje feketéllt.

– Gratulálok! Szebb vagy, mint képzeltem! Mit is mondtál: hol dolgozol?

– Pénztárosnőként egy butikban.

– Helytelen! Fotómodellként százszor többet keresnél. De ha már itt tartunk, úgy illő, hogy én is levetkőzzem előtted – rúgta le a nadrágját. – Ez vagyok én! – emelte fel a karjait a testépítők szokványos pózában.

Bodóné majdnem elnevette magát. A férfi inkább vézna, mint kisportolt alak volt. Nem úgy a dorongja, mely lándzsaként meredt ki a testéből.

– Brávó! Csak át ne döfd a képernyőt! – nyúlt reflexszerűen a melléhez.

– Úgy, úgy, nagyon jól csinálod! Lejjebb is! Ez az! Most egy fokkal még lejjebb! – biztatta Korpás úr, azzal maga is kezelésbe vette a fütyijét, s őrült iramban vágtázott a csúcspont felé. – Na, milyen volt? – kérdezte, miután mindketten kielégülten nyúltak el a fotelben.

– Szokatlan. Még sosem csináltam videón. Mint a pornószínésznők, mert lényegében ez történt.

– Annácska! Ilyen nincs! Te elpirultál. Vagy csak a szemem káprázik?

– Viszontlátásra! Mivel holnap vasárnap, kicsit jobban ráérek, aztán ha nem untatlak, folytathatjuk a… csevegést.

– Naná, hogy folytatjuk! Méghozzá élőben – hunyorított rá Korpás úr. – Föltéve, hogy nincs otthon a „sofőröd”.

– Nincs – hunyorított vissza rá kacéran a szépasszony. – Jöhetsz bátran bármikor, így végre személyesen is megismerkedhetünk egymással. Címem: Kerkápoly utca 7. Ezennel meghívlak egy fincsi vasárnapi ebédre.

Jól van Bodóné, így cselekszik manapság egy talpraesett úrinő! – gratulált önmagának elégedetten. Egy pillanatra ugyan felmerült benne a gondolat, hogy ez bizony csalás a javából. De hát őt is megcsalták, meg is fizet érte, ígéri, mégpedig ugyanolyan érmével, ahogy neki fizettek.

Másnap délelőtt kiporszívózta a szőnyeget, itt-ott rendet rakott, port törölt. Az ebéd… Az se gond! Elég gyatrán főz ugyan, de mire valók az étkezdék! Volt is a közelben egy kínai kifőzde, onnan rendelt szecsuáni levest, szusit és egy igazi pekingi sült kacsát. Most aztán kiderül, hogy a legtöbb férfit tényleg a hasán keresztül lehet megfogni.

12 óra. Ekkorára kellett volna betoppannia a szentendrei vendégnek. Nem is váratott sokat magára, mert alig telt el néhány perc, máris csöngettek odakint.

– Nyitom, drágám, repülök!

Hanem Gergely helyett Zsiga vigyorgott az ajtóban. Ekkor jutott eszébe, hogy éppen mára jelezte érkezését nagyra becsült férje is. Kellemetlen, nagyon kellemetlen! Hogy feledkezhetett így meg róla!

– Üdvözlöm, Bodóné! Beengedne egy éhes csavargót? Atyám, micsoda illatok! – szagolt a levegőbe Bodó úr.

– A… az ebéded. A tiszteletedre rendeltem – találta fel magát egyből a fiatalasszony. – Parancsolj beljebb, és jó étvágyat!

– Nahát! Nem ismerek rád, angyalom! Díszabrosz, gyertya, ezüst evőeszközök… ! – hatódott meg a kamionos. – Véletlenül nem mást vártál te helyettem?! Bocs, csak tréfáltam.

– Nyuvadj meg! – kívánta magában Bodóné, s szívdobogva sandított az ajtóra, mikor bukkan fel immár Gergely is.

Szerencsére nem bukkant. Sem most, sem később. Csak aki mindenről tud, az tudja, hogy mi okból.

Egy hónapig várt, reménykedett. Hiába: Korpás úr egyszer sem bukkant fel többé. Semmi vész, akad még rajta kívül más férfi, jobb is, szebb is, mint Gergely volt. Ki is tesztelt sorra-rendre jó párat anélkül, hogy megtalálta volna az Igazit.

– Igazit? – húzta el a száját Áts Vera. – Te még hiszel az Igaziban?

– Miért ne! Csak létezik valahol egy hozzám illő gavallér! Nem, nem szupermen, ha erre gondoltál. Az sem baj, ha szegény, csúnyácska vagy akár sofőr is. Igen, jól hallottad, akár sofőr is, csak megbecsüljön, szeressen.

Szegény Bodóné, pont az után sóvárgott, ami legkevésbé jellemzi a virtuális világot. Egyre azonban mégis rájött valamiképp, hogy sohase fedje fel a kártyáit. Legalábbis kezdetben, mert aki őszinte, azon könnyű átlátni, és akin átlátnak, úgy manipulálják, ahogy akarják.

Ekkor ismerkedett meg Jánossal. (Lám-lám, mire jó az internet!) Neki nem volt kamerája, ezért egy darabig azt sem tudta, hogy néz ki. Aztán küldött pár fényképet. Köpcös termet, rövidre nyírt haj, keskeny homlok, széles arc… Átlagos, derék férfi benyomását keltette. Amúgy szakács volt a jóember egy kistarcsai bisztróban.

– Most rajtad a sorr! Kérlek külggy te is néhány fotot magadról! – kopogta le a chaten kissé hibás helyesírással.

– Sajnos nincs. De csináltathatok a kedvedért – fogadkozott a pénztárosnő.

– Akkor csináltass, mert az édes alig várja, hogy láthasson.

Világos! Bármiről írt a kis köpcös, abban benne volt az anyja is. Az édes ezt mondta, azt mondta, tette, főzte, gondolta, úgyhogy ha minden flottul megy, a randijukról sem hiányzik.

– Találkozni szeretnék veled, Annuska – bökte ki a köpcös egy kora őszi délután. – Méghozzá holnap, ha neked is megfelel.

– Na végre! Már azt hittem, sosem mondod ki. Mikor és hol, mert azért az sem mellékes.

– Természetesen az édesnél. Meghívott ebédre. Remélem, nincs más programod.

– Nono, ebből nem esztek! – bosszankodott Bodóné. – Megtisztelsz. Egyedül az a gond, hogy én elvből nem randizok senkinél. Parkban, étteremben szívesen, később bárhol, bármikor. De csak később, idővel, mert jobb félni, mint megijedni, nem igaz?

– Megijedni? Az édestől? – meresztgette szemét a főszakács. – Hát… te tudod. Találkozzunk akkor a budapesti Két Dióban. Ez az édes kedvenc étterme.

– Az édesé.

– Az édesé.

– Jó ízlése van, de én inkább a Gundelt ajánlom.

– Hű, az drága lesz! – csúszott ki a száján riadtan. – Bocs, nekem nyolc, csak az anyuci… Nem mintha skót lenne, de ő olyan, hogy is mondják? Puritán. Egyébként remek nő. Majd meglátod, ha megismered.

Bodóné jókedve fokozatosan rosszkedvvé alakult. Úgy tűnik, megint rossz lóra fogadott. Lóra? Szamárra, még ha az derék, szolid szamár is. Végül egy park mellett döntöttek. Ott olyan friss, egészséges a levegő, süt a nap, csicseregnek a madarak. Kell ennél idillikusabb hely egy randihoz?

– Akkor viszlát holnap kettőkor! – sugárzott a fiatalember. – Ja, és tűzz, légy szíves, egy piros rózsát a blúzodra!

Amikor Bodóné megjelent a megbeszélt helyen és időben, csaknem szélütést kapott a méregtől: az édes! Hogy ennek mindenütt jelen kell lennie!

– Szia, Jánoska! Én vagyok a Bodóné!

A férfi és az öreghölgy némán meredt az elegáns, sudár termetű asszonyra.

– Isten hozott, Annuska! – pattant fel a padról a fiatalember, és elbájolva csókolt kezet a pénztárosnőnek. – Engedd meg, hogy bemutassam az anyámat!

– Örvendek, özvegy Hadnagyné! – nyújtott kezet az öreghölgy.

Hallgattak.

– Szép csendes időnk van – törte meg a csendet, miután tetőtől talpig végigmustrálta Bodónét. – Messze lakik, kedves Annuska?

– Eléggé – füllentette Bodóné, nehogy még a lakását is felmérje.

– Kertes házban?

– Nem lenne rossz! De ahhoz díszesebb bölcsőben kellett volna ringasson a mutterem.

– No, azért egy kertes ház még Pesten sem tekinthető luxusnak. Nekünk van, mégsem tartom magunkat egy csöppet sem gazdagnak – jegyezte meg a fiatalember szerényen.

– Mert nem is vagyunk azok, fiacskám. Se tehetősek, se tanultak, úgy bizony. Egyszerű, hétköznapi emberek vagyunk mi, kérem. Magának van egyeteme? – firtatta tovább az öreghölgy. –Tudom, hogy csak pénztáros, de hány ápolót, óvónőt ismerünk, aki így keresi a kenyerét.

– Sajnos nincs. Lehúztam ugyan két évet egy pénz- és számviteli főiskolán, aztán stop, elfogyott a pénz, munkát kellett keresnem. Más kérdés? Nem érdekli esetleg, kik voltak az őseim?

– Kérlek, ne haragudj! – érzett Bodóné felháborodására Jánoska. – Csak azért kérdezünk, mert olyan keveset írtál magadról.

– Így igaz! Hát akkor tovább nem is zavarok! Örvendek, hogy megismerhettem – fejezte be a káderezést a szürke hajú, nagydarab asszonyság.

– Már mész? De hiszen öt percet sem beszéltél Annuskával, anyuci!

– Megyünk, ugyanis az a véleményem, hogy óriásit tévedtünk.

– Amennyiben? – sejtett rosszat a fiatalasszony.

– Majd megírjuk e-mailben. Gyere, kisfiam! Köszönjük a randevút.

A férfi értetlenül nézett az anyjáról Annára, majd újra vissza az édesre.

– Oké, ahogy akarod – felelte szófogadóan anélkül, hogy megmoccant volna.

– Akkor mire vársz? Búcsúzz el szépen, és induljunk!

– Én… én nem megyek. Bocsáss meg, de… meggondoltam magamat.

– Én is – borult el a fiatalasszony. – De mielőtt végleg elmennél, kérdezd meg a mamádat… – buggyant ki belőle savanyúan. – Vagy tudod mit? Ne kérdezz semmit sem!

– Te… te haragszol az édesre – jött a fiatalember egyre nagyobb zavarba. – Csak azt nem értem, mivel bántott meg.

– Nem bántott. Esetleg fordítva, de erről inkább őt faggasd.

– Anyuci?

– Majd megbeszéljük otthon. Négyszemközt.

– Hatszemközt nem lehet? – fintorgott a Bodóné. – Elvégre én is érintett lennék a dologban.

Az öregasszony tétován pislogott.

– Rendben van! – adta be végül a derekát. – Volna szíves háttal állni a fiamnak? Helyes, köszönöm! Tudja, melyikük magasabb?

– Ez… ez nevetséges!

– Jó, folytassuk! Bevallaná hány éves?

– 32.

– A fiam 27. Öt évvel fiatalabb kegyednél. És ez még nem minden! Még érettségije sincs, nemhogy főiskolája, mint magának, más szóval sehogy sem illenek egymáshoz.

– Befejezted? – fogta el a fiatalembert a köhögés. – Kérlek, bocsáss meg az anyámnak! Nem rossz asszony ő, csak idősebb, és az idősek kicsit másképp látnak bennünket.

– Másképp? Reálisabban, kisfiam, amiben az a legbosszantóbb, hogy a barátnőd egy szóval sem figyelmeztetett. Ez lehet hanyagság, de, elnézést, amiért kimondom, átejtés is, ha úgy vesszük.

Bodóné elképedve bámult az özvegyre.

– Ezt komolyan gondolja?

– Naná! Legalább azt közölte volna, hogy ilyen dekoratív úrinő.

– Köszönöm. És ez olyan nagy hiba? Jobban örülne, ha csúf lennék?

– Nem csúf, csak amolyan átlagos, hétköznapi kisember, mint amilyenek mi vagyunk. Emlékszem, elhunyt férjem is ilyen dekoratív alak volt: magas, szép arcú, bolondultak is érte az asszonyok.

– Ezt talán hagyjuk: magánügy, no meg Annuskát sem érdekli! – idegeskedett Jánoska.

– Valószínűleg. Az sem kizárt, hogy téged sem. Legalábbis momentán. Pedig, ha valaki, te láttál sírni apád miatt. Nem csoda, hisz folyton azért reszkettem, nehogy elszeressék tőlem Aladárt. Akkor jöttem rá először, hogyha nyugodtan akarok aludni, rézgyűrűt húzzak az ujjamra.

  
  

Megjelent: 2015-05-15 16:00:00

 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942. 01. 14. - Kecskemét, 2023. 08. 29.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.