VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Köves István: Cuba si …
Ha elég gazdag és szabad vagyok, nem vágytam volna annyira utazgatni a nagyvilágban. Ám Kubába akkor is el akartam volna jutni! A repülőúttól még kábán bámulom az erkélykorlátra könyökölve: fejem felett kéklőn közelinek látszik a fénylő égbolt, előttem a kóborló felhők alatt gömbölyödő öböl, mögötte, háttérként a fehértajtékos, féltékenykedő, haragvó tenger. Alig hiszem, hogy itt lehetek. Atavisztikusnak tűnő, parancsoló vágy hajtott mindig is a végtelen víztükör, a perzselő napfény, az áradó ritmusok, a fűszeres illatú éjszakák, a petárda tekintetű muchachák, mociták, gachik, chicák, mociták, pimpollák, no meg puták és licenciosók szigete felé, de majd ugyanannyira vonzott oda a század két önpusztító romantikusának, a hulltában is férfias írónak, Hemingway-nek és az asztmájától fuldokolva is hősi halottá magasztosuló forradalmár-idolnak, Che Guevarának lelkemben rajongással rejtegetett emléke. Mire megvalósulni látszott sokáig beteljesíthetetlen sóvárgásom a karib szigetre – La Habana! No, igen! –, addigra keletkezett egy harmadik, földhözragadtabb ok is – de erről majd később. – Na eredj, ha ennyire odavagy érte! – nyomták kezembe 1985 decemberének közepén a részvételi jegyet, amivel mehettem költőpénzt váltani a bankba, s így kerültem karácsonyi ajándékként a José Marti repülőtér betonjára ereszkedő Tu 154 fedélzetére, s onnan az egyik legnagyobb tengerparti szálloda negyedik emeleti lakosztályának szél enyhítette erkélyére, ahonnan megfelelő látcsővel állítólag nemcsak a havannai-öböl tarka nyüzsgésében gyönyörködhet az ámuló turista, de jó időben elláthat akár a floridai zátonyokig, Miami strandjára is. Hogy örültem-e ott könyökölve? De még mennyire! S eltelt elégedetten arra gondoltam: ugye, mégiscsak! S akkor, mint egy titkos vezényszóra, megelevenedtek körülöttem az erkélyek: mellettem, fölöttem, alattam, szerte ezen a szállodai fronton hemzsegve kitódultak utastársaim is, lelkesen ellenőrizni a panorámát, tényleg a tengerre néznek-e a tengerre nézőnek hirdetett szobáik. Először láttam őket őszintén örülni, addig ugyancsak bizalmatlanul méregették egymást, ha szóltak, csak tapogatózva, azt próbálták kikémlelni, hogy ki lehet a csoportunkban a belügyes megfigyelő. Engem is faggattak, kire tippelek, s fagyos mosollyal nyugtázták, amikor okulásukra előadtam az anekdotát a New York kávéház mélyvizével ismerkedő alanyi költőről, aki így szólt a barátságos főpincérhez: – Feri bácsi, ki előtt ajánlatos óvatosan beszélni, melyik felszolgáló a tégla? – Itt? – kérdezett vissza az sértetten, s szélesen maga mögé intett – Mind! Megengedhettem magamnak az ironizálást, hiszen már kívül álltam a gyanúba vehetők körén, ugyanis az első percekben elfecsegtem magamról, hogy újságíró vagyok, dolgozni jöttem velük. Ám a többiek egymás számára mind megfejtendő rejtvények voltak: van pénze az útra, nem is kell titkolnia, ki lehet ő, s honnan a pénze. S főleg: ki a kakukktojás, aki csak az óvatlan elszólásokat kihallgatni utazik velük? Elszakadva az erkély kínálta kilátástól, becsörtettem a fürdőszobába egy gyors zuhanyozásra, mielőtt nekivágok első, még céltalan, ismerkedő havannai kóborlásomnak. Nem is ér csalódás, ha beérem a hidegvízzel, azt egy igen kézre álló, stilizált hajókormányt formázó bronzkerék elforgatásával megnyithattam, de a langyosításához hozzákeverendő melegvízért már egy gusztustalan, eloxált alumínium csillagkereket kellett megmarkolnom. A csap végletesen össze nem illő két fele sikoltozva tiltakozott a kényszerű ikresítés esztétikai merénylete ellen. S ettől kezdve, a hátralevő napokban sorra szembesültem efféle kényszer szülte leleményekkel: az amerikaiak tízegynéhány évvel ezelőtti kiebrudálása óta, alkatrész híján, szinte minden elromlott hűtőgépet, légkondicionálót, autót, motorkerékpárt, televíziót, rádiót, lemezjátszót kénytelenek voltak a derék helyi elvtársak valahogyan megbuherálni. Az ottlét eufóriáját azonban ez nem kisebbíthette, az első döbbenet múltán megértőn mosolyogva csodáltam leleményességüket, s elbűvölt a kubaiak velük született elegáns kedvessége, amivel furcsálkodásaimra vállat vontak vagy bíztatóan legyintettek. Sűrű, a hivatalostól jócskán eltérő programot terveztem magamnak, az ott tartózkodás minden percét mohón hasznosítót, hiszen néhány nap alatt sok éve dédelgetett álmaimat kellett megvalósítanom. Pontos listát vittem arról, mit és hol kell feltétlenül megnéznem, sőt arról is, hogy hova hogyan juthatok el. Mindezt Maman-nak köszönhettem. Útlevelében ugyan Maria Magdalena Pérezként szerepelt, de Budapesten mindenki csak e becenevén emlegette a lenyűgöző méretekkel és fékezhetetlen temperamentummal megáldott kubai lányt, aki néhány hét alatt az én életemet is tornádóként rendezte át. Textilmérnöknek tanult otthon, Budapestre egy kubai szövőnőbrigád tagjaként érkezett, s zokszó nélkül dolgozta le a műszakját a nem túl modern pomázi fonoda – szövöde, fonoda, sajnos, számomra érzékelhetetlen a bizonyára lényeges különbség közöttük, bocsánat – poros géptermeiben, csak hogy utána életkedvével teleharsoghassa megadón fölkínálkozó fővárosunkat. Közel száznyolcvan centis magasságával, sportosan fölrakott, de mégiscsak kilencvenvalahány kilójával ugyancsak vonzotta a kíváncsi tekinteteket – ha már bőrszíne, frizurája nem lett volna ehhez éppen elég. Ahányszor ránéztem, egy lubickoló bálna-bébi jutott eszembe. Ugyanakkor egyáltalán nem volt híján a szexuális vonzerőnek sem. Ismeretségünk, barátságunk jellemző körülmények között született: egy zenés presszóban kért föl. – Te tudsz táncol – szólt át hozzám a mellettem levő asztaltól, aztán vállon ragadott és a parkettra penderített. Megvallom, imponált a póztalan magabiztossága. Élvezte, hogy nézik, imádott az éhes férfipillantások fókuszában ragyogni, feszesen telt idomaival vérlázítóan táncolt, s közben élveteg tekintettel pásztázta maga körül a terepet, válogatás nélkül minden hímnek juttatott pupillája sötét mélyéből egy erotikusan biztató fölszikrázást. Szüntelen érdeklődés ült az arcán, mosolygása sejtelmesen mindentudó, mozdulatai célirányosak, de puhák, s akinek dereka, csípője hullámzásáról csak a tánc jut eszébe, az nem is igazán férfi! Lételeme volt a muzsika, a sodró ritmus, úgy pördült maga körül, akár a habzón kavargó hullámokból vízpermetben csillogó háttal kiemelkedő delfin, apró verejtékgyöngyök ültek orrcimpái mellett, nyaka tövében, vállgödrében. Abban állapodtunk meg, azért fogunk rendszeresen találkozgatni, hogy spanyoltudásomat csiszolgassa, aztán valahogy mégis úgy alakult, hogy inkább én kezdtem magyarul tanítani őt. Szorgalmasan presszózgattunk, később már fölmehettem a kollégiumi szobájába is, de – nem kis feltűnést keltve – gyakran ő jött hozzám. A tanulásunk a legszükségesebb szavak pontos kiejtésének gyakorlására és a baráti beszélgetésekben fölbukkanó érdekesebb nyelvi fordulatok elemzésére szorítkozott, az idő nagy részében újságcikkeket fordítgattunk, de ha csak szerét ejthettem, a kubai életről faggattam. Eleinte csodálkozott mohó érdeklődésemen, később megérteni látszott indítékaimat, s helyeslőleg bíztatott, készüljek csak az útra, ha annyira fontos nekem, eljön az ideje. Összeállított nekem egy listát a legfontosabb, okvetlenül felkeresendő látnivalókról, honfitársnőitől térképeket szerzett, amiken bejelölte a közlekedési lehetőségeket is. – Én is eljutottam ide, Budapestre, te is eljuthatsz Havannába; arra sem hosszabb az út – mondta örökké nyugtalan ujjaival apró hurkokba pöndörödő, sapkaszerűen dús fürtjeiben motozva. Ezeken az estébe hajló délutánokon mélázva bámultam szokatlan szépségét: szabályos, hosszúkás arcát az Ibér félszigetről érkezett ősök, gödrös állát, szélesebb orrcimpáit az afrikai elődök génjei alakították. Egészen addig azt gondoltam, ennél szerencsésebb mixelés elő sem fordulhat, míg egy családi fotón meg nem láttam Maman mellett a húgát, Anát. De még nem jött el az ideje, hogy nyújtott párduclépteivel ő is besétáljon ebbe a történetbe, ezért most engedelmükkel visszatérek havannai szállodaszobámba, alakuló programomhoz. Az utazási iroda szervezte, hivatalos látogatások közül három érdekelt: csoportosan egyszerűbb volt bejutni a Guevara múzeumba, a szivargyárba, és a krokodilfarmra, a többi kommersz néznivalót, köztük néhány politikai emlékhely meglátogatását, kihagytam, s utolsó este természetesen velük tartottam a híres Tropicana, a többszintes mulató éjszakai revüjére. Hemingway-kultuszomnak csak egyénileg áldozhattam, s a tervezett tengerparti lovaglásról is jobbnak láttam hallgatni. Ezért szinte még derengésben ébresztettem magam, s a hét órai ajtónyitáskor már az elsők között ott sorakoztam "svédasztalos reggeli" jegyemmel az étterem bejáratánál. Vasalatlan fehér zakójában egy szikár, Jávor-bajszos, idősebb kreol alkalmazott vigyázta ott a rendet: éberen leste, hogy csak a megkülönböztető jeggyel bírók léphessenek a luxuskategóriás terülj-terülj-asztalkám szentélybe, s kemény kézzel elkapta azokat az ínyencségekre vágyó helybélieket, akik a tolongásban megpróbáltak besurranni a külföldieknek fenntartott terembe. Hasonló szigorral vizslatta a reggelizéstől kivonulók kezét, táskáját, betartatva az előírást: legyen az zsemle, narancs, akármi, kivinni egy falatot sem! Értelemszerűen, a korai óra ellenére, mindenki degeszre ette hát magát az asztalok mellett. Az első napokban én sem voltam mértéktartóbb, egy csöppet sem: nyakaltam a hűtött ananászlevet, tányéromra halmoztam a különféle omlettek mellé a rózsaszín rákocskákat, mindezt leöblítettem egy pohár zöld teával, majd valami hideg húsfélét gyömöszöltem a kettévágott friss péksüteménybe, mellé hűvös sajtszeleteket haraptam, s az egészet forró kapucsínóval zártam. Két-három nap múltán visszafogtam magam, a felvágottak, töltött karajok helyett inkább a különleges gyümölcsök felé fordultam, mert tele gyomorral nem esett annyira jól az úszás. A reggeli után ugyanis taxival – egyrészt, mert alig volt valamivel drágább az autóbusznál, másrészt, mert az utóbbi, a kiragasztott menetrendre fittyet hányva, hol jött, hol nem, de legtöbbször nem – a tengerpartra siettem, s az akkor még tapintatosan melengető napsütésben leheveredtem a készségesen alám terülő, sárgásan szikrázó homokba. Rövidke fél éber szunyókálás után, begázoltam végre a tengerbe, s ügyet sem vetve a csónakos őrök óvatosságra intő kiáltásaira, kéjesen sodortattam magam jó darabon befelé a becéző hullámokkal. Mire visszafordulva újra partot értem, ott ácsorogtak a lovászfiúk bérbe vehető állataik mellett, s fogaikat ragyogtatva mosolyogtak rajtam, ahogy vizesen nyeregbe kapaszkodtam. Kényes léptű, de könnyen kezelhető lovak voltak, s a félórás vágta föl-alá a víz melletti félkemény talajon meg sem izzasztotta őket. A fiúknál hagyott sporttáskám felől nyugodt lehettem, tökéletesen megbízhatónak bizonyultak, akárcsak mindenki, akivel dolgom akadt Kubában, még ahhoz is ragaszkodtak, hogy a tarifán felül visszajáró aprópénzt hiánytalanul markomba számolják. Egyetlen reggel lettem hűtlen hozzájuk, lelkendező magyarok hatására négykerekű homokfutó motort béreltem, azzal kanyarogtam nagy berregve a napozók között, de nem sok örömet leltem benne, másnap reggel bocsánatkérő mosollyal vissza is tértem hűségesen várakozó két- és négylábú barátaimhoz. Mire lenyergeltem, megtelt a plázs, aki tehette, mindenki ott nyüzsgött; német, orosz, lengyel és magyar kiáltozástól volt hangos a színes ernyőkből alakított napozókolónia. Sietve megmártóztam a tengerben, lemostam hátamról, nyakamról a verejtékembe tapadt finom kvarcport, s igyekeztem minél hamarabb minél távolabbra kerülni az európaiaktól. Párszáz méterrel följebb, egy egyszerű, deszkából ácsolt bodega állópultjához jártam ebédelni, néhány fillérért fölséges tengeri herkentyűket halmozott tányéromra a főztjét hangos szóval kínálgató tulaj, s az onnan nem messze kanyargó műúton viszonylag könnyű volt taxival visszajutni a belvárosba. Nem ittam ebéd után mást, csak savanykás ásványvizet. Nem úgy a nap hátralevő részében. A Havannában töltött tíz nap alatt soha nem mulasztottam el délutánonként a Floridita Bar-ban egy pohár Papa Daiquirí Special-t – kevéske belecseppentett maraschinóval! – szertartásszerűen, Hem papa emlékére lehajtani. Este a Bodegitóban mohitót ittam ugyanezen okból – a bárpult mögött tengerészsapkás, bőrkötényes fickó öblögette a csurgó vízsugárban a poharakat, a falon a nagy író fényképei a kor sztárjainak társaságában –, s ha már így hozza a szó, tegyem teljessé italozási beszámolómat: a szállodai medence szélén és a tengerparton daráltjeges cubalibrét. A szervezett programok sorrendje kezemre játszott, az engem is érdeklők az első napok délutánjára estek. A Guevara múzeum, döbbenetemre, a bajtársi árulás emlékhelyének bizonyult. Maga a tény nem ért teljesen váratlanul, de az a farizeus képmutatás, ahogyan elbántak a kubai forradalom legendás, Fidel mellett nemzetközileg is legismertebb alakjának emlékével, az igazán mellbevágott. Létrehoztak egy Che Guevarra Múzeumot, de egy jelentéktelen mellékutca egyik jellegtelen, földszintes épületében. Mindössze egy nagyobb és egy kisebb, meszelt falú teremből állt az egész, természetesen a csatlakozó kiszolgáló szobácskákkal – a személyzet katonai uniformisba bújtatott, csinos leánykákból állt – a pénztár, ruhatár, könyv-, jelvény-, emléktárgy árusítás számára. Az egymásba nyíló kiállítótermek közepén húzódó üveges tárlósorban Che személyes tárgyai, szemüvege, orvosi táskája, műszerei, töltőtolla, naplói, kisrádiója, borotvakészlete, neki címzett levélborítékok a világ minden tájáról, egy rendelet alján eredeti kézjegye, az utolsó rekeszben összehajtogatva egy katonai zubbony s mellette egy zsebkendő, sarkában kézzel hímzett monogramjával. A falakon kinagyított fényképek sora mutatta életútját, gyermekkorától a miniszteri eskütételig, bőven válogatva a forradalmi eseményeken, a különféle népgyűléseken készült felvételekből, ahol többnyire a Castro fivérek társaságában látható. És nincs tovább! A nagy záróképen egy szónoki emelvényen látjuk, egyedül áll a mikrofonállvány mögött, mellén valami kitüntetés vörös szalagocskája virít, előtte, mellette a beszédét hallgató tömeg. Éppen mintha Kuba ünnepelt minisztereként, ágyban, párnák közt halt volna meg! További sorsáról, a forradalom exportjáról, önként vállalt mártíriumáról egy szó sem! Hát normális ésszel elképzelhető egy Che emlékkiállítás, amely nem azzal a világsajtót bejárt, Mantegnát idéző nézőpontú ravatali képpel zárul?! Feldúltan toporogtam a kijárat előtt, csoporttársaim arcát vizsgáltam, akik mit sem látszottak észlelni a nem is túl rafinált manipulációból, elégedetten zsivajogva tódultak az utcára. Úgy tűnt, rajtam kívül senkinek nem támadt hiányérzete, senki nem érdeklődött idegenvezetőnktől, hogy is van ez. Leverten, kiábrándultan somfordáltam nyomukban autóbuszunkhoz. Alig néhány perc múltán, a Diesel-motor dönögését elnyomva, már csak szivarozással kapcsolatos, vidám családi anekdoták keringtek az autóbuszülések közt. Cheről szó sem esett. A magyar elvtársak és elvtársnők felajzva készültek a következő állomásra, a szivargyár meglátogatására, oda, ahol a hatalmas havannaikat pödrik, sodorják, gyűrűzik a pózolva fényképészkedő politikai- és filmsztárok kedvére. Ez a program tökéletesen azt nyújtotta, amit a reklám-füzetecske ígért: látogatás a múlt századi manufaktúrák világába, a kézimunkával történő szivar előállítás megismerése. Két említésre méltó apróság azért akadt. Az egyik: a hirdetett díszdobozos szivarokat csak amerikai dollárért lehetett megvásárolni a mintaboltban, nem is kevésért, s a darabonként, elérhető áron kaphatókat – miért, miért nem, köztük Hemingway kedvencét is – olyan barna csomagolópapírba csavarta a készséges eladónő, kétségtelenül virtuóz ügyességgel, mint amilyenbe a Corvinban, mondjuk, az apró háztartási cikkeket nyújtják át. Az érthetőség kedvéért: akkoriban Kubában három fizetőeszköz forgott, úgymint az amerikai dollár, amivel a nyugati, a csak vörösdollárnak becézett, vörös számjeggyel nyomtatott peso, amivel a keleti turisták vásárolhattak az arra kijelölt, szigorúan ellenőrzött boltokban, no meg a hivatalos kubai fizetőeszköz, a köznapi peso a kubai dolgozó nép számára. Feketekereskedelem, tiltott valutaváltás biztos előfordult, mint a keleti blokk országaiban mindenhol, de tudtuk, Kubában aránytalanul nagy a kockázata és kíméletlen a büntetése. A másik apróságot azért említem, mert reménykeltően megmelengette a szívem táját: a hangár-szerű üzemcsarnokban, ahova benézhettünk, többtucatnyi színesbőrű munkás, nő, férfi hajolt a közös asztalok fölé, s munkájuk monotóniáját enyhítendő, fölváltva verseket mondtak, hangosan, szépen deklamálva, néha kórusban ismételve a refrént. És láthatóan kedvükre volt, akárha nótáztak volna. Másnap a krokodilfarm a krokodilokon kívül sok látnivalót nem ígért – de mint a helyszínen kiderült, éppen elég volt az is. Meglepően nagy, sáros, mocsaras területre érkeztünk, a szabad vízfelületeket homokpadok, szigetecskék osztották hajózható, pontosabban ladikozható csatornákra. Kedves kis hajócska várt ránk, a korláthoz sorakozva bámészkodtunk, ahogy kisiklott velünk a mesterséges öbölből. Első, felületes körülnézésre alig néhány kivénhedt példányt láttunk unottan napozni, mozdulatlanul nyúltak el a dagonyában, csak a válluk mozdult nagy néha. Ahogy a szemünk megszokta az árnyékok és a csillogó vízfelület csalárd fényjátékát, fölfedeztük a mélyben surranó fiatalabb állatok vöröses hátát is, de még akkor is csak inkább idegenkedést váltott ki az egész, nem keltettek félelmet a rusnya jószágok. A minden társaságban kitermelődő ügyeletes jópofák elővették a jó kis retikül lenne belőle, meg az elhozhattuk volna anyósomat is féle szellemeskedéseket, de hamar beléjük fagyott a vidámság. Megjelent ugyanis a mi hajócskánk mellett az etető csónak is, alján tucatnyi földarabolt birkával, s egy félmeztelen legényke elkezdte amúgy véresen bedobálni a méretes cafatokat a sekély vízbe. Infernális színjáték kezdődött. Szinte fölrobbant a távolabbi öböl. Tucatnyi kisebb, nagyobb krokodil száguldott felénk kimeredt szemmel, tátott pofával, hosszú, izmos farkuk csónakmotorként hajtotta őket előre, s ahogy becsattant összevisszanőtt fogakkal teli állkapcsuk, az elkapott zsákmánnyal, lassítás nélkül, eltűntek valahol a hajónk alatt. S a legényke csak dobálta tovább, mosolyogva a nyers, iszamos húst, s a távolabbi homokpadok felől is meglódultak a jó étvágyú ragadozók, már szinte habzott körülöttünk a véres víz a mélyben kavargó, pikkelyes testek csapkodásától, a nagyobb koncokon össze is kaptak, egymás szájából próbálták kitépni a falatokat. A viszolygást, amit féktelen zabálásuk kiváltott, tovább fokozta, hogy mindezt némán, hangot nem adva művelték, időnként még horgas hátpikkelyeik csónakunk aljához, oldalához súrlódását is hallani véltem. Az előbb még vidám társaságon az addig abszolút biztonságosnak gondolt kiránduló hajócskában úrrá lett a riadalom, fölülkerekedett a kiszolgáltatottság döbbenete, egy rövid időre képzeletükben átélték az áldozat, a zsákmány kábító rémületét, miközben egyre csak jöttek, jöttek az újabb még éhesebb, még vadabb, még féktelenebbül vagdalkozó krokodilok, sárgásbőrű fiatalok és fatörzs-szerű vének vegyesen, s már szabad vízfelület sem maradt körülöttünk, mindenhol csak a csapkodó tömzsi lábak, izmos farkúszók és összecsattanó, félelmetes fogsorok kaotikus kavargása. Az asszonyok sápadtan kapaszkodtak emberük karjába, egy fiatal lány verejtékes homlokkal hányingerét próbálta leküzdeni, a mindig dezodortól illatozó csoportvezetőnk rekedt félmondatokkal – Rémesek, ugye? – igyekezett nyugalmat mutatni – egyszóval kitűnően mulattunk. Aztán, ahogy elfogyott az eleség, ahogy leült csónakjában a gondozó s evezni kezdett, egyetlen szempillantás alatt elsimult körülöttünk a víztükör, a gyilkos jószágok lemerültek és lusta, kimért mozdulatokkal siklottak napozó helyükre – mintha csak ennyiből állt, s véget ért volna a kedvünkre rendezett látványosság. Elég kínos volt. Nemigen néztünk egymásra, erőltetett társalgás, vékonyka nevetgélés hangzott fel itt-ott, alig vártuk, hogy kiléphessünk a kikötő deszkapallójára. Ott egy rövid időre néhányan még megálltak, hitetlenkedve visszanéztek a mocsaras partok felé. – Nem sok maradt volna abból, ha valaki belepottyan – mondta elfehéredett, merev szájjal, a feszültség hatása alatt a pontos fogalmazásra kevéssé ügyelve egyik társunk, az addig minden helyzetben határozottnak mutatkozó élsportoló, aztán elgondolkodva ő is az egyre fölszabadultabban hangoskodva buszhoz vonuló társaság után eredt. Ettől a naptól kezdve leváltam a csoportról, magam jártam dolgaim után, csak a végén, a búcsúesten tartottam velük. Délelőttönként, a parton ugyan összefutottam egyik-másikukkal, de különös: nem kérdezték, miért tűntem el, merre járok nélkülük. Örültem, hogy így alakult, zavart volna, ha bármelyikük is velem akar tartani. Koradélután indultam egyszemélyes Hemingway-zarándoklatomra. Kis hazai maszek-térképemnek köszönhetően, könnyen megtaláltam a távolsági busz megállóját, hamarosan indult is fekete füstpamacsokat pöffentve az ütött-kopott járgány. A fiatal kalauz vagy nem értette, mit kérdezgetek tőle egyre riadtabban, vagy tényleg soha nem hallott a Nobel-díjas író emlékházáról, végül a meglepően kevés utas egyike, egy szalmakalapos, barázdált arcú öregember szánt meg, s kidolgozott nagy tenyerét felém emelve mutatta, a negyedik megállónál szálljak le. Amikor közeledtünk, előrekiáltott a sofőrnek is, hogy álljon meg, s újra intett nekem, megérkeztem. Havannától igazán nem messze, San Francisco de Paula nevű falucska központi terén álltam, egy barátságos teraszú kocsma előtt, de akárhogy forogtam, sehol sem láttam múzeumra utaló jelzőtáblát. Szerencsémre tudtam, hogy Finca Vigiaként emlegetik a házat, ahol Hemingway az utolsó éveit élte, mert amikor így kérdeztem, egy angolul is beszélő iskolásfiú fölajánlotta, hogy odakísér. Elég meredeken kell fölkapaszkodni a hegyoldalban, de megéri a látvány, ami az erdei útról kikanyarodva fogad: tájba simuló, jó arányú, barátságos, emberléptékű, tornácos ház, mögötte a távolba futó, nem különösebben ápolt kert, s benne jobb kéz felől – ekkora távolságra a tengertől elég meghökkentő látvány – bebetonozva a híres kishajó, a Pilar. Nem díszlet, közelről meggyőződtem róla, az eredeti Pilart szállították valahogy ide; föl nem foghatom, kinek juthatott eszébe, de magamban díjaztam az ötletet: hegyoldalba betonozott jacht, ahonnan még látni sem lehet a tengert, ez aztán absztrakció, a javából! A ház gondnoka barátságos, de kérlelhetetlen, akárcsak szóváltásunkra előkerülő felesége is, belépni semmiképp nem engednek. Az ablakokon keresztül hagynak bebámészkodni: a falakon trófeák, fölismerem egy hegyes, csavart szarvú kudu antilopét, festmények, fotók, a könyvespolcon a köteteknek támasztva egy míves vadászpuska – kisöbűnek látszik, nem gondolom, hogy az lenne, amivel a toronyszobában szétlőtte a fejét – a sarokba húzva egy kárpitozott fülesfotel. Sehol nem látom a sokat emlegetett írópolcot, de a kisasztalon ott az írógép, lehet, hogy azon kopogta le az öreg halász történetét. A teraszról is megközelíthető mellékhelyiségbe, ki tudja, miért, végül mégis beengednek – eszembe idézik Maman jellemzését: Kuba a tiltások és a nemtörődömségek keveréke. A lefedett vécécsésze fölött a falon egy naptárféle, a Papa naponta följegyezte oda a testsúlyát – úgy látszik, azzal kínlódott – kékeslila tintaceruzával. Amíg ott nézelődöm, jegyezgetek, a gondnok előkerít valahonnan egy kopott, fogatlan öregembert, nagy büszkén mutatja be, hogy róla írta volna a Papa a Nobel-díjas regényét. Az öreg halász, Gregorió – ha ugyan valóban ő az – hajlandó fölballagni velem a hajóhoz, egy szivarért még fényképezőgépem elé is odaáll, barázdált arcán unalom és megvetés, gondolatlanul mosolyog a lencsébe, gépiesen. Alig várja, hogy inni mehessen. Ahogy visszaindulok, föltámad a szél, fonnyadt virágillatot kavar a kertben. A Papa halála jár az eszemben, ősz szakáll keretezte arcát látom magam előtt, magasnyakú, vastagkötésű pulóvere megfeszül domború mellkasán. Azon a részeg hajnalon ilyesféle hangulatban nézhetett bele a puskacsőbe. Miért költözött föl ide, a hegyre? Ha ott maradt volna valahol a tengerparton, dehogyis lett volna öngyilkos abban a harsogó napfényben! Az egyik, beleérző képességéről híres irodalomtörténész szerint Hemingway csak addig volt hajlandó élni, amíg boldognak tudhatta magát! Ám arról, hogy mi vagy ki tette boldoggá, mi jelentette neki a boldogságot, ő sem ír egy sort sem. Nehezen aludtam el. Nem tudtam szabadulni a barátságosan settenkedő halál gondolatától. Éjszaka szélvihar tombolt, csatakosra izzadva, összegyűrt ágyneműbe csavarodva ébredtem. Reggelre az egész szobát finom por borította, lábnyomom körülrajzolta a kőpadlón, ujjammal írni tudtam az asztallapra. A tenger felől támadó orkán elbánt a szálloda környékével is. A medence mellett fölborogatott napernyők, kerti bútorok hevertek, az úttesten újságlapok, fagylaltpapírok, üres dobozok kergetőztek, valahol ablak is törhetett, lépteim alatt a járdán üvegcserepek ropogtak, a göthös kóbor kutyák behúzott farokkal, tanácstalanul rohangáltak a földre szegzett tekintettel siető járókelők nyomában. Telefonálni indultam – kétségem sem volt afelől, hogy a szállodait folyamatosan lehallgatják –, hamarosan találtam is négyet, ötöt a környéken – mind rossz volt. Leszakított kagylók, meggörbített számtárcsák, kilógó kábelek jelezték messziről, ne is próbálkozzak. Végül egy még kihalt kávézóból, a vécéajtók között állva sikerült fölhívnom a jegyzeteimből kibogarászott számot. Kinek volt sürgős telefonálnom? A válaszért rövid időre visszatérünk Budapestre, egészen pontosan Maman kollégiumi szobájába, ahol családi fotói fölé hajolva ismerkedtem a Pérez-família tanulságokat sem nélkülöző történetével. A kezemben tartott képen, nagyjából egy-másfél éve készülhetett, három nő áll a teraszra futó, íves lépcsősoron, legfelül a mama, kezét az őt közrefogó két lánya vállára ejti, igaz, azok két fokkal lejjebb állnak, de egy jó fél fejjel így is magasabbak nála. Hosszú, lesimított hajával a fiatalabbik, Ana Verónica hasonlít jobban rá, barátném, Maria Magdaléna vastagabb csontú, erőteljesebb, haja, arcvonásai más eredetre, talán az apai ágra utalnak. Ana gyönyörű, sugárzik a képen, nyúlánk, karcsú, de izmos termete, a szögletes nyakkivágású blúzból előnyomakodó mellei életszeretetről dalolnak. A lányok belemosolyognak az objektívbe, a mama felhős szemmel elnéz a távolba. Talán a tenger túlpartja, Miami felé. A férfiakra gondolhat, férjére, fiára, akik a parti őrség éberségét kijátszva, egy borús éjszakán csempészhajójuk mélyén rejtőzve átevickéltek az USA-ba. A másik, néhány évvel korábbi, megbarnult csoportképen még ők is láthatók, ugyanazon a lépcsősoron állnak, jobbra fönt a családfő, a havannai ügyvédek egyesületének köztiszteletben álló elnöke, a megtermett, szekrény-mellű, derekát megfeszítve, mereven tartó férfi világos, könnyű szövetből készült mellényes öltönyében a megbízhatóság szobra, jobbján a mama, itt még nyitott ajakkal, gondtalanul kacag valamin, sötét haja puhán omlik a selyemruha egyenes válltömésére, előttük, néhány lépcsőfokkal lejjebb a három gyermek, középen a zongoraművésznek készülő Dan Philippe egy fejjel magasabb kamaszhúgainál, akik önfeledten bolondoznak, Maria Magdalena valamit mond fölfelé a papának, Ana ujjai közé csippentve kétfelé húzza szoknyácskája szélét, balerina pózban pipiskedik. A hagyományos módon beállított családi képet természetes báj uralja, még összetartozást, feltétlen bizalmat, szeretetet sugall. Semmi nem mutat arra, hogy majd a néhány év múlva készülő képen már csak a három nő kapaszkodik egymásba, kicsit riadtan, védtelenül, kiszolgáltatva. A Pérez család állítólag szokványos története Maman szenvtelen előadásában is megrázott: A disszidált férfiág gyorsan megkapaszkodik az Államokban, az ügyvéd urat a kubai emigráció vezérkarába emeli, jogi ismereteit busásan honorálja, a fiú befejezi a konzervatóriumot, s kedvelt koncertzongoristává növi ki magát. Pillanatra sem feledkeznek meg az otthon maradottakról, de semmit sem tehetnek értük, családegyesítési kérelmüket újra meg újra elutasítják, pénzt nem küldhetnek megsegítésükre. Pedig azok egyre nehezebben élnek, sötét felhők gyülekeznek a ház fölé – amit különös kegyként nem koboznak el tőlük. Maria Magdalena kitűnő felvételivel bejut a műszaki egyetem textilmérnöki szakára, Ana Verónica útja akadálytalan a sportfőiskolára, hiszen évek óta a kubai kosárlabda-bajnokság korosztályos élcsapatában játszik. Mindketten népszerű hangadók társaik körében, és természetesen rajonganak Fidelért, lelkes tagjai a kommunista ifjúsági szervezetnek. A bizalom, az elfogadottság jele az is, hogy Ana a bedobója a prágai Universádéra utazó ifi-válogatottnak, ahol különleges adottságára és kivételes játékintelligenciájára fölfigyelnek a szakemberek, s az egyik cseh edző megkérdezi, szép magas ösztöndíjért lenne e kedve az ő csapatában kosarazni. A lány persze boldogan menne, de mind a főiskola, mind a sportszövetség vezetői határozottan elutasítják a kérését. Miközben ez a hercehurca folyik, a mamát hirtelen elragadja – ahogy Maman mondja: – valami magas lázzal járó női baj, s a két lány a kezemben fekvő fényképeken ugyan nem szereplő, de mindvégig a házhoz tartozó távoli nagynéni, Rosamunda gondjaira marad. Maria Magdalena bármi áron kitörni vágyik a bezártságból, nyomban jelentkezik, amikor hírét veszi, önkéntes textilmunkásnőket keresnek budapesti munkára. A szervezők elhiszik neki, hogy kizárólag szakmai érdeklődés vezeti. Azt reméli, innen valahogy kapcsolatba kerülhet apjával, s ez már az első napokban sikerül is neki. Húga ügyében is érdeklődik, valaki barátilag megsúgja, ha Ana férjhez menne egy cseh kosarashoz, úgy a két, szocializmust építő ország közötti baráti viszonyra tekintettel, kiengedné a kubai sportminisztérium. – Gyönyörű kislány? Igen? – kérdezi ideérve történetükben Maman, s a kezemben szorongatott képre, Anára mutat. – Nagylány! – javítom ki mosolyogva. – Másképp szép, mint te. – Ő nagyon szép. Ő mindenkinek tetszik. Ő gyönyörű. Őt mindenki akarja. – erősítgeti. Kicsit kényelmetlenül hallgatom, az én fülemben mindez úgy hangzik, mintha vevő lennék egy állatvásáron, de félek, ilyen nyelvhangulati finomságokat nem tudok megmagyarázni Mamannak. Megpróbálom visszaterelni a történethez: – Írtál a prágai edzőnek? – Telefonon beszéltünk. Azt mondta, nem megy. A cseh kosarasok nem bátrak. Félnek. Felém fordulva kicsit előredől, bal karját nyakam köré fonja, s jobb keze két ujja közé fogott fülcimpámat gyöngéden morzsolgatni kezdi. Oldalra hajtott fejjel, hamiskásan mondja: – Te nem félsz. Te segíthetsz nekem és segíthetsz Anának. Apának van sok pénze. Küldhet dollárt, ha akarod. Nem kell asszonyt tartanod, esküvő, kicsit lakik veled, aztán utazik Prágába, és gyorsan elváltok. A félelemmel akkor már véglegesen kialakult viszonyban voltam. Úgy tartottam, hogy ebben a kétértelmű érzésben az a jó, hogy olykor meggátol abban, hogy olyasmit tegyek, amit nem szabad, ugyanakkor az a rossz benne, hogy máskor pedig megakadályoz abban, hogy végre megtegyem azt, amit már rég meg kellett volna tennem. Akkoriban Kádárék, miközben azt hirdették, hogy a magánérdek fölé helyezik a közéletet, legfőbb gondja és igyekezete az volt, hogy a magánember hétköznapi magánéletét bármilyen eszközökkel egyre átláthatóbbá tegyék a maguk számára, s ugyanakkor egyre több homály és félelem keltette tisztelet fedje el a politikai és államhatalom bugyrait a közember tekintete elől. Ennek hatására az ellenállás, későbbi szóhasználattal az ellenzékiség egyik lehetséges formája a fejünk felett, nélkülünk és gyakran ellenünk hozott törvények megszegése, figyelmen kívül hagyása, nem tudása és kijátszása lett, s ezzel egy időben a szabályszegés a demokratikus gondolkodás szimbólumává nőtte ki magát. Csak hogy az utazások témakörénél maradjak: szinte mindenki vitt magával feketén beszerzett valutát, mindenki csempészet haza ezt-azt, volt, aki kifelé rejtegetett táskájában tiltott irodalmat, volt, aki befelé, s ettől még, ha nem is törvénytisztelőnek, de becsületesnek tartottuk magunkat. Azt azért tudtuk, bárkit bármikor elkaphatnak, ha akarnak, ezért a határ felé közeledve mindig elcsöndesedtek az autóbuszok, az utasok összeszorult gyomorral, sápadtan nézgelődtek a közeledő határőrök, vámosok felé. Azért egy ilyen házasság ügyletbe beleugrani komolyabb dolog. Bár Romániából akkor már sűrűn jöttek így át, de azok magyarok – ha csalás is, bocsánatos. A kaland vonzása azért csak legyűrt: egy ilyen tényleg különleges szépségű kubai lány, s ha névházasságnak is indul, ki tudja … Sok minden megfordult a fejemben ezzel kapcsolatban, s e gondolatok nagy része – kár is lenne tagadni – a szexus, sőt a pornográfia forrásvidékéről származott. Amikor úgy fogalmazok: sok minden megfordult a fejemben ezzel kapcsolatban, az természetesen eufemizmus, a dolgok megszépítése, s a valós skála a megmentett szépség önkéntes hálájától a kiszolgáltatott nő megalázott zihálásáig terjedt. Azt, hogy mindebből ki mennyit sorol az egészséges, és mennyit az egészségtelen erotika képzelgései közé, akkoriban is szigorú magánügynek tartottam. – Még hogy én nem félek? Honnan veszed ezt? – kaptam a tekintetemet Mamanra. – Okos vagy, figyelj! Te nem kell félj. Minden rendben. És titok. Te nem vagy rossz. Nem tudod, Ana mit akar. Nézted nálam a fotót, láttad, Ana gyönyörű, megszeretted, akarod feleségnek. Ennyi. A többit én elintézem. És elintézte. Ment, könyörgött, kérvényezett helyettem is, lefordítatott, hitelesítetett, hordta az iratokat, fotóimat, ha valahol elakadt, ahol az kellett, mosolygott, ahol az kellett, siránkozott, feltartóztathatatlanul zakatolt, míg minden papír, aláírva, lepecsételve a kezében nem volt. És milyen a sors, amire alig volt esély, én meg addigra megkaptam a kubai utazást. Maman hetek óta reménykedve várta a döntést, egyre türelmetlenebbül, egyre feszültebben, s amikor kezébe nyomtam a részvételi jegyemet, hüppögve elsírta magát. Talán még nálam is jobban örült neki! Állt előttem nekem támaszkodva, aztán könnyes szemét rám emelve, ahogy szokta, morzsolgatni kezdte a fülcimpámat, s egyre közelebb bújva, bódítón duruzsolta: – Megteszed Mamannak, ugye, kérem szépen… – s közben annyira közelhajolt, hogy bandzsítani kezdett, s ettől tekintete meghatóan gyermekivé, ártatlanná és odaadóvá változott. Legalábbis én annak láttam azon a lustán szürküllő délutánon, s nem találtam magamban igazi, elfogadható ellenérvet, amivel visszautasíthatnám a kérését. Sőt! Segített praktikusan becsomagolnom: külön dossziéban a bőrönd legaljára tette a házasságkötés engedélyezéséhez szükséges igazolásokat, pecsétes okiratokat, fotókat, arra a ruhaneműt, pipere dolgokat, tetejére az útikönyvet, térképet, jegyzeteimet, s végül óvatosan belehajtogatott egy fantasztikus színekben pompázó stólát. – Anának – tette hozzá magyarázólag. – Add oda, s mond neki, én küldöm. A repülőtérre nem kísért ki, reggel műszakba ment. Mielőtt magamra hagyott, minden tennivalót elismételtetett, még egyszer megnézte, hibátlanul írta e föl az otthoni telefonszámukat, s búcsúzóul lelkemre kötötte: – Ne mindjárt telefonálj, csak később. És ne hallja senki. Az ajtóból visszajött, átölelt: – Tudod, nem igazi feleség lesz neked – mondta halkan –, csak névházasság. Vigyázz rá. Ne bántsd. Nos, ezért álldogáltam kezemben a telefonkagylóval a barátságtalan idő miatt üres havannai cafetería alagsorában, a két vécéajtó közötti beugróban, hallgattam az ismétlődő kicsengetést, s vártam, hogy jelentkezzen végre valaki. Nem volt mindegy, ki veszi föl a hallgatót: Ana valamennyire ért angolul is, vele egyszerűbbnek gondoltam a kapcsolatfelvételt, mint Rosamunda nénivel. Kellemesen csalódtam. Az öreg hölgy lassan, gondosan artikulálva beszélt – éreztem, jövendőbelim a lelkére kötötte, úgy tárgyaljon velem, mint egy siketnéma hülyegyerekkel –, minden szavát fölfogtam, sőt ami még meglepőbb, állítólag ő is megértette azokat az előregyártott mondatokat, amelyeket jegyzetfüzetemből én olvastam be nyögdécselve a sós levegőtől ótvarossá öregedett kagylóba. Tudta, hogy ki vagyok, várta a hívásomat. Rekedtes mély hangjától telő szívélyességgel hívott meg ebéd utáni öt órára a házukba egy kis beszélgetésre, kétszer is bediktálta a pontos címet, elmondta, melyik autóbuszra szálljak, hiába bizonygattam, hogy mindez föl van írva a füzetembe. Lomhán vonszolódott az idő, sehogy sem akart ebédután lenni. Előbb csak fokozatosan csöndesedett, majd teljesen elült a szélvihar, a vakítón előtörő napfényben megtelt a főút nézelődő sétálókkal. Magam is csatlakoztam a cél nélkül lődörgőkhöz, menet közben vettem néhány meleg, hússal töltött tésztácskát, eleszegettem, később már tényleg csak unalmamban, elmajszoltam utána egy zacskó szilvára emlékeztető, édeskés gyümölcsöt, ezzel letudtam a déli étkezést. Idő múltán elégedetten észleltem, hogy lábaim a Bodegito felé visznek, de az előtte lévő sarkon még betértem egy kirakatában pompás csokrokat kínálgató virágboltba. Közelebbről nézve azokról a pompás csokrokról kiderült ugyan, hogy temetésre való művirágok, de a nevető tulajdonosnő készségesen kötött nekem egy még pompázatosabbat azokból a vázákban szorongó élővirágokból, amikre rámutogattam, s egy széles aranyszínű szalaggal igazán impozánssá tette vizitajándékomat. Törzsvendég-léptekkel érkeztem a Bar kármentős pultja elé, s magabiztosságot mímelve böktem oda: – Uno Special, per favor! A csapos megtörölte a kezébe fogott pohár szélét, s miután szakavatott, látványos mozdulatokkal elkészítette az italomat, finoman elém csúsztatta azt a fényes bádoglapon. – Yo, daiquiri, camarada. – mondta, s cinkos mosollyal a nem igazán helyhez illő csokromra biccentve hozzátette: – Szépasszonynak viszed? – Lánynak. Kubai. Mennyasszonyomnak. – feleltem bőbeszédűen. Lecsapta maga elé a törlőruhát, s jobbját magasba emelve kikiáltott néhány szót a körben támaszkodó vendégeknek. Azok felém emelték poharukat, néhány bátortalan bravo is elhangzott, majd rám vigyorogva lehajtották italukat. Szeretetteljes együttérzésüket én se viszonozhattam másként, rájuk köszöntve én is lehajtottam daiquirimet, s ha már ott álltam, kikértem a másodikat, de azzal már én is odasoroltam a fal mellett vállmagasságban húzódó, sárgásra pácolt támaszkodópolc-sorhoz. Poharamat letettem magam elé, csokromat az egyik kezem ügyébe eső díszfaragványra akasztottam, s azt reméltem, diszkréten illatozó virágaim kevésbé hervadnak el fejjel lefelé himbálódzva. Elmélyülten nézegettem orrom előtt a bekeretezett régi sztárfotókat a falon, a kiakasztott ajtószárnyon folyamatosan ki-beáramló bámész turistacsoportokat, s közben szerkesztgettem, ismételgettem magamban azokat a véltem: kerek mondatokat, amikkel Anát fogom elkápráztatni. A harmadik daiquiri eltűntette a gyomromból az addig ott kuporgó feszültséget, s a negyedik után az is nyilvánvalóvá vált, hogy mégsem érdemes busszal mennem, hiszen még előbb vissza kell jutnom a szállodába az ajándék-stóláért és az iratokért. A verejtékező taxisofőr mosolyogva bólogatott, amikor a hotel nevét meghallotta, s a hátsó ülésre vetett csokorra sem tett megjegyzést. Kérdés nélkül az árnyékos oldalra parkolt. Amikor csomagjaimat hónom alatt szorongatva visszaültem mellé, s kérdő pillantására előmutattam a noteszemet az újabb, már végső úti célt jelölő címmel, elégedetten nyúlt az oroszlánfejet formázó sebváltógombhoz, intett, hogy tegyek csak mindent a hátsó ülésre, helyezkedjek el kényelmesen. Gondoltam, itt az ideje, hogy értésére adjam, nem egy átejthető külföldi a fuvar, határozottan hátradőlve kiadtam a parancsot: – Vámonos! – épp csak kardot nem rántottam. – Yo oho… – nyögte a mester kanyarodás közben oldalt pillantva, azzal felháborodó motorral nekieresztette vagy húszesztendős táltosát. Egy darabig a tengerparttal párhuzamosan száguldunk, díszrácsos balkonsorokkal tagolt, egy-kétemeletes házak között, majd lankásan emelkedő dombra kanyarodunk, kertes villasor alkotta utcácskákban gurulunk. Az egyik nyitott ablakon át karibi muzsika figyelmeztet, ideje aktivizálnom nyelvi kliséimet. Puhán fékezve torpanunk meg a keresett ház előtt. Kikászálódom, s visszanézek a városra, ahonnan fölkaptattunk: odalent nedvesen csillog a rengeteg paprikapiros cseréptető, messze távolban titokzatos kék emlékműként magasodik a katedrális, de jól idehallatszik, hogy az újra feltámadó szél megkoccintja mögöttünk a Szent Euália tornyában az apró bronzharangocskákat. Elégedett lehet a markába nyomott fuvardíjjal, mert a sofőr is kiszáll, a házkapuig hozza mögöttem a virágcsokrot. Valamit kérdez, talán azt, hogy megvárjon-e, de mert nem kap választ, visszaül, fölpörgeti járművét s elhajt. Szemben a fehérre meszelt árkádokon nem látok zsalukat, sem ajtó, sem ablak nem töri meg a ridegen, elzárkózva futó fal rideg síkját. Fölnézek a bejáratot kétfelől közrefogó, kopott csőrű griffmadarakra. Itt valahol vár rám Ana s az őt féltve óvó Rosamunda néne, ebben a nemesi házban, amelynek visszafogott barokk stílusú homlokzatát reménytelen becsvággyal készült oszlopok és köpcös faunok reliefjei díszítik – kavarog fejemben –, ebben az elvarázsolt palotában, az arisztokratikus és megváltoztathatatlan óváros szűk utcácskájában, titokzatos, bűnös asszonyok elsuhanó lelkei között, akik már rég nincsenek. Csak kemény ital ez a daiquiri! Összeszedem magam, s az ódon kapun messze hangzón jelezni kezdek a fényesre koptatott rézfogantyús kopogtatóval. Hosszú perceknek tűnő várakozás után végre föltárul a kapu, egy derekamig se érő, vékonycsontú fiúcska fogad, s amikor sorolni kezdem, kit keresek, honnan jöttem, szótlan mosollyal rámfüggeszti nagy szemét, kezével átfogja a csuklómat, s magával húzva, körbevezet a házban. Hajaj, gondolom, nehezen fogunk szót érteni. A keskeny előszobából kereszt alakú, nagy terembe lépünk, oldalt a kereszt szárai mellett négy szoba, az ebédlő, a konyha és két hálószoba. A fogadóteremben tizennyolcadik századi ovális asztalok, magas hátú karszékek és oroszlánmintás szekrények fogadják a látogatót, míg a kisebb szobák berendezése már modernkori egyszerűbb bútorokból áll. A blondelkeretes, nagy tükrökkel, freskókkal és szentképekkel valamikor hangulatossá tett teremből díszes, faragott lépcső visz az emeleti, ugyancsak kereszt alakú nagyterembe és a négy hálószobába. Oldalt, az emeleti folyosó mellett néhány zárka lapul, gondolom, a személyzet, a házvezetőnő, a szakácsnő a szobalányok számára. Akik egykor bizonyára voltak. A ma már szemmel láthatóan jó ideje lepusztult nagyteremből nyíló kis szalon a megfakult szőnyegekkel, függönyökkel, a lobogó mécs fényével egyszerre visszautasító és vonzóan otthonos. Homályba vesző sarkából száll felém a telefonban megismert rekedtes hang: – Üdvözlöm, fiatalember! Jöjjön közelebb! A vénséges, de ráncai mögött ma is vonzó Rosamunda anyó akár maga a misztérium. Néhány megfeketedett bútor közé szorult karosszékbe süppedve ül, szinte belevész a vállára kanyarított lukacsos fekete nagykendőbe. Kezével elhessenti az ajtóban ácsorgó kisfiút, hallom meztelen talpának távolodó csattogását. – Kellemes volt az útja hozzánk? – szólít meg újra. – Köszönöm, igen – szemem meregetve, kettőt előrelépek. – Örülök, hogy láthatom, asszonyom. Messziről érkeztem, Európából, Magyarországról, ahol Maria Magdalena dolgozik és tanul. Nyújtom felé a virágcsokrot, vastag erekkel mintázott, göcsörtös kéz nyúl érte a kendő alól, aprót ráz rajta, arcához emeli, aztán féltőn maga mellé helyezi a bordóbársonyos zsámolyra. Mondanám, hogy ideje lenne vízbe tenni, hisz jó ideje hurcolom magammal, de inkább hallgatok. – Üljön ide, elém! – mondja, s egy magas hátú, masszív székre mutat. Szót fogadok, de igyekszem szabaddá tenni a másik kezemet is: – Ezt Anának hoztam – mutatom fel a stólát rejtő tarka divattasakot és a tekintélyes iratgyűjtőt, közben kutató érdeklődést mímelve forgatom a fejem. – Ana nincs itthon – érti el pantomimemet az öreg hölgy –, tegye le oda – mutat a bal oldalamon álló asztalkára. Nézzük egymást szótlanul. Épp úgy lehet ötvenéves, mint száz. Kíváncsi rám, de bizalmatlan. Nem kérdezi, tegezésre váltva állítja: – Azért jöttél, hogy elvidd tőlem Anát. – Én jót akarok. Segíteni. Ez Maria Magdalena terve. – Ollala – trillázza ráspolyos hangszálait rezegtetve –, férfi vagy, ismerlek! Mit tudsz a világról? Mindenhol elég, ha elsuttogod: Tequiero y me gustas? Hallgatok, igyekszem megbízhatóan nyugodtnak látszani. Mit felelhetnék? Hogy én meg jól ismerem őt, az irigy, féltékeny, kiszáradt vénasszonyt, az is lehet, vénlányt, olvastam én elég Lorcát? Rakosgatni kezd az asztalkáján, tartójukba száradt, félrecsorgott színes gyertyacsonkokat gyújt meg, lángjuk izgatottan világítja be a sarkot, ahol kuporog. Alighanem döntött: ültében felém hajol, hátracsúszó kendője alól előrenyúl: – Add ide nekem a kezedet! A másikat, a szíved oldaláról! Érintése száraz, hideg; mint egy tárgyat, úgy fogja a kezemet, tenyérrel fölfelé a szeméhez emeli: – Most megnézem, miféle ember vagy. Azt gondolod: mindenféle üres fecsegés jön majd ki ebből a fogatlan szájból. Mielőtt ítélkeznél, gondold csak meg – balkezével tartja az enyémet, most jobb mutatóujjával követi tenyérvonalaimat –: és te miféle nagyívű dolgot vittél végbe eddig, azon kívül, hogy össze-vissza csavarogtál a szoknyák után a nagyvilágban. Lehet, hogy folyvást csak menekülsz? Mi elől? Ki elől? Lehet, hogy csak keresed, ami nincs? Mi az, ami ennyire hiányzik, hogy kikerget a nagyvilágba? – Az nincs beleírva? – kérdezem visszafogva mérgemet. – Onnan nem tudja kiolvasni? – Én hogy olvashatnám a te válaszodat? Hiszen akkor mindent tudnék, és mindenem meglenne – dehogyis állnék szóba veled! Elzavarnálak, vissza, oda, ahonnan jöttél. Drótvégre szúrt gyurmákat tart a gyertyalángba, elnémulva nézzük a fölbodorodó füstöt. Rosemunda néne hangja váratlanul vijjogóvá válik: –Tudod-e, hogy a régi szeretőd, az a hollófekete hajú, törzskönyvezett boszorkány, amikor elhagytad, izzó kötőtűvel döfte át a viaszfigurád ágyékát? – Nincs régi szerető, nincs fekete boszorkány! – hallom magamat ingerülten, pedig futkos a hideg a hátgerincemen: fölötlenek bennem egy budai asszony átkozódó búcsúszavai. Csak nem hagyom, hogy itt ez az öreg hölgy kiborítson a hókuszpókuszaival? Leköti a figyelmemet a kellemes szantálfa- és tömjénillat, készületlenül ér, hogy hirtelen fölemelkedik karosszéke rejtekéből: – Bajban vagy – mondja fenyegető hangsúly nélkül. – Sokan keresztezik az utadat, erősek és hatalmasok is. Fölállva adja tudtomra, hogy részéről vége a fogadásnak: – Megpróbálok segíteni, mert virágot hoztál a házba. Egy ideig ne vitézkedj, ne hangoskodj. Óvatosan lapulj, mint a puma. És következő holdtöltéig ne engedj asszonyt az ágyadba. Összefogja magán a vastag kendőt. Fáradtnak látom, de lehet, hogy megtévesztenek mély, árnyékot vető ráncai. Nem mozdulok, várakozón nézek rá. Türelmetlenül búcsúzik, érzem, mielőbb kívül akar tudni: –A többit majd máskor. Viszontlátásra! Fölállok én is, de még mindig nem indulok. Sok jót nem várok a válaszától, mégis megkérdem, ha már ilyen messze eljöttem érte: – És Ana? Mikor láthatom? – Telefonálni fog a szállodába, ma este, maradj otthon. Na menj! Menj! Vége! Már lezuhant a városra az átmenet nélkül érkező sötétség, mire busszal visszaértem a szállodába. Távollétemben a személyzet nyomtalanul eltüntette azt a mindent belepő leheletfinom homokszemcse-takarót, amivel a hajnali szélvihar beterítette szobámat. Órákon át babráltam jegyzeteimre borulva az alkalmatlanul alacsony asztalnál, amikor végre megcsendült a telefon: – Ana Pérez beszél. Budapestről Esteban? – Igen. Én vagyok, kisasszony – szólaltam meg kiszáradt szájjal. Ana hangja idegenül csengett – nem is tudom, miért vártam, hogy hasonlítani fog Mamanéra –, de fényes, meleg, gerincbizsergető alt volt, még telefonon keresztül is: – Egy funkcionárius barátunkkal átnéztük az iratokat, mind rendben levőnek látszik. Köszönöm. A napokban megjött a konzuli válasz is. Két helyre velem kell jönnie, személyesen kell aláírnia a szándéknyilatkozatot és a befogadást. Holnap sorba járhatjuk együtt a hivatalokat. Reggel tíz órakor indulnánk. Jó? – Ma nem láthatom? – kapacitáltam. – Késő van ahhoz. Nem lenne helyes. – Megértem. Akkor holnap várom. Nagyon várom. – Jó éjt kívánok, aludjon kellemesen. – búcsúzott Ana, s hangjából iróniát véltem kihallani. Valahogy csak eltelt az éjszaka, el a reggeli, a készülődés, végre jelentkezett. A recepcióról hívott. Az előtérben jó páran voltak, de mindenki, beleértve a szálloda személyzetét is, őt bámulta. Amikor hozzáléptem, akkor meg engem. Láthatatlan kört rajzolt köré az elismerés, pedig hétköznapian volt öltözve, farmerban, pamuttrikóban állt ott, hosszú lábujjai lakkozatlanul, egyszerű bőrsaru pántjai közül kandikáltak elő, s arcán sem volt más, csak derű. Értékeltem, hogy valószínűleg a legalacsonyabb sarkú lábbelijébe bújt, mert bár csöppet így is magasabbnak tűnt nálam, megnyugodva állapíthattam meg: szemünk és szánk egy magasságba került. Pillantásunk már távolról összefonódott, ahogy közeledtem hozzá, lassan mosoly rajzolódott ajka köré, s határozott kéznyújtással fogadott: – Én vagyok Ana Verónica Pérez. Hogy aludt? – Örülök! – feleltem roppant találékonyan. – Az én nevem Köves István. Jó lesz, ha megtanulja, mostanában szüksége lehet rá – próbáltam szellemeskedni, miközben elindultunk a kijárat felé. Elismerő tekintetek követték kivonulásunkat, fölerősödő zsongást véltem hallani, amikor könnyedén karomba fűzte a karját, mintha azt zúgták volna a hátunk mögött: Láttad, belekarolt! – Szavamra, ilyen szép mennyasszonyom még soha nem volt! – erőlködtem a lengőajtón kilépve, de lehet, hogy ez spanyolul egyáltalán nem hangzott valami ötletesen, Ana arcán legalábbis nem változott a halványan derengő mosoly. Egész nap kézen fogva lótottunk-futottunk, egyik irodából ki, a másikba be, mindenhol Ana beszélt, én mosolyogtam, bólogattam, lazán, könnyelműen, veszélyérzet nélkül, amit elém toltak, gépiesen aláírtam. Egyszer döccent meg a gépezet: valamikor délután, az útlevélhivatalban tolmácsot hívtak, s arra akartak rávenni, hogy Havannában tartsuk meg az esküvőt, s akkor nem is kell Anának útlevél. Töprengés nélkül rávágtam, hogy Anának nincsenek szülei, de az enyémek ott akarnak lenni a fiúk esküvőjén. Kértem a tolmácsot, pontosan fordítsa le, amit mondtam. A kubai referens nagyon elvtársi volt: belátóan biccentett, mártogatós tollával alákanyarította nevét a kérvényünkre, három hatalmas pecsétet ütött rá, majd fölállt, átadta, és ünnepélyesen megrázta a kezemet. Kicsit kótyagosan léptem ki a kapun, Ana megtorpant, bal kezével melléhez szorítva az engedélyezési iratokkal teli iratgyűjtőt, jobbjával átfonta a nyakam, arcon csókolt, közel a fülemhez, s belelehelte: – Köszönöm, kedves! Ez volt az utolsó stáció. Szabadok vagyunk. – Kész? Végeztünk? Nincs több hivatal? – kérdeztem elbizonytalanodva. – Mondom, hogy szabadok vagyunk! – aprókat öklözött a mellembe – Te ezt nem érted?! Hónapok óta tervezgettem, s most itt van – magasba emelte a dossziét –, sikerült, megvehetem a repülőjegyet, pár nap múlva repülhetek Budapestre. Hozzád és a nőtestvéremhez! Oya – nagyot fújt, mint aki nehéz csomagot ejtett a földre – föl tudod fogni?! Nem várt választ, belém karolt, és sodorni kezdett valamerre: – Együnk gyorsan valamit, egész nap szendvicset rágtunk. Tudok itt egy vidám helyet, gyere! A kis étkezde valóban vidám, családias, a menü ugyan szerény, de ízletes. Evés közben Ana szóval tart, ragyogó szemmel kis színes történeteket mesél gyerekkoráról, beleszövi Mamant, aztán a szüleit is, fölszabadultan hadar. Figyelek is rá, nem is. Furcsán érzem magam. Hetek óta készültem erre a havannai föllépésemre, most mégis meglep, sőt megriaszt, hogy minden ilyen simán ment – bár nem számítottam másra, most kezdem fölfogni, hogy ez a gyerekes Pimpernelkedésem hirtelen véglegessé, visszafordíthatatlanná vált. Próbálom fölidézni, hogyan, miért is másztam bele, de igazán nem sok indok jut eszembe, és most egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy jól döntöttem. Miért akarok én mindig népszerű lenni? Miért kell, hogy hálásan nézzenek rám? Igyekszem gondolataimból a felszínre vergődni, nem könnyű: Ana folyamatosan beszél hozzám, de mintha víz ment volna a fülembe, csak hullámzó, egybefolyó dallamot hallok, közben oldalról csodálom a mellettem tányérja fölé dőlő lány kicsiny, fejéhez lapuló fülét, egyenes, szinte vonalzóval húzott orrát, fürgén nyíló és záródó ajkait – s egy szavát sem fogom föl. Ő, magamban hálás vagyok érte, észre sem veszi töprengő hallgatásomat, lendületesen, rebbenő kézmozdulatokkal kísérve csak mondja vége-nincs-történetkéit, s éppen kosarazó-sikereinél tart, amikor oda nem illően rákérdezek: – És Rosamunda néni? Vele mi lesz itt egyedül? – Ő nagyon erős, jól meglesz, amíg Maria Magdalena visszajön! – fölényes magabiztos a hangja, aztán csak lecsapja a villáját, táskáját kapja az ölébe, beletúr, s huncut-titokzatosan mondja: – Majdnem elfelejtettem: Ezt neked küldi Rosa. Mindenkitől megvéd – vékony ezüstláncon függő amulettet, egy fekete, csontból faragott, kuporgó macskafélét nyom a kezembe, – csak tőlem nem – teszi hozzá zavart nevetéssel. Kilépve az étkezdéből, tanácstalanul toporgunk, befejezetlen így a napunk, mintha félbehagytunk volna valami fontosat, nem akaródzik még elválnunk, végül Ana találja föl magát, azt ajánlja, enyhült a levegő, sétáljunk egyet. Megkönnyebbülten bólintok. Sejtelmem sincs, merre indulunk. Eleinte hosszabbakat lép, mint én, de hamar észreveszi, s visszafogva magát, hozzám igazodik. Pár sarok után összeszokottan lépkedünk, vállunk kíváncsiskodva megtalálja egymást. A borzolt habbal partra futó hullámok fölött mélyrepülésben ívet húz egy tártszárnyú fehér sirály, sikoltása messze hallatszik, árnyéka kisuhan egész a parti védmű kékesen fénylő köveire. Az éles hangra mindketten fölfigyelünk, néhány lépést teszünk némán, aztán bekanyarodunk az első mellékutcába. Nekem úgy tűnik, ő irányította erre lépteinket, de nincs ellenemre. A korábbi szóvihar után különös a hallgatása. Egy idő múlva meg kell szólalnom: – Megnyugodtál? – Teljesen – mély lélegzettel folytatja –, nem kell tovább gondolkodni. Jó így menni melletted. Nem szólok, csak bólintok. Óvatosan átfogom a vállát, nem húzódik el, de nem is bátorít. Mintha ez így lenne természetes, összeszokottan ballagunk. Ohó, csak nem beleszeretni, figyelmeztetem magam, s tudom, nem alaptalanul. Eltávolodtunk a parttól, Havanna kevésbé fényes részén járunk. Keskenyebbek az utcák, közelebb egymáshoz a földszintes házak, az ajtók, ablakok többnyire nyitva-tárva. Előttünk egy kék Olds Mobile kékesen csillogó jégtömbökkel megrakott nyitott csomagtartójával lépésben halad a járda mellett. Olvadt víz csordogál sárgásan a jégből az úttestre, egy átszaladó kislány csattogó saruja nyomán szikrázó cseppek röppenek a levegőbe. A túloldalon asszonyok ülnek a házak előtt, kezüket összefonják az ölük fölött, sok közöttük a láthatóan várandós. Fokozatosan egy neorealista filmbe érkezünk, föltűnnek a statiszták körülöttünk: pomádéfürtös, romlott öregfiúarcok, bársonyzekés, kokain fényezte szemű homoszexuális fiúk mezítláb. Kezdem fölfogni, menyasszonyom miért szaporázza meg lépteit. – Vissza kellene mennünk – javaslom egy újabb sarokhoz érve. Ana nem felel, de egy szélesebb utcába fordul, ahol már égnek az utcai lámpák. Az egyik kapuban dulakodás kezdődik, egy idősebb férfi nekivadulva ütlegeli párját. Közelebb érve látom, a nő meghökkentően fiatal. Hátát görnyedten a szürkén nyirkos falnak vetve, lecsúszva ül a járdán, arcát a kezébe rejti, s kissé szakadt, fekete neccharisnyába bújtatott, összezárt térde fölé hajolva zokog. Így, ültében nem takarja félregyűrődött szoknyája magas, ezüstözött sarkú szandálját, amelynek orrából kiragyognak kékesbíbor lábkörmei. – Nem a te dolgod. Rosszlány. – mondja Ana nyugtatón. Nézem az arcát, nem látok rajta indulatot. Fülembe cseng Maman intelme, vigyázzak a húgocskájára. Idegenként, ezen a környéken, ebben a verítékszagú, dülöngélő kerámialapjai közt gyanús tócsákat őrizgető teraszokkal és a lerakódott sárga ammóniától orrfacsaró bűzű vizeldékkel teli nyáréjszakában? Magamat sem tudnám megvédeni! Megmentőnknek látom egy közeledő autóbusz fényszóróit, Ana az utca közepére szaladva leinti, mintha taxi lenne. Hátra ülünk, szorosan egymás mellé. – Merre megy ez a busz? – töröm meg hallgatásunkat. – Jó irányba: nem messze a hotel mögött van a végállomás – nyugtat meg. Vállamra dől, s belefeledkezve dudorászni kezd – ha ismerem a dalt, tudhattam volna, mire gondol. Alig volt leszálló, jó tempóban gurult velünk a busz, végül nagy ívben bekanyarodott egy térre, majd zökkenve megtorpant az aszfaltra meszelt karámok egyikében. A lekászálódó utasok sietve eltűntek az éjszakában, ketten tanácstalankodtunk a sárgás lámpafényben. – Ott áll a busz, amivel hazamehetek … – mutat a túloldalra, hangja tétován fölkanyarodik a mondat végén. – Odakísérlek – mondom rekedten, s elindulunk a mutatott irányba. Keresztülvágunk a téren. A várakozó buszon már ülnek néhányan, közönyösen nézik, ahogy Anát magamhoz ölelem. – Nem akarod, hogy veled maradjak éjszakára? – súgja a fülembe. Sejtettem, hogy ilyesmit forgat a fejében, mégis meglep, amikor kimondja. Nem könnyíti meg a dolgomat. Némán rázom a fejem, s könyökénél fogva fölsegítem a buszra. A sofőr a motor meghörrentésével diszkréten figyelmeztet: indulna, fejezzük be a társalgást. Ana marasztalást keresve néz le rám, tenyerébe csókolok, ahogy lenyúlva a mozduló busz lépcsőjéről megsimítja az arcomat. Mintha fahéjjal dörzsölte volna be a tenyerét, a fölpárálló illatot orromban érzem hajnalig. Az utolsó napot a parton töltöttem, búcsúztam a fövenytől, búcsúztam a hullámoktól, búcsúztam az aranyló fénytől; heverészve emlékké vermeltem az érzéseimet, s egész addig bámultam a horizontot, amíg a nap a tenger gyomrára nem térdelt… Este a csoport búcsúestjére Ana is velem tartott a turistakápráztató Tropicana nézőterére. Amikor beléptünk, a férfiak elbambultak. Földig érő fekete lapszoknyáján tenyérnyi égővörös begóniafejek izzottak, felsőtestére tölcsérujjú, okkersárga trikó tapadt, vállára a Pestről kapott tarka stólát ejtette. Egy megelevenedett Giacometti-szobrot vezettem az asztalok között. Aznap este hiába igyekeztek a tollboás görlök a színpadon, ő volt a csillag – legalábbis nekem bizonyosan. Reggel nem kísért ki a reptérre, a szálloda parkolójában búcsúztunk. Ezúttal én álltam a busz lépcsőjén, ő a domború utcaköveken. – Hasta la vista, kedves, Budapesten – mondta égő szemmel, s duzzadt felsőajka meg-megrándult. Gyors volt az akklimatizálódás és kegyetlen: kemény télbe, prémsapkába, vastag sálakba rejtőző emberek közé érkeztem haza, a járművek bizonytalankodva csúszkáltak az eltakarítatlan havas latyakban. Maman nagyon élvezte, hogy a körúti presszó sápadt közönsége ezúttal az én bőrszínemet bámulja. Részletesen elmondtam neki mindent, vagy majdnem mindent, amit átéltem az ő Kubájában, a mi Kubánkban. A befejezés kicsit patetikusra sikeredett: – És Ana, aki nemcsak gyönyörű, de kedves és okos is, ebben a percben már talán épp az útipoggyászát csomagolja –, de ez sem rontott pajkos jókedvünkön. Aztán csak vártunk, a Föld közönyösen forgott napkeltétől napnyugtáig, unottan hullottak a naptárlapok, Maman elégedett lehetett, minden úgy ment, ahogy eltervezte. Nagyjából. Azt a repülőgépet ugyanis, amellyel Anát vártuk, aznap villámlás, zivatar és változó irányú, orkánszerű szél miatt Ferihegy nem fogadta, Bécsben szállt le, s éjszakára egy szerény szállodában helyezték el az utasokat. Bőséges vacsora is járt a szálláshoz és díjtalan telefonálás, hogy értesíthessék rokonaikat: épségben földet értek, reggel valószínűleg autóbusszal folytatják az utat. Már aki. Ana még éjjel eltűnt a szállodából, csomagjaival együtt. Pár nap múlva Maman táviratot kapott: SZERETETTELGONDOLUNKRÁDSTOP PAPAÉSANASTOP VIGYÁZZMAGADRASTOP Sírva-nevetve lobogtatta felém a gyűröttre markolászott táviratblankettát, amikor találkoztunk: – Látod, minden rendbejött. Ennek így kellett lenni. Isten szeret minket, segített. Hazasiettünk, fölbontottunk egy alkalomra tartogatott fehér kubai rumot, hogy megünnepeljük a jó hírt. Megkönnyebbülés és csalódottság váltakozott bennem, de mindkettőről hallgattam. Témavesztetten akadozott a beszélgetésünk, időről időre kiürült csend ült közénk, egyre elszántabban emelgettük poharunkat. Hajnaltájt, egy hosszabbra nyúlt némaság után, magam számára is meglepetésként, kiszaladt a számon: – Ha már ennyire benne vagyok, s így alakult, elveszlek téged feleségül! Papírok megvannak, egyik Pérez-lány helyett másik Pérez-lány, mindegy. Nem? – Nem. – felelte, s karomra tette a kezét. – Te olyan jó vagy, mint a bolond. Nekem kell egy ilyen barát. Engem ne félts! A fonodában tiszteletbeli tagja lett a legjobb szocialista brigádnak, s amikor jutalomként jugoszláviai nyaralásra mentek, külön engedéllyel Maman is velük tarthatott. Ahogy odaértek, megcímzett nekem egy, a portorozi kikötőt ábrázoló képeslapot, bedobta a postaládába, aztán leballagott az öbölbe, kiterített napozógyékényére rendezte a szandálját és a ruháját, nagyot nyújtózott a nap felé, lassan beleereszkedett a tengerbe – s átúszott Olaszországba. Rosamunda néne totemállatkája maradt velem: a fekete puma most is a könyvespolcomon hever, onnan les résre nyitott szemmel az íróasztalom felé, s a hátára csatolt fénylő lánc öröklétre készülődő, mesebeli ezüstkígyóként tekeredik ugrásra feszülő teste köré – és csak várom vágyakozva az újabb és újabb holdtöltéket.
Megjelent: 2015-05-11 16:00:00
|