Videó

A Kincskereső videója.




Keresés a honlapon:


Boér Péter Pál: Tudom, elfogadja

 

Van Gogh, puritán domborművekkel és kagylóberakásos arany faldíszekkel cifrázott műtermében dolgozott. Plüss karosszékében hátradőlve hintázott egy keveset, kisebb öblögetés után megivott egy serkentő whiskyt, majd megdörzsölte szemét és indult volna dolgozni, ám beverte a fejét a korhadt plafongerendába. Rádöbbent, hogy nem a klímaberendezés lobogtatja a haját, hanem az elvetemedett ablakréseken süvít be a szél. Újra meghúzta butykosát, végül is az előző nap eladott egy művet, vagy mi? Igaz, a vásárló meg is jegyezte: "Hát nem egy eget rengető alkotás, de nem telik minden nap űrhajóra."

Rövid ideig töprengett. Már azt sem tudta, hogy gondolkodik-e, vagy tényleg elmondta, hogy nem vágyik ő semmiféle űrhajóra, nem is az eget kell megrengetgetni egy festménnyel, hanem a lelkeket. Mit is keresne, a madarak magasságában, ahol egyetlen ember sem látná alkotásait? A világűrről meg nem is érdemes gondolkodni, az hideg, fagyos és lakatlan. Egyáltalán, mi az az űrhajó? - gondolta magában. Több szem többet lát, mondhatnánk, de akár úgyis, hogy ahány fej, annyi variációban gondolkodik, fest, lát.

Megrázta magát, és mert már jó rezisztencia fejlődött ki benne az évek során, még aznap megfestett nyolc műalkotást. A lényeg, hogy a festészet barátainak tetsszenek. Az a legfontosabb, sosem a hozzáértő kritika.

 

Optimista életének hátralévő pár évében sem adott el több művet, nem lett gazdag. Szegény, koplaló, nagyon tenni és élni akaró ember maradt. Egy ilyen ember nem lehet szegény, rosszul fogalmaztam, nagyon-nagyon rosszul, amikor azt mondtam, szegénységben élt. Csak úgy dúlt benne a lelki gazdagság, a szíve ontotta az aranyszínű szeretetet, és azok az összecsapott képek, bizony a tökéletes kidolgozottság megtestesítői, hiszen benyomásait adta úgy át, mint még senki akkor. A közre fordította az összes idejét, tulajdonképpen egész életét.

 

Nem szűkölködött, nem fosztotta ki az értetlenkedőket, hiszen az impressziók utánzása lehetséges ugyan, de eredeti megfestésükre úgy, ahogyan ő látta, más nem képes.

Sapkáját fejére húzta, nyakig begombolkozott, s mert hidegek a telek, pipafüsttel melengette magát. Akkor is szerette volna a sárguló napraforgómezőket, kéklő búzavirágokat, aranyszínű, már-már lángoló boglyákat és az eget földdel összekötő szekérutat látni. Sikerült!

 

Ugyan! Még hogy peches élete volt! Mit ér a hírnév a halál után? Semmit, ez igaz... Nem hinném, hogy a milliókra, vagy milliárdokra fenné a fogát, ha újra köztünk lenne. Szerencsére, nem csak az ecsetet kezelte helyén, a dolgokat is.

És, bár a Hóárny csndéletet soha nem festette meg, de akár neki is tulajdoníthatnánk, s mert ez az egész írás egy impresszió, én feltétlenül nekiajándékozom. Nem volt sértődékeny a pasas, tudom, elfogadja.

  
  

Megjelent: 2015-04-20 16:00:00

 

Boér Péter Pál (Nagyvárad, 1959 - 2019) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.