Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Cselenyák Imre: Csapágyak

 

Lehet, hogy a hajnali utazás hangulata szüli a periférikus ideákat? Lehet, hogy a zaklatott álom zilálta gondolatok tömegét a zötyögő villamos rázza helyre? Lehet, hogy a külváros impressziói ébresztettek rá, hogy csupán ideiglenes vendég vagyok ezen a bolygón? És nem csak ezen a bolygón, hanem ennél a vállalatnál, a Soroksári úton?
1979-et írunk. A gyár, amelyben éppen dolgozom, olyan messze esik a Füredi-lakóteleptől, hogy reggeli hányódásaimat gyakorta átszövik a végtelenség szorongó képzetei. Munkába utazásaim során egyszerre ízlelem meg a jelen és a huszadik század első felének hangulatát, amely olyan különös szimbiózisban áll a szocializmussal, mintha korunk aceton-leheletű munkása parolázna a vele egykorú nagyapjával, aki még a harmincas években élte proletáréletét. Ahogy a nyitott végű, ócska 13-as villamos fémes csikorgással végigzörömböl a hetvenes évek Kőbányáján, abban benne sejlik az ötven évvel korábbi atmoszféra is. És ködös reggeleken átvergődve gyalogszerrel a széles Üllői úton, hogy a „fekete templomnál” átszálljak a következő tujára, már Derkovits Vasút mentén című festményének elégiájától sem szabadulhatok. Pára, por, gázolajszag, csikorgó murva.
Feri fél a haláltól, ezért sűrűn emlegeti. A munkakönyvében az állt, hogy buszsofőr, de annyira szereti a piát, hogy főnökei, szocialista elővigyázatosságból inkább a raktárban alkalmazzák. Jámbor természetű munkatárs, lehet őt szeretni, és tudom is. Gyurica, a raktárvezető, hőbörgő ember hírében áll, felettesei nem szívlelik, pedig sok mindenben igaza van, ahogy nekem is, vélem. Karcsi bácsi akkurátus, nyugdíjas korú szaki, tőle tanulom a legtöbbet. Az Évi vékony, barna bőrű fiatalasszony, apró egérfogakkal, azzal támaszt bennem kétségeket, hogy szemtelenül fiatalnak mond. Hogy én? De hiszen már huszonkét évemet is betöltöttem! Zsuzsa halk szavú, borjúszemű, bögyös nő, Feri szerint tutajos, vagyis faszállító a pillantása.
− Akarsz te raktáros lenni? − szegezi nekem a kérdést Gyurica.
− Miért?
− Mert én már nem tudok a fiatalokon kiigazodni. Ahány jött, mind elment.
Mit felelhetnék neki? Hazudjak? Átmeneti csikókoromat élem. Hol leszek én már akárcsak egy év múlva? Hacsak...
Vígh Laci néhány évvel idősebb nálam, pár héttel később jön a raktárba, közel olyan agyament, mint én, rajzol meg énekel, barátságunk elkerülhetetlen. Kissé nyers modorú, majdnem intellektuel srác, gyakori szójárása: hagyjuk már! Én prolibb lélek vagyok, bár földműves származásomat sosem tagadtam, a sors osztályt váltatott velem, amit én elfogadtam, és viselem nagy lélekkel a szocialista munkás jelzőt. Az üzemekből hozzánk jövő szerelőkkel, lakatosokkal könnyebben szót értek. Laci értelmiségi szülők gyermeke, de csak az anyja él, aki ideje nagy részét az ő szekírozásával tölti. Lacitól tanultam a következő okosságot: „ha egy nőnek nincs férje, átkozottul van ideje a fiával foglalkozni, folyton azt cseszegetni!”
Az ÉPGÉP vállalat fontos szerepet tölt be szellemi és morális fejlődésemben, elindítva bennem az értetlenkedés, az akadékoskodás pótcselekvéseit, amelyek hellyel-közzel azóta is tulajdonságaim. Akárcsak a legtöbb magyarnak. Megtanulom, bár el sosem fogadom igazán, hogy a dolgok a fejük tetejére állítva is képesek működni. Ha teszem azt a villanymotor-szereldéből valaki hoz egy igénylő lapot, amelyre föl van jegyezve, hogy egy darab biztosíték, egy darab szénkefe, húsz darab alátét, és ezek közül semmit nem tudok adni, nem mondhatom azt a szakinak, hogy nincs, áldás-békesség. Adnom kell helyette mást, árban nagyjából megfelelő holmikat. Mondjuk egy darab ellenállást, egy darab tengelyt meg hat darab 12-es csavaranyát. Amikor ezzel szembesülök, megáll a tudományom. Laci a maga nyers modorában nyilvánul meg.
− Mi van? Mi ez a marhaság. Ami fel van írva, nekem azt kell adnom!
A koros szerelő elnézően elhúzta a száját.
− Maga még nagyon fiatal és tapasztalatlan.
− Hogy én! − bök saját mellére Laci. − Én vagyok a tapasztalatlan? Hagyjuk már! Szerintem annak nincs logikája, amit maga mond!
Gyurica raktárvezető hangosat sóhajt: már megint el kell magyaráznia egy zöldfülű újoncnak, hogyan is kezelendő ez a probléma.
− Az az igazság, fiúk, hogy amit a Marika fölír az igénylő lapra, azt a számfejtőben mindjárt árazzák…
− Ha nincs nekünk olyan alkatrész, akkor is? − kérdeztem.
− Akkor is − bólint Gyurica.
− De ez baromság!... − horgad föl Laci.
− Kuss!... Mondom az igénylőlap egyik példánya ide jön, a másik a számfejtőbe. Ezt így csináljuk, és kész. Ha nincs olyan alkatrész, csapágy, alátét vagy mit tudom én, ami kéne, akkor adunk helyette mást.
Vakarom, pedig nem is viszketett. Adjunk helyette mást? Hogyan tudják megjavítani akkor a villanymotort? Ők kérnek konkrétan valamit, és mi nem azt adjuk? Lényeg hogy odafönt le tudják adminisztrálni? Kelletlenül csinálom, amit mondtak, de nem hagy békén a dolog. Alkalmas pillanatban kérdőre vonom Ferit, a buszsofőrt, aki retteg a haláltól, az italt viszont szereti, ezért nem engedik, hogy vezessen, ugyan magyarázza már meg ezt a faramuciságot. Feri kissé maga elé bandzsít – szemtengelyferdülés –, a kérdést talán megtiszteltetésnek véve.
− Tudják azok, hogy mit csinálnak, ne legyen neked arra gondod. Ha nem bírunk adni alkatrészt, akkor ők a régit felújítják. Van azoknál annyi használt pótalkatrész, hogy csak na…
− Aha… De hát egyszer majd mindennek a végére kell járni, egyszer majd mindent le kell tisztázni, hogy stimmeljen, nem?
− Jól van, jól van, ennyire ne bonyolódjunk bele.
− Én csak kérdeztem − vonogatom a vállam, és szolgalélekkel belenyugszom, hogy semmivel se leszek okosabb.
 Huszonkét évesen azt hittem, hogy a Munka, mint olyan, felfogható tervszerűséggel szövi be az életünket, hogy mindennek megvan az ésszerű miértje, nekem raktári kiadónak azt kell kiadnom, ami az igénylő lapra van írva. Vagy lehet, hogy képtelen vagyok magasabb szférákban gondolkodni, úgyszólván én lennék a fejlődés gátja? A fogaskerék kitört foga?
Karcsi bácsi arra int, hogy ne rágódjak fölösleges dolgokon, és bíztat, végezzem lelkiismerettel ezt a munkát. Raktárosként sok-sok mindent megismerhetek, aminek az életben még nagy hasznát vehetem.
− Máshol nemigen lesz lehetősége − magázott − ennyiféle dolognak megtanulni a nevét. Ha csak az alátéteket vesszük, már tudja, hogy van lapos alátét, körmös alátét, rugós alátét, de majd találkozik füles alátéttel, négyszög alátéttel, orros alátéttel, hézagoló alátéttel, fogazott alátéttel. A csavarok nagyságuk szerint vannak a polcra rakva, mi zömében az általánosan elterjedt hatlapfejű csavarokat tartjuk, amelyekből van peremes meg süllyesztett fejű. A jó lakatos már ránézésre meg tudja állapítani, hányas a csavar és már azt a nagyságú kulcsot veszi elő hozzá, nem árt, ha maga is felismeri. A metrikus csavarokat magam sem ismerem jól, azokból ritkán hoznak nekünk. És itt vannak a csapágyak! Nézze csak meg, milyen szépek, nemesek…
És Karcsi bácsi hangja átlényegül, mintha műtárgyakról beszélne, mintha a csapágyak az emberi produktum csúcsteljesítményei lennének. Magasztalja anyaguk szilárdságát, formájuk tökéletességét, forgásuk zajtalanságát. Még sohasem hallottam embert, aki így dicsőítette volna a csapágyat. Egyszerre megérzem a CSAPÁGY térben elfoglalt, az ipari fejlődésben, a modern technikában betöltött szerepét, és nélkülözhetetlensége immár nem hagy bennem semmi kétséget. Szent igaz, gondolok bele, sehol nem tartana a világ a csapágy nélkül. A nyikorgó fakerekű, lóvontatta kordék korában élnénk még. Úgy bizony: a kerék feltalálásának jelentőségét együtt kell emlegetni a csapágy megalkotásának fontosságával, egyszersmind az előző diadalmas továbbfejlesztésével.
− Nézze − folytatja az öreg −, ezek a csapágyak svédacélból készültek, várható időtartamukat meg sem tudnám becsülni. Ez a csapágy például… lássuk csak 1958-ban készült, és még vadonatújnak néz ki.
− A mindenit…
− Látja? Semmi baja! Csillog-villog!
Csodálatom végleg kiteljesül: az öcsém született ’58-ban, és ez az ipari műtárgy éppen vele egyidős.
− És huszonegy éve nem vételezték ki? − gondolkodom hangosan.
− Ezek szerint.
Kezd világossá válni, hogy jeles raktárunk telis-tele van elfekvő, már felhasználásra sohasem kerülő alkatrészekkel, amelyekben viszont áll a pénz. Pangó érték, nagy, nehéz kolonccal felérő, amely a vállalat nyakában lóg. Az anyagbeszerzőknek pedig sohasem lesz elegendő anyagi keretük ahhoz, hogy utolérjék az igényeket. Ezt végiggondolom és a napom oda.
− Kiborító! − panaszolom Lacinak. − Szerinted mikor lesz ebbe a raktárba, meg ebbe a kurva országban rend. Bazmeg, agyalágyult, felelőtlen barmok között kell szenvedni! Megőrülök! Megyek innen a picsába, külföldre!
− Hova?
− Új Kaledóniába.
Aligha tudja, miről beszélek, de rámondta.
− Aha! Minek?
− Ott hátha nincs ennyi hülye!
Laci nevet, cigarettára rágyújt, gondterhelten vizsgálta az igénylő lapot.
− Mi a szar az a szimering?
Zsuzsa a névnapján behoz egy táska italt, az üvegek katonás rendben sorakoznak a konyhaasztalon. Borjúszemű kolléganőnk úgy csalogatja össze szende hangján a raktáros kollégákat velem együtt, mintha ágyra hívna. Egyébiránt pislákol személyében egyfajta méla szexualitás.
− Imre, hadd töltsek egy kis pálinkát, a sör meg ott van a mosdókagylóban.
Így bizony, hiszen felnőtt emberek vagyunk. Ebben a közegben senki sem engedheti meg magának, hogy nekem azt mondja: jaj, te ne igyál! Lemegy égő garatomon a tömény, rá a sör, néhány perc, és mámorító boldogság szakad rám. Be nagyszerű emberek ezek a raktárosok! Befogadtak, partnerként kezelnek, emelt lélekkel tűrik a sorscsapásokat, mit nekik alkatrészhiány, logikai bukfencek, óriási rutinnal el tudják dönteni, hogy mi helyett, mit adjanak…
Az Illatos útnál Feri becipel egy kocsmába – hiszen, éppen erre vágyom! –, idegenek az asztal körül, másfél óra múlva már barátok. Beszélek nekik Új Kaledóniáról, gyönyörű sziget, nyugalmas élet, majd megtanulok franciául, becserkészek egy melanéz nőt, a bennszülött nők a természet gyermekei, semmi művi, a baszás az életük spontán része, igényeik szolidak, nincsenek a férfiakkal szemben túlzó elvárásaik, mint a magyar csajoknak, minden olyan natúr, magától értetődő…
A szesztestvérek vigyorognak, valaki mesélni kezdi a Pillangót, az is megbaszott valami egzotikus nőt, aki úgy fonta rá magát, mint a hínár. Néger nőt, igen, valamennyien állítják, hogy azt kipróbálnák.
− Megbasznád Zsuzsát? − bandzsit rám Feri . (A szájából aceton-szag árad félig emésztetlen ételbűzzel.)
− A mi Zsuzsánkat?
− Azt!
− Nem is tudom… Öreg hozzám.
− Az nem lenne baj, de ne baszd meg! Én lelankadtam tőle. Bementünk tegnap a Fiat-Alis raktárba. Pucérra vetkőztettem, szétfolyt. Visszaadtam neki a ruháit.
Pörgővel megyünk haza − Feri így nevezte a taxit −, utoljára még nagyot sóhajt.
− Bassza Isten, meg kell halni. Na, de azt mondják az öregek, mire megvénülünk, belefásulunk a gondolatba.
Feri célhoz ér, nekem még át kell vergődnöm a Kerepesi úton meg a hév síneken. Virágos jókedvemben elkezdtem énekelni a Szánt a paraszt recece kezdetű neoprimitív, mondhatnám obszcén nótácskát. Csöppet sem érdekel, hogy zeng tőlem a lakótelep, a világ számomra csak egy valószerűtlen háttér kép, amelyben tízemeletes díszlettömbök között személytelen alakok ődöngenek. A játszótér egyszerre kontúros lesz, kiélesedik, mintha az irreális világ eme részlete valóságossá válna. Úgy telt el a gyermekkorom, hogy sohasem mászókáztam! A nótázást abba nem hagyva nosza, nekilendülök a mászókának és a másodperc töredéke alatt fölkapaszkodom rá. Egy anyuka „Jézus Mária” kiáltást hallatva sebesen elcipeli kislányát a helyszínről. Így egyedül maradva kedvem szerint majomkodhatok. Elég nagy és egyáltalán nem biztonságos csőépítmény, gyerekek számára némiképp veszélyes, nekem viszont tökéletes. A függeszkedést, a fejjel lefelé lógást, a karizmom erejével való felkapaszkodást számtalan variációban végrehajtom. Végül legyűr a fáradtság, földre huppan talpam, ziháló tüdővel folytatom az utamat hazafelé.
Egy emeleti ablakból valaki tapsol, és felém kurjant.
− Tornász vagy, haver?
Föl se nézek, csak legyint a kezem.
Otthon váratlan meglepetés ér. Anyám és nevelőapám vendégekkel trécsel a nagyszobában. Egy pillanatra kijózanodom, csak annyira, hogy el tudtam hadarni.
− Teljesen kimerült vagyok, azonnal le kell pihennem.
Nem forszírozzák, látják rajtam az ital hatását. A vendégek talán nem annyira, így szüleim valamelyest menthetik a becsületem. Szobámba zárkózom, ruhástól dűlök el az ágyon.
Reggelre nyoma sem marad a tegnapi észvesztő boldogságomnak. Hasogató fejjel, szédelegve szállok trolira, majd az Örs vezér téren a 13-as villamosra. Fémes csikorgással szeljük át a külvárost, talpamon át éreztem a kíméletlen fém rezgését, amely fölvibrál fájó agyamba. Munkás vagyok a többiek mellett, egy a sok pesti munkás között, s ahogyan belőlük, már énbelőlem is aceton-szag árad. És még mi várt rám: átbotorkálás az Üllői úton, nyomakodás a hústömegben, hányinger, egyre kínzóbb kedélybetegség.
Vígh Laci rajzol golyóstollal egy ülő aktot az íróasztal szélére. Fenemód elégedett vele, nekem is imponált. Karcsi bácsi a fejét csóválja.
− Ez is „művész”. A másik is művész. (A másikat rám érti.) Csak nem tudom, ki fog még itt dolgozni. Gitárrángatásból meg firkálásból nem lehet megélni.
Feri oldalvást rábandzsít.
− Mit törődik már maga azzal, Karcsi bácsi. Hány éves is? Hatvannégy? Úgyis nemsokára feldobja a bakancsot!
− Milyen kedves − jegyezi meg talányos grimasszal az egérfogú Évi.
− Hadd mondja! − legyint az öreg. − Engem nem zavar.
Egyszerre megértem Ferit. Ő annyira retteg a halál gondolatától, hogy nem képes magában tartani. Enyhít ezzel félelmén, ha kimondja, ha élcelődik vele, viccet csinál belőle. Mégsem fogadom el maradéktalan. De hát ott a vallás, miért nem jár templomba? Erre a dilemmára az emberiség már réges-rég kidolgozta a maga verzióját.
− Tiedé lesz a Fiat-Alis részleg − közli velem Gyurica raktárvezető. − Így határoztak a fejesek. Úri helyed lesz.
Örülök. Azokban az időkben párját ritkította, hogy egy magyar vállalat nyugati céggel kooperál. Nem is emlékszem hasonló esetre. A Fiat-Alisnak egy külön raktárt rendeztek be, amely már az új épület egyik szárnyában kapott helyet. Egyedül leszek, úgy osztom be a munkát, ahogy én akarom, nem lesz árudömping, egy héten kétszer jön néhány originált csomag Olaszországból.
− Basszátok meg, ti tényleg művészek vagytok − rángatja a fejét Feri. − Hát egyikőtöket sem érdekli a targonca? Pedig meg kellene tanulnotok vezetni.
− Nincs egy eladó gitárod? − kérdezi Gyurica.
− Gitárom nincs, de bendzsóm van.
A raktárvezető eltűnődik.
− Az is jó.
Másnap már hozom neki a hangszert. Megmutattam a behangolását, papírra vetek egy-két könnyű akkordot. Gyurica áhítattal átveszi a bendzsót, de idegenkedik az okítástól.
− Nem akarom én ezt pengetni. Fölteszem a falra dísznek, oszt kész.
Időközben átköltözünk az új raktárépületbe. Laci kilép, a Génius nevű, talán ma is működő zenekarnak lesz az énekese, jön helyette egy hölgy. Amikor bekopog közénk tűsarkú cipőjében, a férfinép visszafojtja lélegzetét. Az átlagosnál magasabb, vörös hajú, pirosas-bőrű, dús keblű, faros maca. Két kolléganőnk, Évi és Zsuzsa helyben elhamvadt, hamujukat kisöpöri a Soroksári út szele.
− B. Helga vagyok.
Módosít a vezetőség. Nem én kapom meg a Fiat-Alis különtermes raktárát, hanem az új kolléganő. Feri négyszemközt közli, hogy ő ebben biztos volt.
− Figyeld meg, oda fognak járni az üzemvezetők baszni.
− Baszni! Kit?
− Na egyet találhatsz.
Nem haragszom Helgára, hogy kitúrt a helyemről. Nem haragszom rá, hogy most ő ül azon a helyen, azon a széken, amelyen én ülhettem volna. Olyan előkelő, olyan vonzó, beterít az illata, ha a közelébe kerülök.
Gyurica kitalál valamit.
− Na, öreg, viszünk egy kis logikát a munkába. Mindenki kap egy részleget, amelyikért felelni fog. Te kapod a csapágyakat. Holnap elkezdjük a rendezkedést.
Nyár. Izzik felettünk a hullámpala. Helga kivételesen segít nekem a csapágyak szortírozásában. Rövid, kék köpeny feszült rajta, a köpeny alatt egy szál bugyi. Előrehajol, két keble összekoccant, vörös haja előrehull, samponillat keveredik érett nőszaggal. Leguggolt, szabályosan emel egy nehéz görgőscsapágyat, amelyet a kezembe ad. A szabályos emelés egyenes hátat, fénylő, rám meredő térdkalácsokat jelent. Nem tudom, gondolom utólag, tisztában volt-e vele, hogy ezzel egy huszonkét éves fiúnak tárja föl bájait. Akkor ott, úgy vélem, ez csupán véletlen, egyfajta munkába feledkezés, amelynél izgalmasabb szituáció aligha létezik. Lehet, hogy tényleg nem gondolja át, mit művel, milyen gerjesztők kicsattanó combjai, a megfeszülő bokainak, a szeméremdombra simuló hibátlan bugyi-darab látványa. Nem tudom, mondom, nem ismertem a nőket, ma sem ismerem, és soha nem is fogom kiismerni őket.
− Szomjas vagyok − hazudom, vagy nem is, amikor már úgy kínzott, hogy fájt. − Kicsit pihenjen, mindjárt jövök.
Valóban innom kell, aztán a mosdóba is elidőztem. Szükségem van könnyítésre ebben meg abban az értelemben is. Nem tart sokáig, csikótestemen villámként hullámzik át az önaktus, s már ott izzadok ismét a kancanő mellett az emelvényen, a harminchat fokban a csapágyak között.
Sosem vallottam szeremet senkinek. Azt, hogy Carolának kétszer is mondtam, hogy szeretem, az még nem szerelmi vallomás. Ki lesz az a nő, akinek majd balgán azt fogom mondani, hogy szeretlek, mint senki mást, az életemnél is jobban. De hát micsoda szamárság ez?! Ha egy nő nem érzi, hogy szeretve van, akkor költözzék a, na mindegy. Különben pedig soha nem szerettem még úgy nőt, hogy szerelmi vallomástevésre ragadtatott volna. A hazugságtól pedig irtózom.
Ekkoriban kezdődik el az én forradalmam. Napfolttevékenység, hélium-bum, ha úgy tetszik hormonkisülés; arra ébredek rá, hogy ez az egész rendszer egy pöcegödör, amelyben férgek és pondrók hemzsegnek céltalanul. Mást adunk, mint amit kérnek, és mást kapunk, ha kérünk. Csak odafönt stimmeljen?! Szarba se vesszük a másikat, szarba se vesznek bennünket! Mindörökké, ámen! Eltökélten állok Gyurica elé.
− Kérek két forint órabéremelést, különben elmegyek.
Gyurica hőbörgő ember, legendás ordítozása még ott lappang a raktár vasgerendáinak organizációjában, amikor a kivitelezőket elküldte melegebb éghajlatra, szavaim kiváltják meghökkenését. Ennyit mond hirtelen:
− No!
− Ultimátum? − kérdezi helyette Feri, aki ugyan fél a haláltól, de nem átallja mindenbe beleütni az orrát.
Gyurica a dolgára sietett, de nem hagyják békén rebellis szavaim.
− Majd megemlítem a nagyfőnöknek − szól vissza mogorván a válla fölött.
Az újaim szeretik megérinteni a hideg acélcsapágyakat. Görgős és golyós, radiális meg axiális. A görgőscsapágyakban rejlik valami érzékiség. Valamiért szexuális pozitúrákat juttatnak eszembe. Tűgörgős, hordógörgős, hengergörgős. Ugye? Kiráz tőlük a vágyakozás. Először tegeződnöm kellene Helgával. Aztán, csak aztán kérhetem meg, hogy tegye szét nekem a lábát. Ezt magázódva nem lehet. Mondjam meg neki, csak neki, hogy szerelmes vagyok belé?
Beviszem a Fiat-Alis külön raktárába az aznapi küldeményt. Székére mutat, marasztal.
− Itt mindenki olyan ideges, türelmetlen. Észre vette már, Imre?
Helga pirosas arca sosem volt még ilyen haveri.
− Igen, tényleg − tűnődöm fennhangon.
− És, tudja miért? Én kitaláltam. Mert sokat isznak.
Erre nőcisen elmosolyodik, aztán kiszakadt belőle a nevetés, a szája sarkában eldurran egy aprócska nyálbuborék.
− Isznak, hihihi, érti?
− Azt hiszem. Aha.
− Az egész banda piás.
Hirtelen fegyelmezi magát, illik a habitusához, az asztalra könyököl, állát a tenyerére helyezi, mélyen a szemembe néz.
− Maga értelmes, magával olyan jól el lehet beszélgetni.
Velem? Hiszen alig diskuráltunk még eddig. De az a csapágy-szortírozás.
– Csakugyan…
− Olaszos hangja van. Szívesen meghallgatnám, hogyan énekel.
− Lehet róla szó − vonom meg a vállam.
− Tudja, nekem már nem kellenek a férfiak.
Nyilván elpirulok, gondolatom besül. Nem mondhatok rá semmit, hiszen…
− Magának elmondom, de ne terjessze. Öngyilkos lett a kedvesem. Nagy szerelem volt a miénk. Egyszer összekaptunk egy semmiségen. Azt vetettem a szemére, hogy nem szeret igazán. Ugyan miért?, kérdezte. Azért, mert nem mondod soha, hogy szeretsz. Miért, hányszor mondjam? Erre azt feleltem, mit tudom én. De csak mondjam meg, erősködött, hányszor szeretném napjában hallani, akkor ő annyiszor elismétli, hogy szeret. Áh, így nem jó. Ez nem strigula kérdése, ennek ösztönösen és szívből kell jönnie. És ezen a butaságon megsértődött, nem találkoztunk pár napig. Aztán, amikor fölhívott, kelletlenül azt mondta, hogy szeret, valahogy így, na szeretlek, most örülsz, erre én sértődtem meg. Nem hiszem el, hogy szeretsz. Majd, ha nem gúnyolódsz velem, ha komolyan veszel, akkor folytathatjuk. Erre begorombult és elhordott mindennek. Megköszöntem, hogy kimutatta végre a foga fehérjét, és kijelentettem, hogy ezennel vége. Nem akarok egy bunkóval együtt járni. Nem találkoztunk három napig. Akkor fölhívott, és szomorú hangon közölte, nem tudja elviselni, hogy azt hiszem róla: nem szeret. − Helga szünetet tartott, ajkát nyitva hagyta, fogait nyálasnak láttam. Még sosem láttam ennyire nyálas fogakat. Pedig alapvetően minden fog nyálas, azért csillog, de neki valahogy az átlagosnál több volt a nyála. − Elkövettem azt a hibát − folytatta −, hogy fölemlegettem sértéseit, és lekezelően visszautasítottam a közeledést. Hadd főjön még egy keveset a saját levében. Pedig akkor már kezdett kitörni a frász utána. Aznap este a hév alá vetette magát.
Egészen megrémülök. Végig abban reménykedtem, Helga nem mondja ki az utolsó szót. Tehát, hogy nem mondja ki azt, hogy hogyan. Kimondta. Most mit vár tőlem? Ilyen helyzetbe hozni engem?
− Hagyott búcsúlevelet − gyötröm ki magamból ezt a kérdést.
− Nem.
− Akkor nem lett öngyilkos. Baleset volt.
Hédi váratlanul megölel. Ettől még inkább megijedek. És nemcsak megijedek, egyszerre távol kerül tőlem. És átjár az émelygés: csak nehogy összenyálazzon!
Néhány napra rá Gyurica tudatja velem, hogy a nagyfőnök megadta a kettő forint fizetés emelést.
− Most már késő − közölöm kevélyen.
Senki sem érti. De a legkevésbé sem törődom azzal, hogy nem értenek. Az utolsó napon végigsétálok a csapágyaktól roskadó salgó-polcok között, megkeresem az ’58-ban készült svéd csapágyat. Észrevétlenül leemelem helyéről, a zsebembe csúsztattam. Ma is őrzöm. Hiszen egyidős az öcsémmel. És mindnyájan egyidősek vagyunk önmagunkkal. A csapágy még megvan, ellentétben azzal a rendszerrel. És talán még élvezem 2010-ben a bolygó bizalmát, hogy engem, mint vendégét, még megtűr. És vagyunk, akik voltunk, a külváros impresszióival, aceton-leheletünkkel, a periférikus ideáinkkal, kínzó vágyainkkal, önaktusunkkal. Á, hagyjuk már! − mondaná rá Laci.

  
  

Megjelent: 2014-05-21 17:45:37

 

Cselenyák Imre (Nyírkáta 1957. január 1.) elbeszélő, regényíró, zenész, dalszövegíró, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.